Szittyakürt, 1999 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1999-09-01 / 9-10. szám
10. oldal ttlîtVAKOftt 1999. október Hogyan került a magyar zászló a Szabadság-szoborra 1956-ban? Legtöbb szabadságharcos menekültnek és a Magyarországon élő millióknak valószínűleg tudomása sincs erről a propagandabravúrról, melynek hátterét mindmáig néhány beavatott tudja, miután arról részletes beszámoló az itteni sajtónkban tudtunkkal még soha nem jelent meg. E sorok írója, aki annak egyik kezdeményezője és résztvevője volt, ezt a hiányt kívánja most pótolni a következőkben: Az időpont 1956. novembere, a magyar szovjet tankezredek általi véres legázolásának szomorú hónapja, amely nemcsak otthon maradt népünket döntötte katasztrófába, hanem irtózattal rázta meg az egész világot is. A lelki megpróbáltatások soha nem érzett súllyal nehezedtek az amerikai magyarságra is, és szinte akart valamit tenni vérző népünk érdekében: Tüntetések, tiltakozások szakadatlanul folytak országszerte. „Istvánok összeesküvése.” Ez a vágy indított arra néhányunkat is, akik annak idején a newarki (N: J.) magyarság életében vittünk vezető szerepet, hogy összehajoljunk, vajon mit is tehetnénk mi? Először csak hárman voltunk: Juharos István, az ismert nemzetközi hírű festőművész, jómagam - Erdély szülötte -, aki annak idején Newarkban mémökösödtem, a harmadik pedig Sisa István, aki akkor a Free World Review szerkesztője volt. Az O lakásán ült össze a három István, akikhez később egy negyedik, Mártonffy István mérnök kollégám is csatlakozott New Yorkból. így hát joggal elmondható, hogy az „Istvánok összeesküvése” indította el az események menetét. Mit lehet tenni véges erőinkkel, anyagiak hiányában, hogy a magyarság fájdalmát és tragikus sorsát világgá kiáltsuk? Eleve kizártuk, persze, bárminemű erőszakos tett gondolatát, miután az ilyesmi többet ártana, mint használna az ügynek. Ez különben is a szlávok „specialitása”. Magyar ember ilyesmire nemigen vetemedik. Röpcédulákat az ENSZ tanácstermében szétszórni? - Füstbombák sorozatát gyújtani stratégiai helyeken, esetleg a Washington-emlékmű tetején is? A sok ötlet között még azt is megvizsgáltuk, hogy vajon kémiai anyaggal lehetne-e a Hudson folyó, illetve a New York-i öböl egy részét vörösre festeni a Szabadság-szobor tájékán a vérbe fojtott magyar szabadságra emlékeztetendő. Az itt felsorolt ötleteket és másokat végül is egymás után elvetettük, mire a házigazda a Szabadság-szoborra terelte a figyelmet. Ott kellene valamit csinálni, de mit? A válasz szinte magától adódott: kitűzni a magyar zászlót a szobor legtetejére, ahol a fáklya hirdeti az emberiségnek Amerika: szabadságszeretetét. Ugyanakkor néhány szavas feliratot elhelyezni alkalmas helyen. - Az ügyet még jobban dramatizálandó, ezt egybe lehetne kötni a szobor karjának néhány órára való „megszállásával”, ami nem lenne nehéz, hiszen egy könnyen eltorlaszolható, csak csigalépcső vezet fel benne a fáklyához. Onnan azután fekete füstoszlopot is lehetne valami módón az ég felé bocsátani a magyarság, sőt, az emberiség gyásza jeléül. Végül is az egyszerűbb megoldás mellett döntöttünk technikai okok miatt, de meg azért is, mert az erőszaknak még a látszatát is el akartuk kerülni. New York-iak bekapcsolódása. Mindez november 12- én történt, s elhatároztuk, hogy a vállalkozást egy héten belül végre kell hajtani. - Másnap már el, is kezdtük az előkészületeket. Mindenekelőtt két kulcsszemélyt avattunk be a tervbe: a már előbb említett Mártonffy István mérnököt és Reviczky Kálmán fényképész-lapszerkesztőt, a nemzetközileg ismert ufószakértőt New Yorkból. Mindkettőről tudtuk, hogy a magyar ügyeknek lelkes támogatói. Nem is csalódtunk bennük, mert rögtön csatlakoztak hozzánk. Ezután megtörtént a szereposztás. Mártonffy fogja egy fiatalokból álló kis különítménnyel a zászlót kitűzni, s Juharossal együtt a technikai előkészületeket vezetni. Reviczky a filmezés, míg e sorok írójának a fényképezés szerepe jutott. Sisa István a sajtó és a rádiók riasztását tartotta fenn magának. Többedmagunkkal megejtettük az előzetes helyszíni szemlét, mikor is meglepetésünkre a fáklyához vezető utat lelakatolt vasráccsal elzárva találtuk. Ez persze nehezebbé tette a vállalkozás lebonyolítását, de ettől nem riadtunk vissza. Juharos feljegyezte a lakat gyártmányát, s másnap be is szerzett egy példányt, hogy azon gyakorolják a lakat leverésének technikáját. Közben a New York-iak, Mártonffy és Reviczky, lelkes magyar lányokkal a zászlóvarrást intézték el, ami nem volt kis feladat, mert azt a Szabadságszobor hatalmas arányaihoz kellett méretezni: A 102 méter magas szobor legalább 7 méter hosszú és 3 méter széles zászlót igényelt, s ennél is hoszabb volt a négy szavas felirat, fehér alapon: STOP GENOCIDE, SAVE HUNGARY! Kisebb-nagyobb előkészületek után készen voltunk a cselekvésre. Eredetileg szombatra, november 17-én délelőttre terveztük a nagy akciót, hogy másnap a vasárnapi lapok annak optimum nyilvánosságot adjanak, ha sikerül a dolog. Össze is gyűlt a kis társaság a megbeszélt reggelen a Manhattan csúcsán levő Battery Parkban, sajnos azonban a teljes szélcsend és az esős idő miatt a dolgot másnapra kellett halasztanunk. Másnap, vasárnap reggel megint mindenki ott volt, aki ígérte csakúgy, mint előző nap. Hideg, szeles időben hajózott be a mintegy 15 főnyi kis társaság, akcióra készen, melyet percnyi pontossággal úgy kellett kiszámítani, hogy a zászló akkor lobogjon elő a szobor tetejéről, amikor az egy óra múlva érkező kirándulóhajó, tele utassal, pontosan a szobor alá ér. A zászlót magát Mártonffy teste köré csavarta, elrejtve vitte. Kihajózás után bejutni a szoborba a többi turistával együtt, nem volt probléma. Csak miután a zászlós, behatoló különítmény feljutott a lelakatolt részhez, kezdődött el a manőverezés, mely abban állt, hogy a csoportnak a lépcsőn tervszerűen szétszórt tagjai különféle ürügyekkel lelassították, majd elzárták a forgalmat. Ezalatt megtörtént a lakat eltávolítása, s elkövetkezett a nagy pillanat: az óriási méretű magyar zászló hirtelen fellobogott az őszi szélben, s kisvártatva egy kisebb, amerikai csillagos lobogó került melléje - Mártonffy jóvoltából. Milyen szívet remegtető látvány volt ez mindazoknak, akik kívülről figyeltek, mint jómagam is, miközben lázasan fényképeket vettem a jelenetről Reviczky Kálmánnal, aki szintén fényképezett és filmezett. Az éppen beérkező hajón a mit sem sejtő turisták százait is izgalomba hozta a jelenet, melyet csak akkor értettek meg tejesen, mikor a szobor talapzatán megjelent a „STOP GENOCIDE, SAVE HUNGARY” felirat. A vállalkozás visszhangja. De az öböl manhattani partján is megindultak az események perceken belül. Sisa István, aki egy nemzetközi hírtovábbító központban dolgozott, ahonnan kilátás nyílik a Szabadság-szoborra; távcsővel figyelte a zászló megjelenését. Midőn ez percnyi pontossággal megtörtént, azonnal elkezdte a sajtó és a rádiók tájékoztatását az eseményről. Ennek hatása percek alatt jelentkezett: lázas telefonálások indultak meg a hírszolgálati irodáktól és a hírközlő szervektől a szobor őrségéhez, majd a Daily News helikoptere, és egy másik gép is megjelent a „tett színhelye” felett. Időközben néhány turista átvágta magát a szobor felső emeletein teremtett „forgalmi akadályon”, és lélekszakadva jelentették az őröknek, hogy valami baj van odafent. Nekik talán igen, de nekünk azután nem, mert célunkat elértük. Hogy az őrök negyed-óra alatt felküzdötték magukat a zászlókhoz, és azokat bevonták, nem változtatott a tényen, hogy a magyar zászló a csillagos lobogó mellett kb. fél óráig lengett a New York-i öböl felett. Ilyenre sem volt még példa a szobor történetében. A filmek és fényképek megörökítették az eseményt, ez volt a fontos. A szoborőrség azután igazoltatott bennünket, s Mártonffytól jegyzőkönyvet is vettek fel, a zászlókat pedig lefoglalták, mint később kiderült, a szobormúzeum számára. Mi, a tettesek, boldogan szálltunk hajóra, s örömünk még fokozódott, amikor hazafelé menet az autórádióban meghallottuk, hogy szinte minden állomás vezető helyen jelentette az eseményt. Ez pedig csak kezdete volt a publicitásnak, mert aznap este a televízióban már mutatták a - Reviczky Kálmán által ügyesen összeállított filmtörténetet, mely még azt is ábrázolta, hogyan varrták magyar asszonyok a zászlót, megcsókolva azt, mielőtt Mártonffy dereka köré rejtette. Másnap a reggeli lapok (New York Times, Daily News, Daily Mirror) első oldalas, képes szenzációként tálalták az eseményt, melynek hírét persze még előző nap világgá továbbították a nagy hírügynökségek a Reuter UPI és AP. A vállalkozás résztvevői tudtommal mindnyájan élnek ma is, hiszen aránylag fiatalok voltunk. Most, négy évtized távlatából talán gyermekeiknek és unokáiknak mesélik ezt a maga nemében egyedülálló történetet, amely meg kell melengesse az öreg és fiatal magyarok szívét, akik elolvassák. K. I. MAGYAR SZABADSÁGHARCOS SZÖVETSÉG FRANCIAORSZÁGI SZERVEZETE Associat ion des Combattants Hongrois de la Liberté en France A párizsi Diadalívnél (Arc de Triomphe) minden évben megrendezett Október 23-i magyar koszorúzási és Öröklángmeggyújtási szertartások története. Ez a zászlós felvonulással egybekötött, ünnepélyes szertartás a nyugati országokban élő magyarok egyik legszebb, legimpozánsabb és legmeghatóbb megemlékezése Október 23-ról. Mivel a Diadalívi szertartás hivatalos jellegű, amely túlnő a magyar emigráció keretein, így a francia hatóságok engedélyének megszerzése természetesen nehéz, komplikált és több feltételtől függ. A kezdeményezést PÉNTEK Róbert tette meg, aki számos francia katonai kitüntetést kapott a kiváló frontszolgálatáért és mint 85%-os francia hadirokkant kérte meg az engedélyt a magyar szertartásra. Ennek érdekében megalapította 1957-ben a „Magyar származású volt Francia Idegenlégionisták Bajtársi Kőrét” és belépett az akkor megalakult Magyar Szabadságharcos Szövetségbe is. A kiváló francia frontharcos érdemeire való tekintettel ki is tudta járni az Október 23-i szertartáshoz az engedélyt. így PÉNTEK Róbert kezdeményezésének köszönhető az, hogy, a Magyar Szabadságharcos Szövetség együttműködve a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségével, minden évben megrendezhette a Diadalívnél a koszorúzást. Az engedélyt évenként kell újból megkérni a francia Frontharcos Minisztériumhoz tartozó „Arc de Triomphe Örökláng Bizottságtól”, de a szertartás megrendezéséhez a francia Belügyminisztérium (Prefektura) jóváhagyása is szükséges. PÉNTEK Róbert 1960-ban az Egyesült Államokba költözött és így 1961-től 1970-ig LADÁNYI József, szintén volt francia idegenlégionista szerezte meg a hivatalos engedélyt. Ekkor megszűnt az engedély és ennek következtében 1971. október 23-án nem is volt magyar koszorúzás a Diadalív alatt lévő Ismeretlen Katona Sírjánál. 1972-ben SUJANSZKY Jenő, a Magyar Szabadságharcos Szövetség egyik alapító tagja és vezetője, kihallgatást kért BORBEAU francia alezredestől, az „Arc de Triomphe Örökláng Bizottság” adminisztratív titkárától. SUJÁNSZKY (1956-os magyar szabadságharcos), annak ellenére, hogy soha nem szolgált a francia hadseregben, hosszú tárgyalás után el tudta érni, hogy a magyarok ismét megkapják az engedélyt az október 23-i koszorúzási és Örökláng-meggyújtási szertartásra. így a Magyar Szabadságharcos Szövetség és a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége azóta is minden évben megrendezheti a Diadalívi magyar koszorúzást. A francia „Arc de Triomphe Örökláng Bizottság” a következő személyeknek adta meg a hivatalos engedélyt 1957. és 1998. között az október 23-i magyar koszorúzási szertartások megrendezésére, akik egyúttal név szerint felelős szervezők is voltak a francia hatóságok felé: 1957-1960 (4 év): PÉNTEK Róbert (volt francia idegenlegionista) 1961-1970 (10 év) : LADÁNYI József (volt francia idegenlégionista) 1971- ben nincs engedély a koszorúzásra. 1972- 1986 (15 év) SUJÁNSZKY Jenő (56-os magyar szabadságharcos) 1987-1990 (4 év): DÖMÖTÖR Kálmán (volt francia idegenlegionista) 1991- ben (1 év): TOLDALAGI Ferenc (volt francia idegenlégionista) 1992- 1998 (7 év): SUJÁNSZKY Jenő (56-os magyar szabadságharcos) I JacUpot S14.900 Daíly^Mírror »' »rjUASm mi 20 RED DIVISIONS ■RUSHED TO HDNDÂRY
