Szittyakürt, 1999 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1999-04-01 / 4. szám

A HUNGÁRIA SZABADSAGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1956. OKTÓBER 23. XXXVIII. ÉVFOLYAM 4. SZÁM - 1999. ÁPRILIS Major Tibor Az iíj békerendezés idejére A trianoni békediktátummal megte­remtett Délszlávia területben több, mint háromszorosa lett az első világháború előtti önmagának. Nyolcszor akkorára nőtt, mint a 19. század elején török vaza­llus-államként újra életre kelt Szerbia volt és kiterjedése túlhaladt a szerb történelem fénykorának, nagy Dusán birodalmának, három tengert érintő határait. A szerb annexio a wilsoni önrendelkezési jog semmibevételével 1,853.000 nemszerbet szakított el a magyar állam azon kerek számban 21.000 négyzetkilométer terüle­tével, amelyen csak 420.000 szerb élt, tehát a kisebbséghez majdnem ötször annyi mást csatoltak. A magyarság délfelé való terjeszke­désének határa középkorban lényegesen messzebbre nyúlt, mint korunk trianoni békediktátumának idején. Délvidék népi­határát a későbbi századokban lezajlott nagy népmozgalmak, főleg a török hódolt­ság idején történt vándorlások és a török kiverése után végrehajtott tervszerű "telepítések alakították ki. A magyar népiség történet - főleg Kniezsa István kutatásai - azt mutatják, hogy a U. század folyamán a magyarság etnikai határa délen nemcsak a Dunát érte el, hanem ezen jóval túlterjedt, és a Szerémség északi részén magyar több­ségű magyar-szláv vegyes lakosság élt. A Szerémség déli részében pedig a ma­gyarok és a szlávok kb. egyforma arányszámban laktak egymás mellett. A bevándorlások és telepí­tések következtében elő­ször a Szerémség szerbe­­sedett el és a harcokban kipusztult magyarság em­léke már csak a megmaradt helynevekben élt tovább. Erősen megváltozott a keletre fekvő régi magyar megyék, Bács, Temes, Arad, Zaránd népi jellege is. A Tiszától keletre, a Béga és Temes folyók­­tól délre a Dunáig terjedő területen, a későbbi Bánságban, hasonlóak voltak a népi viszonyok. A Béga és Temes folyók környéke, amennyiben lakható, volt szín­magyar lakosság népesítette be, a folyók torkolatvidékén ugyancsak színmagyar, de ritkább telepek voltak. Bács-Bodrog vármegye a török világ előtt színmagyar terület volt. Az 1522. évi tizedlajstrom Bács vármegye összeírásában 2000 családnevet említ, 3 szláv kivételével valamennyi magyar 1597-ben a színtiszta Bács-Bodrog vármegyében már 35 rác község volt. A török kiűzése után annyira néptelen és puszta volt az egész vidék, hogy a vármegye az 1699-ben tartott első összeírás alkalmával mindössze 47 apró helységet számlált. Voltak vidékek, ame­lyeket 200 évvel Mohács után még mindig nem érintett ekevas... Először a kun viszályok idején szágul­dott itt végig a nagyétkű láng a vetéseken, majd a tatárok tűzcsóvái pusztították el a magasodó emberi hajlékokat... A nemzet ősereje azonban kiforrta ezeket a sebeket, Mátyás alatt 12 vár, 28 város és 529 helység volt, az oklevelek tanúsága szerint, ezen a tájon. Ámde jött a török következett a kuruc korszak, majd moz­golódni kezdtek a rácok és rémes temetővé vált Délvidék földje. A jöve­vény szerbek lassanként a bécsi udvar eszközeivé váltak és nem egyszer fegy­verrel fordultak a magyarok ellen. így történt ez a Ü. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején is. Az egykori jelen­tések szörnyűségeket beszélnek a kurucok ellen folytatott háborúkban a szerbek részvételéről. Még maguk a császári tábor­nokok is csak borzalommal tudták emlegetni a rabló és gyilkos rácok kegyetlenségeit. A Habsburgok az állandóan fegyverben álló szerb határőröket nemcsak a háborúkban alka­lmazták a magyarság ellen, hanem békében is a súlyos adóterhek beha­jtásánál. A szerbek jelentősége mindig megnövekedett az udvar szemében, amikor a magyarság és a dinasztia szem­bekerült egymással. A 18. század első évtizedeiben, amikor Szerbia egy része újra osztrák kormányzás alá került, a bécsi udvar már nem is gondolt a magyarországi szerbek visszatelepítésére, annyira alka­lmas eszköz-nek kínálkoztak a magyarság ellen, azzal a célzattal, hogy a számbelileg megfogyatkozott magyarságot az idegen népek egész seregének betelepítésével még jobban meggyengítsék és kisebbségbe juttassák az őshonos magyarságot. Az a történelmi tény, hogy az ipeki pátriárka szerbjeit I. Lipót 1699-ben a magyar rendek megkérdezése nélkül egyedül az összbirodalom érdekeit tartva szem előtt engedte be az ország területére, azt a tudatot ébresztette bennük, hogy új lakhelyükön, az akkortájt fél Európát uraló Habsburg dinasztiának, nem pedig a széttagolt s a bécsi birodalmi politika szorítása alatt agonizáló magyar államnak váltak lekötelezettjeivé. Valahányszor a központosításra törekvő dinasztia és a függetlenségét védelmező magyar nemzet között ellentétek merültek fel a szerbek erős dinasztiahű magatartást tanúsítottak. így történt ez az 1848/49-es Szabadságharc alatt is. „A ráczok már 1848. májusában megkezdették a magyarok gyilkolását s az egész forradalom alatt tartott e munka. Segítettek ebben nekik a Szerbiából átjött „testvérek”, azaz idegen állambeli rablók, kikkel az osztrák kormány a magyar állam­polgárok irtására szövetséget kötött. A világtörténelemben páratlan eset - közli megdöbbentő tényként Kacziány Géza: Magyar Vértanuk című történelmi művé­ben, - amit V. Ferdinánd kormánya a szer­­bekkel kötött szövetséggel produkált: bé­kés, csendes és nyugodt alattvalóira behoz idegen országbeü zsiványokat, hogy azok­kal gyilkoltassa le saját polgárait. A rab­lókat császári tisztek vezették, amint azt vilovai Vitéz János 1863-ban Zimonyban szerb nyelven kiadott művében leírja. E mű szerzője maga is császári tiszt volt és mű­vében bizonyítgatja, hogy a magyarok ellen folytatott irtó háborút ők, a császári tisztek támogatták, mint Bécsből gr. Latour Baillet hadügyminiszter által kirendelt vezetők.” A legszörnyűbb sors valamennyi bács­kai város közül Zentának jutott. Egyetlen nap alatt 1849. február 2-án 400 magyart fejeztek le a szerb gyilkosok. „Gyertyaszentelő napját fertőztetve meg e gyilkolással. A fejeket zsákokba rakták s a szen­tháromság szobor elé hur­colván, piramisokat emel­tek köréje emberfejekből. A rémes jeleneteknek itt véghossza nem volt: bol­dog volt az az áldozat, kit egyszerre öltek meg s nem a legszömyebb kínzások között. Volt akit ajtóra szögeztek fel, s mint az Üdvözítőt így megfeszítve gyilkoltak meg. Gyerme­keket a legszömyebb módon csonkították meg, a nők előbb állati vágyak kielé­gítésére szolgáltak, majd egy részüket lábuknál fogva akasztották föl, különösen a templom előtti három eperfa ágaira s alájuk nádkévéből tüzet raktak és úgy égették meg elevenen, férfit és nőt, aggot és gyermeket. A kínzásokban a szerb és rácz nők és gyermekek épp úgy resztvet­tek, mint férjeik és apjaik, a rabolt holmikon egyaránt osztoztak. Ha az első nap gyilkolásával beértek volna, még olc­són menekült volna Zenta városa, azon­ban a gyilkolódás itt hetekig tartott. A lakásokat, padlásokat, pincéket, rejteke­­ket felkutatták s ahol csak találtak ma­gyart, legyilkolták. Esténként a szen­tháromság-szobor előtt jelentek meg a gyilkosok zsákjaikkal, melyekben a meg­gyilkoltak feje volt. A fejeket kiborították a zsákból, megszámlálták s a gyilkosok aszerint kapták fizetésüket. A fejekkel aztán a szobrot körülrakták és mécsese­ket raktak közéjük és rájuk. Körülbelül 2000-re tehető a Zentán lemészárolt ma­gyarok száma. PROHÁSZKA OTTOKÁR A FELTÁMADÁS DICSŐSÉGE Krisztus feltámadt. Sötét, fer­geteges, borzalmas, kegyetlen éj után felkelt ragyogó napja. Kiszenvedett teste megdicsőült, mennyei szépség ömlik el rajta, szemeiből boldogság sugárzik. Testét baj, sérülés nem érheti, kard, fegyver nem sértheti. A tövis, ha érhetné szent fejét, rózsává kivirágoznék, sebei mint drágakövek tündöklenek. Krisztus szava kiállhatatlan volt azoknak, kiknek a jó élet Isten és törvény nélkül tetszett. A nagyok, hatalmasok pedig féltet­ték tőle földi érdekeiket. Krisztus épp ezért vajmi elhagyottan állt, a világot ellenségének mondja. S világ alatt ért minden hatalmat, mely Istennel ellenkezik, a kirá­lyok, és főurak hatalmát, mely nem akar hódolni Istennek, a hadsereg fegyverét, a gazdagok pénzét, a zsidók konokságát, árulkodását, irigységét, gyűlö­letét. Mindez Krisztus ellen sorakozott. S élükön ott áll Krisztus ellenségeinek feje, maga az ördög, s az egész pokol, az a tengernyi gonoszság, mely meg­semmisítene mindent, Üldözőbe fogta Krisztust ez, a rettenetes hadsereg. Jöjjetek, gyalázzuk, rágalmazzuk, kínozzuk, marjuk ki a világból! S úgy is tettek! De Krisztus feltámadt, s mint a pely­va a viharban, szétporzik minden ellensége. Azt gondolták: megtörték. De Krisztus legyőzte a halált is. Legyőzte a törvény­széket, mely halálra ítélte. A lándzsát, mely szívébe fúródott, a katonákat, kik sírját őrizték, a lepecsételt kősziklát, mely sírját zárta, az ördögöt, ki őt zsák­mányának tekintette, a poklot, melyből a pátriarchák lelkeit kiragadta. Mindent, mindent! Az ő sírja dicsőséges lészen.

Next

/
Thumbnails
Contents