Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)
1998-12-01 / 7. szám
14. oldal *ZITTVAKÖfeT 1998. december Égi üzenet a Gyűjtőfogházból Már régen történt, amit különböző okok miatt eddig nem írtam meg. Édesanyámmal és velem történt ez a szinte hihetetlen és csodás esemény. Az idő 1956 szeptember hónap. A hely első eseménye a szeptemberi Máriapócsi búcsú, a második esemény helye a budapesti Gyűjtőfogház kb. szeptember közepén egy vasárnapon tartott politikai rabok és hozzátartozóik között rendezett évi beszélőjén történt. A történet és annak háttere a teljes valóságnak megfelelően csak évtizedek múlva rögzült. 1956 szeptember hónap kb. közepén vasárnap délelőtt egy börtönőr beszélőre kísért. A rabokat egy vonalba felsorakoztatták, de ugyanúgy kb. 3 méterre tőlük a hozzátartozóikat. A rab mellett egy őr állt, aki egyúttal figyelte a beszélgetést, ami szigorúan csak családi vonatkozású lehetett. Bármilyen más témájú beszélgetést az őr azonnal félbeszakított és visszakísérte a rabot zárkájába, amit a rabot érintő komoly büntetés követett. Ilyen beszélőn, ha a hozzátartozó valami titkosat akart közölni a rabbal, akkor azt virágnyelven kellett értésére adni, amit az őr nem érthetett. Ezt csak a beszélő magyarázatára írom, hogy annak lefolyása mindenki számára érthető legyen. Ezen a beszélőn édesanyám állt a beszélőre jött hozzátartozók sorában, pontosan velem szemben. A beszélőn ő beszélt az igen kiterjedt rokonság tagjairól. A beszélő közepén ezt mondta ,A két kisbaba október végén hazamegy a szanatóriumból. ” Tovább beszélt mindenféléről és ezt a legfontosabb mondatott észrevétlenül szőtte bele. Jó beszélőképességgel áldotta meg az Isten. Magyar és történelem szakos középiskolai tanárnő volt, és a világ legjobb édesanyja aki a biztos kivégzéstől mentette meg a két fiát, sőt ezzel az egész kommunista ellenes összeesküvő csoportunkat is, egyet kivéve, jó ismerősömet Szabó Miklóst. Kiskorunktól fogva „kisbabának” becéztük egymást testvéremmel. Ezért édesanyánk is így becézett bennünket. Ezért a virágnyelven közölt üzenet teljesen világos volt előttem. Én reám életfogytiglani börtönt büntetést mért a kommunista rendszer. Testvéremet 15 évre ítélte, és akkor a csolnoki koncentrációs táborba töltötte ítéletét. Egy ilyen üzenet tartalmának megvalósulása, akkor talán mindenki számára hihetetlenül hangzott. De nem édesanyám számára, akinek arcáról a hit és az öröm sugárzott az egész beszélőn. Ez a viselkedése szinte belém szuggerálta az üzenet biztos bekövetkeztét. Bár a realitás az volt, hogy minket politika nagyidősöket csak egy győztes antikommunista szabadságharc szabadíthat ki a börtönből. Én mégis hittem ebben az üzenetbe, hiszen nagy műveltségű és intelligens édesanyám nem találhatta ezt ki magától. Az őr visszakísért a földszinti zárkámba, ahol két szintén életfogytiglanra ítélt zárkatársam nagy érdeklődéssel várt, hogy milyen hírekkel érkezek. Amikor megmondtam édesanyám virágnyelven leadott hírét, azt átfordítva a valóságos értelemre, először kinevettek, de később nagyon mérgesek voltak rám. Azt mondták, hogy nem szép tőlem, hogy hamis reményt táplálok lelkűkbe. Hiába mondtam nekik, hogy ezt nem én találtam ki, hanem a beszélőn hallottam. Pár napig hozzám se szóltak. Én rendületlenül hittem, hogy október végén szabadulok börtönömből, s ezt a hitet imával erősítettem. Egy örökkévalóságnak tartott míg eljött október vége. Október 23-án mindenkit a zárkájában hagytak, senkit sem engedtek munkára. A város belseje felől lövések hallatszottak, s ez minden nap, egészen 28-ig erősödött. Komoly robbanások és ágyúdörgések is hallatszottak. Ekkor már mindannyian reménykedtünk. Sőt Ali a zajt a második világháborús ostrom zajával hasonlította össze. Ekkor már zárkatársaim örömükben ölelgettek. Másnap megtudtuk, hogy a szabadságharc győzött, és a Forradalmi Bizottság betűrendben megkezdi szabadasunkat. Október 29-e volt. A zárka ajtók „kinyíltak és máris szabadoknak éreztük magunkat. A többi már csak formalitás volt. A civil ruha felvétele, a rab ruha leadása, az útiköltség és a szabadulólevél átvétele. Még ekkor nem tudtam, hogy pontosan mi történt, csak azt, hogy Édesanyám börtönbe hozott üzenete pontosan beteljesedett és egy óriási csoda történt. Nyugodtan mondhatom és teljes biztonsággal állíthatom, hogy ezt csak az égiek tudhatták. A rabok és hozzátartozóik ezt a nagy csodát, szinte kiimádkozták az égből. Az égiek olyan kegyesek voltak, hogy megüzenték földi követük révén egy fájószívű édesanyánknak, hogy a két fia október végén kiszabadul börtönéből. És ezt a hírt a csodálatos édesanya tudatta a börtönbe lévő fiával. Szabadulásom után a nagy örömben, majd szomorúságban, a menekülésben és később a jövő tervezésében ez a hallatlan csoda erősített és átsegített minden akadályon, mert az égiek továbbra is velem maradtak. A csoda, az 1956-os októberi magyar szabadságharc, olyan nagy világméretű volt, hogy a nyugati hírszolgálatok évekig foglalkoztak vele és teljesen váratlannak nevezték. Még ma sem értem, hogy miért az én családommal lett ilyen pontosan közölve. Igen nagy megtiszteltetés és öröm volt számunkra. Amikor édesanyámat nyolcszori próbálkozásra végre sikerült kihozatni Amerikába, egy pár év múlva megkérdezte tőle, hogy ki közölte vele a máriapócsi búcsún ezt a csodás hírt. A felelet az volt, hogy ezt senkivel sem közölheti, mert az illetőnek ígéretet tett erre. Édesanyám ezt a titkát haláláig megtartotta. Bár életének utolsó évében, sok faggatásomra, annyit mondott, hogy az illető egy látnok volt. Erről többet nem volt hajlandó beszélni. Persze én ezt nem egészen hittem el, de respektálni kellett ígéretét. Édesanyám halála után sókat gondolkodtam élettörténetén és 1954 valamit 1955-ben a börtönben lefolyt beszélőink témáiról. Édesanyám tanárnői pályafutását az 1920-as évek elején Budán a Karmelita apácáknál kezdte, mint civil tanárnő. Itt rövid működése alatt az apácák nagyon megszerették, s még évtizedek múlva is emlékeztek rá. Az egyik apáca, aki szlovák származású volt 1954 és 1955-ben az elszakított Felvidékünkre utazást rendezett, amibe édesanyámat is bevette. Persze ez az apáca volt a tolmács is, aki rokoni látogatásra Pozsony környékére utazott. A csoportot elhagyta és édesanyámat tette meg a csoport vezetőjének, mivel ő szerbül is jól beszélt, s ez rokon nyelve a szlováknak. A csoport főleg apácákból állt. Édesanyám eme utazása alkalmával sok szent életű jó ismerősre talált. Az 1980- as években, csodás véletlenségből, miután mindég nagy Mária tisztelő voltam, egy ilyen témájú könyvet vásároltam, melynek magyar apáca volt a szerzője, gyönyörű szép könyv volt, hasonló a Fatimái könyvhöz. Sajnos édesanyám 1975. február 17-én meghalt, így nem tudtam a könyv szerzőjéről beszélni. Biztosan nem tudom a látnok személyét. De ma már sejtem hogy ki volt. Hajlandó vagyok bármikor esküt tenni az itt leírtak valóságára. Ezért is, de a szűzanya iránt érzett hálám és köszönetéin miatt is, 1997. május végén Portugáliába utaztam, ahol a Fatimái jelenések helyén lévő kápolnában, hálát és köszönetét mondtam a Szűzanyának. A köszönő imám alatt megállíthatatlanul sírtam. Feleségem testén jól érzékelhető, de megmagyarázhatatlan érzés futott át. Napbarnított arcom fehérre változott, s csak később kapta vissza régi színét. Nekem soha sem jelentek meg égiek, és nem beszéltek velem. Ám a börtönbe küldött üzenetük pontos és csodás bekövetkezte nekem mindennél többet mondanak Csárdás József Több mint fölháborító Fogadalom Nem vagyok filoszemita, de nem vagyok antiszemita sem. Régóta azon a véleményen vagyok, hogy minden nemzetet megilletnek az alapvető jogok: jog az államalapításra, az anyanyelv korlátlan használatára, a másokkal egyenlő mértékű érvényesülésre stb. De semmi esetre sem több, mint más nemzetet. Mindezt a kijelentést nem ok nélkül teszem. Ugyanis, volt a közelmúltban egy esemény, ami fölháborított: a Duna tévé sugárzott egy műsort, ami túlment a határon. Annak kapcsán, hogy Izrael állam mostanában lett ötven éves. Szép esemény, főleg a kétezeréves szétszóródás után... Én fönntartás nélkül örvendetesnek tartom Izraelnek, mint államnak a létét. Mint olyan államnak, ahová a veszélyben lévő zsidóság visszavonulhat és menedéket találhat... De, ami a Duna-tévében történt? A műsor este nyolc után kezdődött és vagy öt órán át tartott. Végig néztem. Nem volt nagyon érdekes, de... Kíváncsiságból. A másik műsorra már csak egy órát szántam. Bevallom, forrt bennem a düh. Nem a zsidók ellen, hanem a műsorrendezők ellen. Talán a határon túli magyarság helyett is, hiszen a nekik szánt csatornán ment az adás. Igaz, film is volt benne, - az öt órába bele is fért. Azt hiszem, egy Páger filmet azért szívesebben néztek volna a kőrösfői magyarok. Mert ez is számít. Sokukkal beszélgettem erről. És még a nyakatekert lelkiző modern filmeket sem szeretik a határon túliak. Ha már filmeknél tartunk, legjobban a háború előttieket szeretik távoli testvéreink. Igaz, azok sokszor nem éppen nagy alkotások. De Magyarországról szólnak. Az itteni, hajdani életről. Hogy milyen hűen, az más kérdés. De tudnak szórakoztatni. És arra is szükség van. Ám hogy öt órán, és még egyszer annyi órán át izraeli témával etessék a magyar mivoltukra éhes és szomjas testvéreinket ott a mostoha körülmények között? - Mert mi hazaiak megkérdezhetjük: mért nem adták le ezt a műsort a tévé kettes csatornáján. Avagy így akarják a rendezők az érzelmeket befolyásolni? Netán nevelni akarnak bennünket? Balga dolog. Éppen az ellenkezőjét érik el. És ennek örülni sem lehet. Ezzel szemben az lenne a kívánatos, ha minél többet adnának a hazai állapotokról és a határon kívül rekedtek problémáiról. Ez érdekli őket. A magyar jelleg. Persze, ez nem könnyű dolog!... Nagy István, az erdélyi kommunista író mondta a következőket: a háború után Marosvásárhelyen színre vitték Háry Gyula Tiszazug című darabját, ami a Horthy rendszer idején játszódik. És amikor megjelentek a színen a csendőrök, a közönség - már Romániában - elkezdett tapsolni... Ezt nem látják, nem akarják látni „jó” tévéseink. Dr. Komáromi Szilveszter Esztergom (A ,,Megkötöm lovamat” dallamára) Megkötöm magamat krisztus keresztjéhez. Átadom magamat Ő-neki egészen. Örök életemet a Golgotán adta, Drága szent vérével tisztára is mosta. Megkötöm magamat Nemzetem Fájához Őseimtől maradt régi kopjafához. Isten ajándékát szívemhez láncolom, És az O szent nevét mindörökké áldom. Őseimnek földjét, melyet Isten adott, S mit a történelem vérrel is áztatott, A Kárpát medencét örökre megtartom, Bármily nyomor legyen, soha el nem hagyom. Moldován Béla Kolozsvár
