Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-11-01 / 6. szám
2000. november-december «ITtVAKÖfcT 9. oldal ELRETTENTŐ PÉLDÁNAK Minden jóérzésű, független gondolkodású és felfogású emberre bízom, hogy a mellékelt „remekművet” melyet az akkor 22 éves, Eörsi István névre hallgató kommunista írt 1953-ban, - amikor a XX. század messze kiemelkedően legnagyobb tömeggyilkosa és diktátora: Josif Viszarionovics Dzhugasvilli, átköltött nevén Sztálin meghalt, - milyen jogon él büntetlenül és van még jelen a mai közéletben, a sajtóban, mint író. Aki átélte a Rákosi-rendszert és olvasta az akkori idők szennylapját, a Népszabadságot, Szabad népet, jól tudja hány ártatlan ember került az ilyen pártállású firkászok leírt hazugságai alapján börtönbe, nem egy esetben a hóhér kezébe. A demokrácia nagyobb dicsőségére és a jelenleg otthoni helyzetre jellemző, hogy a kommunizmus állítólagos összeomlása után 10 évvel a Népszabadság él és virul, sőt az egykori kommunista firkászok is ott helyezhetik el írásaikat, csak most nem Rákosit, Sztálint vagy Kádárt éltetik, hanem a kapitalizmus elkötelezett szolgái, bértollnokai. Változnak az idők, változnak az emberek... Az egyik ilyen„elvtárs”, aki Tabajdi Csaba névre hallgat, a globalizációról, az integrációról, a koordinálásról, a multinationalizmusról, az adaptációs, pozitív tendenciákról ír, melynek értelmét talán ő sem érti, nem hogy az utca, a vidék egyszerű embere tudná, ha olvassa ezeket a zagyvalékokat, mit is akar nekünk ez az ember beadni. Tabajdi Csaba által összehordott hangzavar egy oldalon keresztül, alig 110 esetben ismételi meg intelligenciájának kifejezőjét idegen szavakban. Hiszen ő úgy gondolja a „spontán” és „demonstratívan” kifejezetten külföldi zagyvalékot mindenki megérti, hiszen ő evvel a „dinamikus”, „klasszikus”, „identitás” „globalizációját serviceli”, mely csak egyedüli üdvösség lehet a magyarság számára. A másik egy „politológus”, aki tudásának a birtokában jelenti ki, hogy a MIEP nevű párt végcélja „az erős, gondoskodó nemzeti állam megteremtése”, de szerinte éppen ebbe a törekvésbe pusztult bele a történelmi Magyarország. Mert - szintén szerinte - „nem okultak eleget jobboldali pártjaink a történelemből, és bizonyára ezért hurcolták, hurcolásszák a köztársasági parlamentbe az úri magyarság fő jelképét, a Szent Koronát”. Állítólag ezeket a sorokat egy épeszű, de kommunista métellyel még mindig megfertőzött hazaáruló gazember írta le, aki Bilecz Endre névre hallgat. A Szent Korona tan, amely érthetően kimondja, hogy „A magyar nemzet a Szent Koronában él tovább” - a Bilecz-féle „politológus” szerint csupán egy kitalált és az egykori Főurak által elfogadtatott propaganda. Ez a három kommunista firkász, akik a Népszabadság hasábjain keresztül igyekeznek tovább hülyíteni hazugságaikkal a szerencsétlen, sokat szenvedett magyar népet, még szerencsésnek is mondhatja magát. Hiszen ha lett volna egy valódi „rendszerváltás” 1990-ben, a helyük börtönben lenne, vagy jobb esetben csendesen meghúzódva egy szoba-konyhás lakásban. Mindennap leborulva kellene nekik hálát adni Sztálin Atyuskának, hogy őket nem olyan sors érte, mint azokat az újságírókat, akik sokkal kisebb bűnért, igaz hazaszeretetükért 1945 után hosszú börtönbüntetést vagy bitófát kaptak, mert leírt soraikban figyelmeztették honfitársaikat a kommunizmus elkövetkezendő borzalmaira, kegyetlenségeire. Hogy mennyire nekik volt igazuk, az bebizonyosodottá következő 40 évben, amikor egy Sztálin—Rákosi—Kádár uralomban nyögött és szenvedett Magyarország. A „rendszerváltás” elsikkasztása és elárulása folytán a Tabajdiak, az Eörsik, a Bileczek, a Vásárhelyiek, a Bauerok és más kommunisták tovább mérgezik a légkört írásaikkal a színleg átvedlett kommunista szennylapban, a Népszabadságban. Most pedig tessék elolvasni Eörsi István SZTÁLIN halála alkalmával megírt versét, mely 1953. márciusában jelent meg az Új Hang különkiadásában. SZTÁLIN. (Irta Eörsi István) A BETEGSÉG HÍRE. Az volt a legiszonyúbb, hogy elvesztette a szót és öntudatát, ki a világon a legtöbb igazságot beszélte, arra borult a némaság, ki a világról a legtöbbet tud, most önmagát sem ismeri - fekszik mozdulatlanul, remény az ágya, remény száll fölébe, minden igaz szempárból remény száll feléje, s egyszerre az is a semmibe hull. KÉS HASÍT így a húsba, a rádió szinte üvöltött, vagy csak én hallottam úgy? - nem, hisz az éter megtelt a torlódó fájdalom nehezével gyásszal teli drótok jajszava nyöszörgött, zörgött a csupasz fa ága a szélben, de sok hang és zörej nem akart szóvá összeállni mégsem, a hírt akarata ellen jajongva cipelte mind -a házakra leszálltak a fekete vásznak, tépett madarak szárnyai, vergődve verődtek, alattuk emberek jártak, amott egy idősebb férfi rángó arcai közt tévedezve, nehezen gumit a könnycsepp. Nem hunytam le a szemem, benne is fénylő csillám remegett - egymás felé tartott tükrök az arcok, melyekben magára ismert a kínlódó szeretet. EGYSZERRE AGYAMBA NYOMULT a képe fekete keretben, arca minden vonását ismerem, de így mégis az egész annyira ismeretlen, hogy elszorul a szó... nem is tudtam, hogy ezerszeresen megnő a szeretet a gyász lencséjén keresztül... csak most, hogy nézem arcát, mely sohasem rezdül eztán mosolyra száját, mely nem nyílik szóra, nem szívja pipáját -és még is a régi kép ez. Újra látom, kisüt a keretből, szinte már kilép, ő maradt az élet, érzem tekintetét, arcomra száll majd végig hullámzik az elárvult világon. MI MINDENT VESZTETTÜNK örökre el Gyár volt az agya, jelen és jövő számára szakadatlanul termelő -többé ez a gyár nem munkál soha már, mert elmosta vér, lerombolta halál. De termékeit nem rontja az idő - vésd mind az eszedbe, szívd a szívedbe, hordozza véred, s ahogy lángja lobog, világítson legbelsőbb rejtekeidbe, hogy még azt is megértsed, amit ő már meg nem alkotott. A GONDOT, A MUNKÁT, sose hült hitét, harcát, örömét hagyta reád, világ, dolgos ezernyi nép -az ő bíztató szavát őrzi és adja gyászában is a párt tovább, sebek, verdeső lobogók, feketék, könnycsepp, mely vöröslő szemekben ég, gyásznapok, halálig feledhetetlenek, de mind nem elég - nőnünk kell emberiség, kogy közösen betölthessük helyét, az égbemeredő, rettenetes űrt, hogy jól használjuk izmainkba gyűlt: ölelő, sújtó, roppant erejét... Miután a kedves olvasó kitörölte könnyeit, hogy elolvasta a világirodalom egyik legnagyobb költői alkotását, jusson eszébe újra és újra, ez az ember nem bujdosott el szégyenében 1990-ben, nem kért bocsánatot a magyar nemzettől, hogy a XX. század legnagyobb diktátorának halálára megírta ezt a förmedvényt. Hiszen ahogy egykori pályatársa, a pufajkás Horn Gyula, ő is csak azt jelentette ki, miután tovább folytatja „ írói munkáját” a Népszabadságban: - NA ÉS? Rév ff y Lázsló MA G'YA'Jí MIM21TTO®AT OTNGAIMZMtU Mostanság mind több és több nyomtatott és elektromos médium hozza tudomásunkra, hogy több, magát „hungaristának” nevező fiatalember követ el „faji alapon” törvénybe ütköző „rasszista” cselekményt. (Horog- és nyiláskeresztek, SS-feliratok falra festése, zsidó temetőkben való randalírozás, stb.) Elég idős vagyok ahhoz, hogy elgondolkozzam azon, hogy ezek a tizen, vagy -huszonéves fiatalok vajon honnan tudnák, hogy mi az a - szó szoros értelmében vett - hungarizmus? Hiszen a kommunizmus időszakában, amikor ezek a gyerekek iskolába jártak, a rendszer művelődésügyi polititikusai az átkok minden elképzelhető fajtáját szórták azokra, akik az 1930-as, 1940- es években hungaristáknak vallották magukat. Hungaristának lenni - a bolsevisták szemében - elmarasztalóbb volt, mint a vallásos ember szemében a pokolbéli Belzebubé. Ez a kép még most is fennáll, a rendszerváltásnak hazudott polgári demokrácia tizedik évében is. Erről gondoskodik az ugyanabban a kézben maradt kommunista és liberális sajtó, nemkülönben az önmagát bátortalanul „jobbközépnek” nevező, de a „biztos, ami biztos” jelszó alatt működő óvatos-duhaj újságírás is. Nem vagyok az ifjúság nevelésében járatos szakember, de azt jól tudom, hogy sok kamasznak, vagy a tudatilagmég nem egészen érett fiatalembernek az a tetszetős cselekmény, mely nem konzervatív, eltér a szokásostól, deviáns. Ezt a megnyilvánulást a Kádárkorbani kommunisták és a mostani szabadelvűek úgy hívták és hívják, hogy „polgárpukkasztó” viselkedés. E viselkedésmód - érdekes módon - addig nem szúrt szemet senkinek itthon - sőt tapsoltak is neki, - amikor a 60-as években törtek-zúztak-égettek a francia diáklázadók, vagy gyilkoltak a német Cohn-Bendit-ek és a „Rote Front”-os anarchisták. Most, hogy saját bőrükön kell megtapasztalniuk a nyugatiaknál sokkal visszafogottabb „polgárpukkasztást”, az egész világ tele van óbégatásukkal. Pedig a magyarországi „hungaristáknak” tulajdonított cselekmények is csak polgárpukkasztó devianciának tudhatok be és nem többnek: kelet-középeurópai grafittinek és szertelenségből adódó garázdaságnak, melynek semmi köze a hungarizmushoz. (Sátánista grafittik keresztényeknél is fellelhetők, és sokkal gyakoribbak a keresztény temetőkben a sírgyalázók. Ezekről azonban nem gajdol a szoclib média.) Aki egyébként a szóbanforgó negatívumokból pártpolitikai ügyet fabrikál az nem épeszű, vagy tudatos zavartkeltő. Jómagam párton kívüli magyar ember vagyok, aki Magyarországot - tehát Hungáriát - tekintem szülő-, nevelő-, kenyéradó és majdan örök nyugvóhelyet adó hazámnak. Idegen származású őseim, amikor betelepültek Hungáriába, sorsközösséget vállaltak új hazájukkal és annak népével. Ezért nem lehetek én egy „français de Hongrie”, vagy egy „Ungamdeutsch”, hanem csakis hungarista, mert Hungáriát vallom minden nemzet előttinek, ugyanúgy, mint a cionista zsidó Izraelt, akárha Magyarországon is él. Nem lehetek hűtlen magyarrá vált anyai ősömhöz: Müller Józsefhez, „Kossuthkarnagyához” sem, aki a Kossuth-, Batthyány-, Jászkun-, és még sok 48-as induló szerzője volt a múlt század forradalmi idejében. Megtagadnám családom nem kevés számú néptanítói tagjait is, akik falun is és városban is nemzethű magyarságra oktatták fiatalok ezreit, ha nem őrizném az ő magyarságtudatukat. Nem válnék méltóvá az első és második világháborúban hősi halált halt véreimhez sem, akik Hungáriáért adták a legdrágábbat: saját életüket. Végül önmagámmal kerülnék szembe ha változtatnék nézetemen, mert 1993-ban, kisvárosunk helyi lapjában kétségbe vontam a „kettős identitású” minoritás magyarságát, mely írásomra hetekigtartó sajtóössztüzet kaptam két nemzetiség részéről, és ezért egy etnikumi képviselő még évek múlva is „rasszistádként emlegetett. Hát a fentiek miatt határoztam úgy, - hogy életem végéig - sőt azon túl is csak azért is hunagarista maradok. Mag F. Károly Lapzárta után érkezett a szomorú hír, hogy a szabadságharcosok mentora, a Szabad Magyar Református Egyház Püspöke, Ft. Dr. Dömötör Tibor nov. 24-én, hosszú szenvedés után visszaadta nemes lelkét Magyarok Istenének. Felejthetetlen életművét és nemzetmentő munkásságát következő számunkban méltatjuk.
