Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)
1998-12-01 / 7. szám
1998. december *ZITTVAKÖfeT 5. oldal Az igazság védelmében A magyar irodalom XX. századi története nagyon sok írót és költőt említ meg. Az elmúlt ötven évben ezen írók és költők a valódi tehetségek mellett jelentős részben olyan másod és harmad rendű írók és költők voltak, akik a kommunista rendszert kiszolgálók soraiból kerültek ki. Elég volt egy dicsőítő verset írni Sztálinhoz, Rákosihoz, egy novellát kiizzadni egy soha nem létezett „szocialista hősről”, és máris röpködtek a Kossuth, József Attila vagy éppen Sztálin díjak. Ugyanakkor mélységes hallgatás övezte azokat az írókat, költőket, akik a kommunista, internacionalista hatalom urainak szemében nem voltak kívánatosak. Akik a nemzeti ügy elszánt harcosai, Trianon elítélői, a zsidó kizsákmányolás leleplezői, a kommunista rendszer valódi arcának bemutatói voltak. Sajnos a felsorolás nagyon hosszú és elkeserítő lenne. Ezért most csak egy fiatalon meghalt költőről emlékezünk meg, Sértő Kálmánról, akitől több mint ötven év után jelent meg írásait tartalmazó kötet, a Püski Kiadó gondozásában. Piiski Sándor tiszteletet érdemel, mert az emigrációban és Magyarországon kevesen tettek nála többet a magyar és a magyar nemzeti irodalom terjesztéséért. Maga az a tény, hogy a magát nyíltan nyilasnak valló Sértő Kálmán írásait közreadta, bátor cselekedetre vall. Azonban egy költő életművét nem lett volna szabad megcsonkítva, elferdítve, az olvasókat megtévesztve közreadni. Inkább sehogy! Ennek ellenére köszönet Püski Sándornak, hogy legalább tudomást szereztek az emberek Sértő Kálmánról. Azonban, hogy teljes képet kapjunk a költőről, szükséges, hogy ismertté váljanak azok az alapvető gondolatok, melyek a kiadványból kimaradtak és rámutatnak Sértő Kálmán valódi eszmei elkötelezettségére. „Mert az igazság akár letagadják, akár elhallgatják, akár meghamisítják, attól még igazság marad. ” Sértő Kálmánt zsidók „fedezték” fel, ők hozták fel a fővárosba, ők ismertették meg vele a „nagyvilági életet”, abban a reményben, hogy tehetségét céljaik érdekében felhasználják. Mikor a költő rájött, hogy milyen szerepet akartak vele eljátszatni, kiábrándultán fordult el „támogatóitól” és megtalálta az utat a nemzeti gondolat önzetlen harcosai, a nyilaskeresztes párt tagjai felé. Köszönet az emigrációban élő, a nemzeti ügy igazságáért folyó küzdelem fáradhatatlan harcosának, Dobszay Károlynák, aki Sértő Kálmán eredeti naplóját és az emigrációban kiadott munkáit felhasználva hozzásegít ahhoz, hogy az elfeledésre ítélt költő igazi arcát megismerhessük. Álljon itt Sértő Kálmán naplójából néhány részlet, ami a Püski kiadványból „véletlenül” kimaradt. „Odakerültem a művészetet csak üzletileg pártoló, tehát lelkilég nem humanista zsidó elvtársak karjai közé. Kerek hat esztendeig vergődtem a zsidók között, közben megismerkedtem nagy káromra - bárókkal, grófokkal és válogatott cigánygyerekekkel. Később felkelt bennem a bátor vágyódás napja: nemzetiszocialista lettem... Egy költő sűrűn írhat verseket, de könyvét csak ritkán helyezheti a magyar családok asztalára... ” „Úgy szórták elém a pénzt, mint a szibériai szél a hódarát. Még túlfűtött fejemhez sem kaphattam, amikor máris szabad bejárásom volt a színházi öltözőkbe és lokálokba, ahol, az utóbbi helyen, a meztelenség látványának voltam megdöbbent szemtanúja. Később mindenhez hozzászoktam. Megszoktam a zsidó simogatást, a pénzt. Megszoktam, hogy drágább mozikban, színházakban, mulatókban, éjszakai bárokban, nagykereskedésekben csak zsidókat lássak. Azt is megszoktam, hogy a Teleki-téren tartózkodó kubikusok között ne lássak zsidót. De nem láttam zsidó kéményseprőt, sem zsidó utcaseprőt, és ami a legfőbb, nem láttam hatgyerekes zsidó családot dideregni éjszaka egy ligeti pádon. Zsidót csak főszerkesztőnek, bankárnak, színházigazgatónak, kereskedőnek láttam, akik mindig el tudták érni, hogy gyengítsék, sorvasszák és idő előtt megöregítsék a magyart... Most, amikor örökre búcsút mondok a szélsőbaloldalnak, óriási hídnak érzem magam, amely átível szabad karcsúsággal a szélsőjobboldalra. Nevezzék ezt az öntudatos pálfordulást köpönyegforgatásnak a baloldalon, én nem törődöm vele. A juhász is kifordítja a subáját, ha a puszta ege alatt zuhogni kezd az eső, és én a jégzuhogást nem a magam feje, hanem a magyarságé felett érzem ropogva pattogni. Sasszemekkel, oroszlánordítással és költői meglátásokkal mondom, hogy óriási belső revízióra van szükség ebben az országban, ahol az 'üzletednek rendületlenül légy híve óh zsidó ’-t félmillió ember dúdolja a főbb gócpontokban és a falusi boltok pultjai mögött. A baloldalról siránkozó támadások érnek majd a vérbeborult szemű és göndörhajú szerkesztők tolla alól. Mert tudják azt, hogy százezer zsidó titok van bennem, amit közöttük gyűjtöttem össze, amikor a Dob-utcában sóletet uzsonnáztam velük. Ez a sok titok nem szorítható bele egy cikk keretébe. De van rá mód, hogy lépcsőzetesen mindent leírjak heteken keresztül... Hát igen! Szökött katonának érzem magam, aki az utolsó pillanatban nem bujkálva, de kemény fejtartással átjöttem a tűzvonalon. De a fegyveremet magammal hoztam. Magammal hoztam a ceruzát, ami sokszor veszélyesebb a mozsárágyúnál... Nem akarok itt rangra emelkedni. Legyek én csak közkatona. Tudok éhezni, fázni, rongyosan járni és írni! De végre szabadon akarok szólni, úgy, mint magyar költőhöz illik. Egy könnycsepp van a szememben, amikor visszanézek a régi frontra, ahol még sok tépelődő és zsidó pénzen megfizetett zsoldos magyar van. Aztán előre kapom a fejemet és megyek százezervoltos szellemi erővel jelentkezni az új táborba, ami ősidőktől kezdve csak most kezd kiváló önkéntesekből összegyűlni... ” A felkelőkről (Hubay Kálmánnak) A hazáról sokat beszéltek Rossz magyarok az ég alatt, Magyar hite, mint virágszirom A szívről már-már leszakadt. Üldöztek bennünket a zsidók Újságban, bankból egyaránt, Mert új irányt szabtunk megunknak, Rögös úton egy hős irányt... Magunk kikéit, már bokrosodik, Tanúja sok új temető, Hogy hány ifjú halt felvidékért, Hány hungarista felkelő. Rábízták magukat a szélre, Nem várta őket áldomás, Bús volt a kísérőzenéjük: Az őszi varjúkárogás ... Itt hagyták drága lányok csókját, Álmot, terveket, ölelést, Az árva arcú szélcsapatok Megcsinálták a felkelést. Lerántotta a rögre őket A szívre vadászó golyó, Aki titkon tud sírni értük, Az tovább álmodni való ... Tovább kell élőknek álmodnunk, Hinni, mert készül valami, Nem járja már itt sok magyarnak Mindég a könnyét ontani Hős szó kell nékünk, nem hazúgság, Azt üzenik a temetők, Parancsot virágoznak nékünk A porladozó felkelők ... Petőfi és a zsidók A zsidók szeretik Petőfit, Az nem zsidózott, orrhangolják. Nem, szegény Sándor, más baja volt, Javában virágzott az osztrák. Akkor még magyar színészek voltak, Magyar írók, több más efféle, Ha látott is egy rongyoszsidót, Jövőjét nem vehette észre. Zsidó jövőjét nem láthatta, Akik most erőszakkal, dallal, Magyar ruhába öltözködve Seffelnek, rajtunk diadallal. Hivatkoznak szent Petőfire, Mint forradalmak talajára, „Egy gondolat bánt engem”-ben a Vérpiros zászlókat kívánta. Petőfi üzeni általam, A világszabadság szép lenne, Ha abban mindenki, mint magyar Gyökeres, becsületes lenne, -Ha feltámadna, ma már nyilván Szemügyre venné, sokat, őket, Dörögne, zúgna, villámolna, Túl zengne seregnyi költőket. Százezer Istent megtagadna, Amilyen lélek, vihardallal, Egész világnak nekimenne A magyararért a magyarral...
