Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)
1998-08-01 / 5. szám
1998. augusztus-szeptember ÍZITTVAKÖfeT 3.oldal Perújrafelvétel Száz esztendeje annak, hogy Kassán megszületett az a férfi, akinek neve 1945 óta a magyar történelem példa nélkül álló gyűlölet szimbólumává változott, hála a nemzetellenes agymosás jeles bajnokainak, de éppúgy a hazugságokat, hamisításokat feltétel nélkül igazságnak elfogadó tömegemberek együgyű érdektelenségének. Szálasi Ferenc személye úgy szerepel a köztudatban, mint történelmünk legnagyobb gonosztevője, aki 600 000 magyarországi zsidó könyörtelen elpusztításáért felelős, s akit ezért a háború után jogosan ítéltek halálra és végeztek ki követőivel együtt. Aki a mai Magyarországon Szálasi Ferenc nevét nem az agymosók által előírt szövegkörnyezetben említi, esetleg továbbmenve még kételkedik is a róla elterjesztett, örök érvényűnek nyilvánított megállapítások igazságtartalmában, az nagyon könnyen maga is szalonképtelenné válhat, sőt a,.demokrácia normái szerint ” megbélyegzést és teljes kiközösítést érdemel. S ha még ez sem javít ,,szélsőséges” gondolkodásmódján, akkor végső megoldásként ott van a háború végén védtelen csendőrökre lövöldöző, később ,,Patkány” fedőnéven a kommunista terrorszervezetet szolgáló szeretett államelnökünk által megálmodott „ gyűlölettörvény” alkalmazása, aminek következtében az illető akár évekig is rács mögött találhatja magát. Ki volt hát valójában az az ember, akitől halála után ötven évvel is ennyire félnek a mai hatalom percemberkéi? Ki volt hát valójában az a politikus, akire történelmünk során a legtöbb mocskot dobálták és dobálják még ma is azok, akik a nemzet valódi sírásóinak számítanak? És ki volt hát valójában az a magyar, akinek halála után ötven évvel sem adatott meg, hogy tisztességgel eltemethessék abba a magyar földbe, ahol egy Rákosi Mátyásnak vagy Kádár Jánosnak, a magyarság két legnagyobb hóhérjának mindenki által látogatható díszsírhely jutott? Ez a könyv ezekre a kérdésekre keresi a választ, mégpedig az eddig otthon megjelent egysíkú, faji elfogultságtól elvakított „ kiválasztott történészek "több mint százra tehető ,,szakirodaimának” gyakorlatától eltérően, bemutatva az érem másik oldalát is. Ha újabb száz év múlva majdani magyar történészek meg akarnák vizsgálni Szálasi Ferenc személyét és tevékenységét, az emigrációban kiadott és otthon alig ismert néhány könyvön kívül nem támaszkodhatnának más forrásmunkákra, csak a már említett egyoldalú fércmunkákra, s így a következtetésük is csak egy lehetne: Szálasi Ferenc a magyar történelem legnagyobb gonosztevője volt. Hogy ez ne így legyen, az ennek a kis könyvnek a körülményekhez mérten szerény célkitűzése. Az agymosás ördögi fondorlatosságait és sikereit ismerve, biztosak vagyunk benne, hogy az évtizedek alatt lerakodott és megkövült hazugságok, hamisítások szétrobbantását ez a tanulmánygyűjtemény sem fogja elérni. Mégis reméljük, hogy aki elolvassa, legalább elgondolkozik egy pillanatra. Úgy mondják, akit egyszer hazugságon fogtak, arról elképzelhető, hogy többször is hazudott. Történelmünk során még soha annyiszor nem fogtak hazugságon senkit, mint a hazánkat 1945 óta hatalmukban tartó nemzetellenes társaságot. Hihető-e, hogy pont Szálasi Ferenc és az általa vezetett Hungarista Mozgalom esetében mondanának igazat? Nem! Az ő egész hatalmuk kizárólag hazugságokra épült. Ezek közül is az egyik legfondorlatosabb alaphazugság, hogy többek között Szálasi Ferenc és a „nyilasok” - tehát a magyarok - felelősek olyan bűnökért, amelyek valódiságát és mértékét már világszerte nem egyszer megkérdőjelezték az igazságot kereső bátor emberek. Nem állunk messze az igazságtól, ha kijelentjük: ha megdől ez az alaphazugság - mert egyszer minden hazugságnak meg kell dőlnie -, akkor kártyavárként omlik össze az erre épített hatalmuk. Ebből az alaphazugságból származtatják maguknak azt a jogot, hogy ötven éve újabb és újabb sarcra ítélik a már mindenéből kifosztott, kivérzett magyarságot. Ebből az alaphazugságból kiindulva terjesztik gátlástalanul a „bűnös nemzet” legendáját az egész világon, s ezzel az alaphazugsággal álcázzák saját nemzetellenes tevékenységüket, amelynek végső célja nem lehet más, mint a Montefiore Mózes által már a múlt században meghirdetett „Magyarország felszámolása ”. Hogy ez az alaphazugság megdőljög, az ennek a könyvnek szintén a kitűzött célja. Valóban olyan bűnös volt-e Szálasi Ferenc, ahogy azt ötven éve szakadatlanul sulykolták az újabb és újabb magyar nemzedékek agyába a magyarság megátalkodott ellenségei? A választ a tanulmányok elolvasása után az Olvasó hivatott eldönteni. Dobszay Károly „CSAKIS EGY MAGYAR SZELLEMŰ, MAGYAR HITŰ ÉS MAGYAR LELKŰ IFJÚSÁG TUD MAGYAR JÖVŐT TEREMTENI.” Nyílt levél egy esztétához A gyávák félnek az igazságtól A Népszabadság június 17-i számában „A magyar szégyen” címmel egy cikk jelent meg, a magát esztétának tituláló György Péter tollából. Maga az írás nem érdemelne említést, mert ilyen, és ehhez hasonló jobboldal ellenes cikk az elmúlt évtizedekben szakajtószám volt található, azonban ennek gyűlölködő stílusa és hangneme azzal a párttal szemben, melyet több százezer szavazó bizalma juttatott a Parlamentbe, egy demokratikus jogállamban megengedhetetlen lenne. A cikkben hemzsegnek a sértő, megalázó, gyűlölettől csöpögő jelzők és a megalapozatlan címkézések, mint pl.: undorító, beteges hajlamú, sunyi, plagizáló, fantazmagória, holdkóros, kalandor, potenciális tömeggyilkos, és természetesen végső tromfként a neonáci, fasiszta, nemzeti szocialista, antiszemita címke minden formában és mennyiségben. Kijut azonban egy-egy oldal vágás „a református egyház két szégyenének, az idős és a fiatal Hegedűs Lórántnak”, Gyulai Endre megyés püspöknek és a legtöbb Parlamentbe került MIÉP képviselőnek is. A MIÉP megvédése nem feladatom, nem is ezért fogtam tollat, hanem azért, mert a gyűlölködő ’ nyálfröcsögésben három nemzeti elkötelezettségű újság, illetve folyóirat meg lett említve, el lett marasztalva. A Csurka István szerkesztette „Magyar Fórum”, a Kunszabó Ferenc szerkesztette „Hunnia” és a szerkesztésemben megjelenő „Szittyakürt”. Meg kívánom jegyezni,hogy büszke vagyok arra, hogy az esztéta úr gyűlöletével kitüntetett, mert úgy érzem, helyes úton haladok. Akkor lennék elkeseredve, ha György Péter és eszmetársai dicsérnék a lapot, mert ez azt jelentené, hogy eltértünk a nemzet felemelkedéséért folytatott küzdelemtől. A Magyar Fórumot és a Hunniát, ha úgy gondolja megvédi majd Csurka István és Kunszabó Ferenc, a Szittyakürtöt azonban nekem kell, mert akik csak a Népszabadságot olvassák és jóhiszeműen hisznek a leírt betű igazságában, azt gondolhatják, hogy a Szittyakürt valóban „a magyar emigráció szégyene”. Hogy ez mennyire nem igaz, a demokrácia, a szólás- és sajtószabadság jegyében hallgattassák meg a másik fél is! 1956 után a megtorlás elől sok szabadságharcos, forradalmár menekült el az országból. Sokan az Egyesült Államokban kaptak új otthont, ahol rövidesen többen egymásra találtak és Clevelandban megalakították a „Hungária Szabadságharcos Mozgalom” nevű szervezetüket. Miután egzisztenciálisan is talpra álltak, elindították lapjukat, a Szittyakürtöt, amely 37 éve megszakítás nélkül, elszánt következetességgel küzd azokért az elvekért, melyek a kommunizmus elítélését, a nemzet függetlenségét, a szociális igazságosságért folytatott harcot tekinti elsődleges céljának. A lapot nemcsak az USA-ban, hanem az egész világon olvassák a nemzeti érzésű magyarok, az emigráció egyik legnépszerűbb és egyik legnagyobb példányszámú újság, amely a nemzeti ünnepeken, Március 15-én és Október 23-án több alkalommal a magyaron kívül négy világnyelven (angol, német, francia, spanyol) is megjelent. Ezt a lapot az „emigráció szégyenének” nevezni enyhén szólva nagyfokú tájékozatlanságot jelent. Igaz, a Soros, Lantos, Méray, Fejtő féle és a hasonszőrű emigránsok görbe szemmel néznek a lapra - és talán éppen ők rendelnek meg ilyen cikkeket -, azonban csak azokat tudják megtéveszteni, akik még nem látták és olvasták az újságot. Van a Szittyakürtnek azonban egy megbocsáthatatlan bűne, ami elsősorban a kommunisták, reformkommunisták, liberálisok, kozmopoliták, de elsősorban a zsidók számára megbocsáthatatlan. Ugyanis a Szittyakürt az 1956-os szabadságharcos hősökhöz hasonlóan, hősöknek tekinti az 1944-45-ös hősöket is. Ugyanolyan hős az a katona, levente, vagy önkéntes aki 1944-45-ben egy páncélököllel lőtte ki a T-34-est, mint az a hős „pesti srác”, aki 1956-ban benzines palackkal füstölte ki a T-52-est. Mert a kommunizmus elleni harc nem 1956. október 23-án kezdődött, hanem 1944 őszén, amikor az első szovjet katona magyar földre lépett. Azonban az 1944-45-ös hősök, a György Péter féle esztéták szemében háborús bűnösök, fasiszták, utolsó csatlósok, zsidóüldözők, nemzetpusztítók, és ezt a hazug rágalmat próbálják évtizedek óta elhitetni az emberekkel. Hittel vallom, hogy az 1945 után kivégzett többezer „háborús bűnös, összeesküvő, szervezkedő, stb. ” hazafi - néhány ideológiától független kegyetlenkedő szadistát kivéve - vértanú volt! Beleértve Szálasit, a törvényes miniszterelnököt, aki a Szent Koronára tett esküt, és akit a parlament szentesített, valamint kormányának valamennyi kivégzett tagját. Vértanuk voltak a katonák is, Jány Gusztávtól, Stomm Marcellig. A magyar történetírás még adós a XX. századi magyar történelem tárgyilagos feldolgozásával, és annak az oktatási rendszerben való megjelenítésével. Különösen a II. világháború utáni történelem feldolgozása és ismertetése torzult el teljesen a kommunista, internacionalista kívánalmaknak megfelelően. A történelmi tények meghamisításából adódik, hogy minden rossz és elítélendő, ami 1945 előtt történt, és minden jó, ami a „felszabadulás” után történt. Ebből adódóan Szálasi és követői, a nyilasok eszelős gonosztevők voltak, Rákosi és Kádár követői a kommunisták, jóságos népbarátok. Ennek megfelelően Szálasit és követőit kivégezték és jeltelen gödörben kaparták el a városszéli temetők legeldugottabb sarkában, a kommunista vezető emberek pedig még ma is élnek - és nem is rosszul -, akik pedig már meghaltak, mint Kádár, a nemzeti panteon legszebb helyén monumentális és reprezentatív síremlékek alatt nyugosszák álmukat. Pedig mint a régi görög drámákból tudjuk, „a halottakat el kell temetni!”. Milyen gyáva és aljas mód az, hogy az ún. háborús bűnösök sírjait még ma 50 év elteltével sem merik névvel megjelölni! Ez a hazug gyávák félelme az igazságtól! Hirdetik, hogy a fasizmusnak állítólag 6 millió zsidó áldozata volt, ezzel szemben a kommunizmusnak állítólag 100 millió. Magyarországon Szálasi kormányzása alatt néhány ezer zsidó pusztult el, Rákosi és Kádár uralma alatt 100 ezres nagyságrendben pusztult a magyar. Melyik rendszer volt a bűnösebb? Tisztelt Esztéta Úr! Szíves figyelmébe ajánlom a közelmúltban „Perújrafelvétel ” címmel megjelent történelmi tanulmányokat tartalmazó kötetet. Ebből egyértelműen kiderül, hogy Szálasi Ferenc vértanú volt, a zsidó bosszúállás magyar vértanúja, és remélem rövidesen legalább egy névvel ellátott kopjafa fogja jelezni sírját, hogy az emlékezés virágait elhelyezhessék azok, akik nem esztéták, csak az egyetemes igazság mellett kiálló egyszerű magyarok. Major Tibor Cleveland
