Szittyakürt, 1999 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1999-03-01 / 3. szám
10. oldal wmAKöfct 1999. március lommal odaadjuk Szovjetoroszországnak. Ezt magának, Uram, hivatalosan kijelentem köztársasági elnöki minőségemben. Felhatalmazom önt, - olvasható a Národny Listy 1924. jul. 11-i számában - hogy erről jelentést tegyen kormányának Moszkvában.” Ezért történt 1945. tavaszán az, hogy a prágai parlament minden szovjet nyomástól mentesen, Benes híveinek és a polgári pártok képviselőinek ujjongása közepette hatalmazta fel a csehszlovák kormányt, hogy Benes ígéretét valóra váltsák. így jött létre a szovjetunió és Csehszlovákia között az egyezmény, amelyben Csehszlovákia hivatalosan is lemondott a Szovjetunió javára Kárpátaljáról s tette ezt a nyugti hatalmak megkérdezése nélkül, be sem várva a béketárgyalásokat. A trianoni békediktátum hazánkra mérte a legigazságtalanabb büntetést. A győztesek minden etnikai, földrajzi, történelmi és gazdasági szempont félretételével tudatosan megcsonkították hazánkat. Akkor a Szovjetunió volt a párizsi békével teremtett területi rendezés egyik legélesebb bírálója. A versailles-i diktátumot Moszkva mindig szovjetellenes „burzsoá-imperialista” műveletnek bélyegezte és a „bur-zsoá-imperializmus” bűnének tudta be a trianoni területi rendezésnek a magyarokat súlytó igazságtalanságait is. A második világháborút követően Moszkva szemében az igazságtalan országhatárok elvesztették a régi „burzsoá-nacionalista” jelentésüket. A bolseviki párt feledve a Komintern 1924-ben megtartott ötödik kongresszusának a nemzetiségek problémáival foglalkozó „Magyar kérdés” címet viselő határozatát, mely kimondja, hogy azokon a területeken, amelyeket Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia annektált: „az ott élő” magyaroknak joguk van az önrendelkezésre, beleértve még az elszakadás jogát is azoktól az országoktól amelyek őket bekebelezték. Kárpátaljának 1945. junius 29-én Zakarpatska Oblast néven az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaságba való bekebelezésével áll a világtörténelem legkegyetlenebb zsarnoksága a Kárpátmedence közepében a Tiszáig terjesztette ki határait, ahol azonnal, elrendelték, a számukra megbízhatatlan magyarok és ruszinok Szovjetumóban való internálását, és megkezdődött, az ukránok kárpátaljai betelepítése, országfoglalása. A trianoni békediktátummal történelmi Magyarország testéről leszakított Kárpátalja területe korántsem korlátozódott az Ezak-Kelet-Kárpátok déli lejtőin lévő ruszin többségű területekre, hanem azoktól délre, egészen a Tisza folyóig, egy széles, csaknem teljes egészében színmagyar vagy magyar többségű földsávot is magába foglalt. E magyar lakta alföldi sávnak Csehszlovákiához, illetve, Kárpátaljához való csatolását stratégiai okokkal indokolták, e 20-50 kilométer széles sáv nélkül Csehszlovákiának nem lett volna közvetlen vasúti összeköttetése sem Kárpátalja, sem Románia felé, azaz nem lett volna teljes a maradék Magyarország megcsonkított határai köré vont katonai és gazdasági gyűrű. A bekebelezett Kárpátalja „igaz” történelmének feldolgozását Sz. 0. Miscsenko vezetésével a szovjet történészek „A boldogság felé. Kárpátontúl vázlatos története” című Moszkvában díszoklevéllel kitünteti tanulmányából ismerhetjük meg. Ennek a könyvnek szellemében tanították a szovjet birodalomban a történelmi Magyaroszág északkeleti vidékének múltját: „Kárpátontúl több évszázadon át erőszakosan el volt szakítva anyaföldjétől, dolgozói lakossága, pedig a magyar főnemesek, az osztrák bárók cseh tőkések és ,saját’ kizsákmányolóik kíméletlen társadalmi, gazdasági, politikai és nemzeti elnyomása alatt sínylődött. A dolgozók ennek ellenére évszázadokon át megóvták anyanyelvűket és kultúrájukat - közük a szovjet történészek - az egész ukrán néppel való egységérzetüket és közös, hagyományaikat, évszázadokon át élt, bennük a vágy, hogy újra, egyesüljenek vele. Ez a vágyuk minden történelmi időszakban egyre erősödött s létszügségletté vált.” Az orosz történészek hazugságaiban Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyék történelme „egyetlen küzdelem” Oroszországgal, illetve a Szovjetunióval való egyesülésért, ahol már a magyaroknak a Kárpátokon való átkelését megelőzően „fejlett Ó-orosz állam volt” és a kilencedik századi Ungváron „Ó-orosz fejedelem székelt, már akkor, álló várával.” így természetes, hogy a társadalmi és kulturális fejlődés magasabb fokán álló szlávok jó hatással voltak a magyar törzsek további fejlődésére.” Az is természetes, „hogy a feudalizmus korának” az orosz tudósok történelembeosztása szerint a tizedik századtól a tizenkilencedik század közepéig terjedő ó-orosz államok kultúrája elválaszthatatlanul összefügg a kárpátontúli kultúra kialakulásával. Mindez a történészek munkájából kiderül „a magyar hűbérurak, minden módon fékezték, elnyomták a szláv nyelvet, pusztították a szláv anyagi és szellemi kultúra vívmányait. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca a bolseviki történészek kollektív munkájában már igazi „ukrán nemzeti felkelés” igazi „osztályharcos” megmozdulás volt. „Az anyaországtól elszakított és idegen hóditók által leigázott kárpáton túli dolgozók nem egy alkalommal keltek fel a társadalmi és a nemzeti elnyomás ellen. Sok dicsőséges lapot írtak területünk történetébe... A magyar nemesség egy része az osztrák kormány által 1701-ben törvényen kívül helyezett II. Rákóczi Ferene erdélyi fejedelemmel az élen elhatározta, hogy saját érdekében használja ki a parasztfelkélést.” Ebben a harcban az volt a fontos a szovjet történészek eszmefuttatásában, hogy „a kárpátontúli parasztság világos célt tűzött maga elé: eltörölni a jobbágyrendszert és a súlyos nemzetiségi elnyomást”. A parasztfelkelés azért nem sikerült, mert az osztályellentétek kedvezőtlenül hatottak a hadsereg harci szellemére.” Az egyház pedig kihasználta az oktatás helyzetét és „reakciós” oktatási formát vezetett be és arra törekedtek, hogy a kárpátontúliakból engedelmes unitosokat neveljenek, akik hűek a nagy szentistváni korona eszméjéhez, akik az idegen hódítók névtelen és sehonnai rabszolgái.” Kárpátalja visszatérését Magyarországhoz, az 1938. novemberi döntéstől, illetve a ruszinlakta terület 1939. márciusi elfoglalásától 1944. őszéig a szovjet történelmi munka a „fasiszta leigázás éveinek” nevezi, mely korszakban „a megszállók véres terrorja” nem tűrte meg „a nemzeti felszabadulást és a Keleten élő testvéreikkel való újraegyesülésüket.” Végül 1944. októberében „a Szovjetunió összes népeinek fiai meghozzák vidékünknek a szabadságot - írják a kommunista történészek - és Kárpátontúl elindult a boldogság felé...” Ilyen szellemben tanították a kommunizmus birodalmában a történelmi Magyarországtól elszakított északkeleti vidékének múltját és ezt kellett tanulnia az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaságba kényszerített kétszázezer kárpátaljai magyarság felnövő nemzedékeinek. így nevelték Kárpátalja népének minden rétegét, annak érzés- és gondolatvilágát, ahol azelőtt a „fasiszta leigázás és véres terror éveiben”, az 1939-1944 közötti időszak magyar kormányai az egyre súlyosabbá váló háborús nehézségek ellenére tervszerű, messzemenő anyagi áldozattal kerek 25.400.000 dollárral igyekezett a lakosság nyomorba süllyedt helyzetén segíteni. A kárpátaljai területsávon vízszabályozási munkaterve során szabályozta az Ung, Latorca, Borza, Iza, Labore és Kislatorca folyókat, a Felső-Tiszán 30 km hosszúságban új töltést épített, 400 km. hosszú vízlevezető csatornát létesített. Befejezte a csehek által félbehagyott ungvári turbinatelepet, megkezdte a Tarcalvölgyében a víztároló építését és erdősített a csehek által kipusztított 140.000 kát. hold volt erdőterületen. Az 1939-1944. közötti időszak magyar kormányai, és a magyar nép bizonyságot tett afelől, hogy Kárpátalja ruszin népét fel kívánja karolni és, hogy számára a magyarsággal való teljes egyenjogúság mellett mindazokat a különleges jogokat is biztosítani kívánja, amelyek lehetővé teszik a ruszin nép kultúrája szabad fejlesztését, ápolását. „A Szovjetunió felbomlása óta, különösen a budapesti kormányzat tavalyi szégyenletes, területkiárusitó szerződésével kapcsolatban - olvasható ércbeöntött igazságként, dr. Dabas Rezső, Kárpátalja magyar évezrede című 1994-ben megjelent történelmi tanulmányában, amely részletesen foglalkozik az orosz-urkrán történészek gyalázatos hamisításaival, a kárpátaljai ruténok és magyarok, akárcsak 1919-ben és 1939-ben, újból emlékirattal fordultak a magyar kormányhoz, amely a magyarság örök szégyenére, nem is fogadta küldöttségüket. Pedig kormányt is alakítottak, amelynek tagjai kénytelenek voltak Pozsonyba menekülni. A trianoni határokban való megnyugvásból származó „reálpolitika” a nemzeti öncsonkítást jelentő „alapszerződések” a magyar nemzet több mint negyedének önkéntes feladását jelenti. Az érintett, volt kisente-beíi szomszédaink politikájának rugója a trianoni rablásból szerzett prédához való görcsös ragaszkodás. Ezen felül fejlődési aspirációik iránya is további magyar területek felé mutat, mert az északi és a déli szlávok soha meg nem szűnő egyesülésének vágya csak Magyarország felszámolásával valósítható meg. A születése óta sakálpolitikára beállított Nagyrománia. Traján császár Dáciájának megvalósítására irányuló álma is ismert. Célja határainak a Tiszáig való kitolása és e rögeszme annyira áthatja az egész nép lelkét, hogy távolabbi természetes érdekei az Egyesült Európához való tartozás ellenére sem mulasztaná el újabb rablásnál jelentkezni, mert közvéleménye nyomásának még egy netán józanul gondolkozó román kormány sem tudna ellenállni „Omega” akció egyértelműen bizonyít. A szláv államok, nem tekintik érdeküknek Magyarország gazdasági megerősödését, a politikai megerősödésünket pedig egyenesen területi épségük elleni veszedelemnek tartják. Nem sokban tér el ettől Románia felfogása sem. A különbség legfeljebb annyi, hogy Romániában akadnak egyesek, akik szláv veszélyről is beszélnek, de Magyarországgal szembeni gyűlölletük, az élő valóság. Miért bocsátkoztunk alkudozásba olyan országrészek felett, amelyeket mi se nem loptunk, se nem bitoroltunk, sem mástól ajándékba nem kaptunk. Szomszédaink a történelmi jogok és tények hiányában megelégedhettek volna azzal is, hogy Trianonban nekik „odaajándékozták” a soha nem is remélt országrészeket, de minket ez a nagyhatalmi „nagylelkűség” semmire sem kötelez, semmi országcsonkító alapszerződésekre. Legfeljebb arra, hogy e nagyhatalmakat felvilágosítsuk arról, hogy ne a mienkből, hanem a sajátjukból ajándékozzanak, vagy ha már Trianonban ezt tették, akkor legalább most mossák igazságszolgáítatással tisztára kezüket e csúf tettük után s a többit csak bízzák a magyar nemzetre, amely ezer éven át mindig meg tudta őrizni országát, hacsak az általa védett Nyugat maga nem jött hódítóként a magyarok országába. Major Tinor MAGYAR NEMZETI VILÁGTANÁCS HUNGARIAN NATIONAL WORLD COUNCIL 79-21, 10405 Jasper Ave. Edmonton, AB, Canada T5J 3S2 1999. feb. 8. Bencsik András Főszerkesztő Úr! Magyar Demokrata H-1243 Budapest, Pf. 592 Magyar Köztársaság Tisztelet Főszerkesztő Úr! Érdeklődéssel olvastunk a Magyar Demokrata utolsó három-négy számában egy felhívásról, hogy Magyarországon emlékművet állítsanak a kommunista rendszer több mint tízmillió ukrán áldozatának. Ez egy megbecsülendő és emberséges gesztus, de mi ezt sajnos nem tudjuk támogatni. Szeretnénk javasolni, hogy a HUNC-AROCÍDIUM áldozatainak, a nápírtás ma-gyar MÁRTÍRJAI- nak állítsanak emlékművet Magyarországon. Szerény becslé-sek szerinta második világháború vége óta 8-10 millió áldozata van a HUNGAROCÍDIUM-nak. És a mészárlás még ma is folyamatban van úgy az elrabolt területeken, mint a csonkaországban. Még ma is sátáni szorgalommal dobáljáka szemétbe a magyar anyák méhéből kikapart magzatokat. Az abortusz törvényt érvényteleníteni kellene, és az alkotóit, a kommunista diktatúra elvtársait, és érvényben tartóit, a „demokratikus" kormányok urait és polgárait, felelősségre kelleni vonni népírtási bűntettek elkövetésért. Szintén felelősségre kellene vonni Rákosi elvtárs társait és utódjait, az ÁVO-s verőlegényeket, a köröm-letépőket és szájba-vizelőket, a szovjet gulágok rabszolgatartóit, és az elrabolt területeinken garázdálkodók vezetőit és hóhérlegényeit a sok százezer magyar testvérünk haláláért. Az elrabolt területeinken közel nyolcvan éve sínylődnek testvéreink rabszolgaságban és szenvedő alanyai a fizikai és szellemi népirtásnak. Őket úgy segíthetnénk a legjobban, ha megcsinálnánk minden lehetőt azért, hogy a Kárpátmedencében minden magyar egy ország határain belül együtt tudjon élni. Népünk, magyarságunk, őseink hagyományai és Jézus Urunk igazsága kötelez, hogy együtt, közös erővel próbáljunk véget vetni a HUNC-AROCÍDIUM-nak, próbáljuk megállítani a magyar nép tragikus fogyatkozását. Ha ez sikerül, akkor talán reménykedhetünk a magyarság szebb és boldogabb jövőjében. Végezetül szeretnénk idézni egy nemrég megjelent felhívásból (Felhívás az igazakhoz, Hunnia, 110. szám, 1999/1-jan. 25.):„Cselekedni kell, méghozzá azonnal és mindenkinek. Mert nem veszhetünk el, nem veszhet el a fiatalság sem. Nem veszhet el Magyarország és nem veszhet el a Magyar Nemzet."...„Nem alamizsnát, nem könyöradományokat kérünk, nem kegyes meghallgatást, hanem radikális intézkedéseket és azonnali együttműködést amely méltó a magyarság múltjához és jövőjéhez." Szeretnénk kijelenteni, hogy mi minden tevékenységet, amely a magyarság érdekeit szolgálja, minden feltétel nélkül hajlandók vagyunk és akarunk támogatni. A Magyar Nemzeti Világtanács nevében: fj Csj Dr. uajczay Frigyes, elnökségi tag
