Szittyakürt, 1999 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1999-03-01 / 3. szám
1999. március **lîîVAIC<teî 5. oldal Az 1956-os Magyar Forradalom igaz története ÖSSZEÁLLÍTOTTA A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM TÖRTÉNÉSZCSOPORTJA. 2. rész Forradalom és szabadságharc Október 23-án délután a Belügyminiszter engedélyezte az előzőleg betiltott felvonulást, azt, hogy az egyetemisták a Bem térre vonulva megkoszorúzzák Bem József szobrát, ezzel fejezve ki szolidaritásukat a lengyelországi eseményekkel kapcsolatban.Ezt a tüntetést a reformkommunisták által irányított Petőfi kör, a DISZ., az írószövetség szervezett abban a reményben, hogy egy ilyen tömegdemonstráció rádöbbenti a keményvonalas, még részben sztálinista vezetést, hogy magáévá kell tenni a változások, a reformok megvalósítását, különben az események következményei kiszámíthatatlanok. A Műegyetemtől induló fiatalok zárt sorokban indultak a Bem szobor felé. A lelkes fiatalokat látva az irodákból, üzemekből, iskolákból hazaindulók, egyre többen csatlakoztak a menethez és mire a Bem szoborhoz értek, az egyetemisták zárt sorai teljesen feloldódtak az ekkor már többtízezer fős tömegben. Ekkor tűntek fel először a lyukas zászlók, melynek a közepéből kivágták az un. Rákosi címert és a következő napokban ez lett a forradalom jelképe. Ekkor csúszott ki a vezetés a reformkommunisták kezéből és az egyre növekvő tömeg, önmagát gerjesztve egyre radikálisabb jelszavakat kezdett skandálni, ami már túlment a reformerek eredeti elképzelésén. Elhangzott a jelszó „Gyerünk a Parlamenthez!” és a tömeg elindult a Margit hídon át. Már sötét volt mire a tömeg a Kossuth térre ért. Ekkor a reformkommunisták egy utolsó, elkeseredett lépésre szánták el magukat, hogy a kitömi készülő forradalmat megállítsák. Szinte erőszakkal cipelték Nagy Imrét a Parlamentbe, hogy onnan nyugtassa meg az embereket és megpróbálja hazatérésre bírni őket azzal, hogy követeléseik teljesítve lesznek. Nagy Imre nem tagadta meg kommunista mivoltát és „elvtársak” megszólítással kezdte beszédét. A tömeg spontán tiltakozott ez ellen, „Nem vagyunk elvtársak!” kiáltozták. Sokan ekkor érezték meg, hogy az események döntő fordulathoz érkeztek. Ha most hazamennek,minden marad a régiben. A reformigéretekből vagy lesz valami, vagy sem. Azonban a most itt összejött soktízezer ember talán ki tudja követelni a gyűlölt Rákosista vezetés azonnali lemondatását. A tömeg ekkor, - Nagy Imrével nem sokat törődve, - elindult két irányba. Egyik fele a Dózsa György út felé indult, hogy a Felvonulási téren álló, a rendszer gyűlölt jelképét, a monumetális Sztálin szobrot ledöntse, ami '/i 10 körül meg is történt. A tömeg másik fele a Rádió épülete felé vonult, ahol már többen próbálkoztak bejutni, hogy beolvastassák a követeléseiket tartalmazó pontokat. Benke Valéria, a Rádió vezetője ezt nem engedte, ellenben közvetítették Gerő Ernő beszédét, ami sértő és méltatlan, a tüntetőket becsmérlő jelzői miatt, csak olaj volt a tűzre. Mikor a tömeg a Rádió elé ért, azt követelte, hogy a műsort megszakítva azonnal olvassák be a pontjaikat. Ez a követelés is süket fülekre talált, ami a tömeget elkeseredett lépésre, a Rádió megostromlására ösztönözte. A fegyvertelen tüntetőket a Rádió Á.V.H.-s őrsége előbb csak a levegőbe leadott riasztólövésekkel próbálta visszatartani, de amikor ez hatástalannak bizonyult és a kapu recsegni-ropogni kezdett, sor került a tüntetők közé történő célzott lövésekre. Ez a pont volt az, amikor a tüntetés forradalomba csapott át! A tömeget a lövések nem riasztották el, hanem az elkeseredés, a gyűlölet még elszántabbá tette. Az utcán posztoló rendőröktől elvették a fegyvereiket és azokkal kezdtek visszalőni a Rádiót védő ÁVH-s védőkre. Később, a helyismerettel rendelkezők a környéken lévő rendőrőrsökön és az akkori Szabadságharcos Szövetség raktáraiból szereztek fegyvereket és szabályos tűzharc kezdődött a Rádió védelmére kirendelt Piliscsabai gépesített és páncélos ezred egységei a tömegen nem tudtak áthatolni és mivel lőszer nem volt náluk, fegyvereiket hol rábeszéléssel, hol erőszakkal nagyrészt elvették a katonáktól. Mivel azonban ezekhez a fegyverekhez nem volt lőszer, előbb ezt kellett szerezni. Ekkor többen, egy fiatal honvédtiszt Szalay Róbert százados vezetésével a Kilián laktanyába indultak, hogy ott szerezzenek lőszert és még több fegyvert. 11 óra körül betörték a laktanya kapuját, lefegyverezték az őrséget. Azt azonban nem tudták, hogy itt csak az őrségnek volt minimális fegyverzete, mivel itt csak fegyvertelen MUSz-os katonák voltak elszállásolva, akiknek a rendszer nem mert fegyvert adi a kezébe. A felkelők itt nem tudtak lőszer szerezni, így a laktanya néhány hozzájuk csatlakozott katonájával együtt, a Soroksári úton lévő fegyvergyárba mentek. Itt a kapuőrség nem tanúsított ellenállást és így a raktárakban lévő fegyverek és lőszerek a felkelők kezébe kerültek. Ezek visszatértek a Kiliánba, ahol még több MUSz-os katona csatlakozott a már felfegyverkezettekhez és innen nagy csapatban indultak a Rádió ostromához. Az éjfél körül megjelenő, egyenruhás és felfegyverzett katonák bekapcsolódása az ostromba, fellelkesítette a már harcolókat és a tömeget ”A Hadsereg velünk van! "mondták sokan. A katonák és az egyre sokasodó fegyveres felkelő eldöntötte a csata sorsát. Hajnalra a Rádió védői megadták magukat és az épület a felkelők kezére került. A Rádió elfoglalásának azonban ekkor már nem volt jelentősége, hiszen időközben az adást innen megszüntették és azt a Parlamentből Lakihegyen keresztül egy szükségvonalon biztosították. Most pedid szenteljünk néhány gondolatot a Kiliánnak, hiszen a forradalom győztes szakaszában, okt. 23-tól 28-ig, a laktanya világhírnévre tett szert. Itt volt a leghevesebb harcok színhelye és a Corvinközi fekelőközponttal közösen itt, az Üllői út és a Körút kereszteződésénél és annak környékén szenvedték el a szovjet csapatok a legnagyobb veszteségeket. Az un. „56-os Intézet” tanulmányában ennek ellenére a Kilián neve egyetlen egyszer sem szerepel! Vajon miért? Ha jobban megvizsgáljuk a tényeket, világosan láthatjuk, hogy a Kilián és a később oda kimenő Maiéter Pál szerepe milyen volt azokban a napokban és a refomkommunisták ezt hogyan használják fel napjainkban a forradalom történetének meghamisítására. 24-én a reformkommunisták Nagy Imrével az élen magukévá tették a Párt Központi Vezetősége értékelését, hogy Budapesten „ellenforradalmi lázadás” tört ki, amit fegyverrel kell leverni. Ezért statáriumot és kijárási tilalmat hirdettek ki. Kérték a szovjet csapatok segítségét, amit meg is kaptak. Ennek megfeleően, okt. 28-ig az Á.V.H. a Honvédség, a Szovjet Hadsereg csapataival együtt csak a felkelőknek nevezett szabadságharcosok ellen lépett fel. Ennek kapcsán vizsgáljuk meg a Kiliánban történteket okt. 23. és 28. közötti időben. Mint az előzőekben láttuk a laktanya már 23-án este a felkelők kezére került és 24-én innen adták le az első lövéseket az Üllői úton a Nagyvárad tér felől benyomuló szovjet páncélos egységekre. 24-én Megsemmisített szovjet páncélos és legénysége és 25-én itt voltak a leghevesebb harcok és ekkor már nem csak Magyarország, hanem az egész Világ, Budapest és a Kilián laktanya nevével volt tele. Ez nagyon kellemetlenül érintette Maiéter Pált, hiszen a laktanya az ő alárendeltségébe tartozott és nem vetett rá jó fényt, hogy pont az ő egyik laktanyája az ellenforradalom egyik legerősebb bázisa. 25-én a harcok még elkeseredettebbek lettek. A kormány, ill. a Párt vezetői elhatározták, hogy mindenképen végetvetnek a „felkelésnek.” Ekkor történt a Parlament előtti vérengzés is. Maiéter Pál ekkor, hogy a tekintélyén esett csorbát kiküszöbölje, elhatározta, hogy a laktanyát visszafoglalja a felkelőktől. 25-én 5 harckocsival a Kiliánba indult. Mivel a laktanya kapuján a harckocsik nem fértek be, az élharckocsi a kapu torkolatában megállt, Maiéter ebből kiszállva a laktanyába ment, a többi négy harckocsi visszatért a bázisára. A laktanya parancsnoka, Csiba Lajos szds. erre az időre összszedett néhány beosztott tisztet és katonát, és ezekkel a laktanya középső szárnyának egy részét birtokába vette. A felkelők ebben az időben a laktanya két szélső szárnyán a szovjetekkel álltak állandó tűzharcban és nem figyeltek arra, hogy néhány tiszt és katona mit csinál a laktanya középső szárnyában. Pedig itt lázas készülődés folyt, hogy a laktanyában harcoló felkelőket lefegyverezzék, vagy, ha ez nem sikerül megsemmisítsék, így a laktanyát „megtisztítsák”. Tehát okt. 23-tól 28-ig, miközben a szabadságharcosok az Üllői úton és a Körúton előrenyomuló ellenséggel vívtak élet-halál harcot, addig Maiéter és katonái csak a szabadságharcosokat lőtték vagy lövették. Ezek tények! Ezt az alábbi szigorúan titkosan kezelt jelentések támasztják alá, amelyek az elmúlt 44 évben és a következő 50 évre is el voltak illetve el vannak zárva a nyilvánosság elöl, de néhány ezek közül a kutatók kezébe került, amit most közreadunk! Részletek a Hadműveleti Csoportfőnökség jelentéséből: ,,26.án kb. 9-10 óra körül Borbély őrnagy parancsot kapott Kovács vezérőrnagytól, hogy két szovjet ezredessel menjen a Kiliánba, szervezzék meg az együttműködést Maléterék és a szovietek között. A szoviet tisztek úgy döntöttek, hogy nem mennek a Kiliánba, hanem Maiétert vagy megbízottját hozzájuk hívják. Maiéterrel megállápodtak, hogy egy sebesültvivő járőrrel egy tisztet fognak küldeni, aki fel lesz hatalmazva a megbeszélésre. 13 órára a jelzett időben meg is érkeztek és a Kilián vázlatát hozták, hogy hol vannak Maiéter emberei és hol vannak a felkelők. Ezen a megbeszélésen jelen volt egy szovjet altábornagy és egy vezérőrnagy, valamint két ezredes, továbbá Borbély őrnagy, Kovács alezredes és konok ezredes. A szoviet altábornagy Maiéter tervével egyetértett és kérését elfogadta és intézkedett, hogy ne lőjjék a Kiliánt még akkor sem, ha onnan lőnek. Ugyanezen a napon Maiéter felhívta a főügyeletet és a honvédelmi minisztert kereste, annak távollétében Szanati alezredessel közölte, hogy menjen a H.M.-hez és jelentse meg, hogy a terv a következő: 13,45- kor meg fogom rohamozni a Kilián jobb és balszámyát és megtisztítom a felkelőktől. Hogy a szovjet csapatok által biztosivá legyek, ill. hogy azok engem ne lőjjenek, a következő tervet dolgoztam ki: Hordágyon vöröskeresztes járőr egy tisztet fog vinni a szovjetekhez. A hordágyon lévő tisztnél vázlat lesz, melyen megjelölöm, hogy az épületben melyik részeket ne lőjjék a szovjetek. Tehát menj és ezt jeletsd a miniszternek.” Most pedig ismerkedjünk meg azzal a jelentéssel, amit Berki Mihály tábornok 1989-ben a Legfelsőbb Ügyészség megbízásából állított össze Maiéter rehabilitálásával kapcsolatban. Berki Mihály értékelése korrekt, szigorúan ragaszkodik a tényékhez, érezni benne a szimpátiát és lelki azonosulást az ártatlanul kivégzett tábomoktárssal. Jelentéséből egyértelmű pozitív képet kapunk Maléterről, de ennek alapján sem állíthatja senki, hogy forradalmár és szabadságharcos volt. Nézzük a jelentés egyes részleteit Maiéter Pál nem bűnös a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló cselekményben.......A fegyveres csoportok vezetői előtt is nyíltan hirdette, hogy kom
