Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)

1998-04-01 / 3. szám

1998. április ÍZITTVAKÖfcT 7. oldal A nyugati magyarok kérése a választópolgárokhoz Tisztelt Honfitársaink! Emlékezzünk az 1994-es képviselőválasztásokra: Akkor a magyar nép valóban szabadon választ­hatott, de sajnos a többsége saját érde­kei és jövője ellen szavazott! Ami az­óta, sajnos már bebizonyosodott. Amit azóta ez a többség mindinkább a saját bőrén - maga és családja egyre nehe­zebb helyzetén - érezhet! Előttünk, a határon kívül élők előtt, teljesen érthetetlen volt, hogy egy nép többsége nem a saját nemzete képvise­lőire, hanem idegen érdekek képviselő­ire adta szavazatát. Jobban hallgatott a volt kommunista és álliberális nemzet­tagadó, hazug, minden jót ígérő média ­hangokra, mint a saját józan eszére, vagy lelkiismerete szavára! Ez a többség azoknak hitt, akik ártat­lan embereket vertek, kínoztak halálra, vagy nyomorékká, akik gyilkoltak, ha­lálos ítéleteket hajtottak végre ártatlan fiatalokon. Akik sortüzekkel saját hon­fitársaik százait irtották. Akik a magyar középosztályt kitelepítették, kínozták, vagyonuktól megfosztották és végül megsemmisítették! Úgy látszik, hogy e többségi szava­zók már hamar elfelejtették a megszál­lók terroruralmát, kizsákmányolását és ezek magyar társai, az ÁVÓ-sok és pufajkások tobzódásait, kegyetlenkedé­seit egy idegen, ellenséges hatalom ér­dekében... hát mindez elfelejthető? És 1994 őszén SZAVAZATUKKAL IGAZOLTÁK ÉS JUTALMAZTÁK IS ŐKET!... Hát felfogható ez józan ész­szel? Hogyan is tudnánk ezt mi, a világgá üldözöttek megérteni, akiktől a volt kommunista, vagy tőlük leszármazott nemzettagadó képviselők megtagadták a szavazati jogot, viszont a verőlegény pufajkások, az embereket halálrakín­­zók, vészbírák, tömeggyilkosok, stb. nemcsak szavazhattak, hanem választ­hatók is voltak, sőt kormányt is alakít­hattak! Úgy látszik, hogy a hazaiak szemé­ben mi megérdemeljük a jogfosztást. Mi, akik az idegen környezetben, a sok nehézség és a megélhetésért folytatott nehéz munkánk mellett soha nem szűn­tünk meg dolgozni a magyarság jóhíré­nek megtartásáért, sőt szorgalmunkkal és eredményeinkkel, annak öregbítésé­ért. Mindig hirdetve, hogy a magyar nép többsége nem kommunista, csak kényszerhelyzetben van! Sajnos az 1994-es választások ered­ménye, az előbbiek ellenkezőjét bizo­nyították... és mi ott álltunk a baráti nyugati körök előtt ..megfürödve”... de nem is éppen tiszta vízben! Keserű csa­lódással kellett megállapítanunk, hogy népünk, az elmúlt 4 évtizedben túlságo­san is megváltozott, és sajnos nem a saját javára! Amit mi jóhíre érdekében tettünk, azt a szavazók önmaguk cáfol­ták meg! És mi történt azóta?... Pufajkások garázdálkodnak büntetlenül hazánk­ban: törvénytelenséget nyíltan törvény­telenségre halmoznak, az ország min­den nagyobb értékét idegeneknek, vagy maguknak elkótyavetyélték, a nép nagy részét a létminimum alá kényszerítet­ték, a megélhetéshez nélkülözhetetlen áruk árát két-háromszorosára emelték, - a munkanélküliek száma állandóan növekszik, a közbiztonság leromlott, az iskolák, kórházak és szociális intéz­mények helyzete katasztrofális, stb., stb., még sorolhatnánk. Hát megérte, kedves 1994-es szava­zók?... És mit lehet ez ellen tenni?... kérdezik sokan. A válasz: van még lehetőség, ha kis­sé későn is: ha a választópolgárok le­vetik magukról a mostani nagy politikai közömbösséget és elmennek majd sza­vazni, ami egyben polgári kötelességük is lenne, nemcsak a törvények miatt, hanem saját érdekükben is. Most alkal­muk lesz, hogy a „szoc-álliberális" kormány pártjai ellenében, a ,,nemze­ti-polgári ” pártokra és ezek jelöltjeire adják szavazatukat! NE FELEJTSÉTEK, HOGY AKI NEM MEGY SZAVAZNI AZ MÁRIS LESZAVAZOTT SAJÁT ÉRDEKEI ELLEN, MERT AZ ELLENFÉL BIZ­TOSAN MOZGÓSÍTJA MAJD TÁ­BORÁT! A Svájcban élő, nemzetért aggódó honfitársak nevében. vitéz Bozsóki János Magyar Harcosok Bajtársi Közössége Bajtársaim! Sokszázéves szokás, hogy az év elején meg­fogadunk bizonyos dolgokat: abbahagyjuk a dohányzást, nem iszunk szeszes italt, taka­rékoskodni fogunk, vigyázni fogunk a ruhá­zatunkra, meg a többi, szentül megtett fo­gadalom, melyek az új esztendőben aztán rendre feledésbe merülnek. Ez már emberi gyöngeség. Vannak aztán ennél komolyabb fogadalmak is! Például: po­litikai fogadalmak. Ilyen az is, hogy az új esztendőben nem foglalkozunk politikával. Ezt a fogadalmat szegjük meg aztán legelő­ször. Szidjuk a kormányt, ha magas a telefon-, a víz-, a villanyszámla, meg a többi. Ha zsúfoltak a villamosok, ha ünnepnap bezárnak az üzletek, ha kinyitnak a mozik, még - néha - az időjárásért is szidjuk a kormányt. Jó is nekünk, akik a szabad élet gyümölcseit élvez­zük! Ünnep előtt vásárolhatunk és ünnepen elmehetünk a moziba! Ha van miből! Azonban szálljunk le egy pillanatra sza­bad életünk sokszor csalóka piedesztálról és próbáljunk átnézni egyszer az „árnyékos oldalra” is... Ahol ki kell fizetni a méreg­drága élelmiszert, a villanyt, a villamost és a kormányt ki sem tudjuk dobni dühünk­ben, mert az be van ágyazva a helyére az ál-demokrácia minden computeres és ko­­pogtatócédulás trükkjével és az a kormány diktál a médiumoknak. Mit csinál ilyen esetben, például, az otthoni magyar? Dühében NEM MEGY EL SZA­VAZNI. Majd ő megmutatja! Ő aztán nem szavaz senkire sem! Csináljanak, amit akar­nak! Ó nem szavaz! Az ilyen eset egy régi mesét juttat az eszembe. Mikor a jégverés után, a szőlősgaz­da kivagdalja a szőlőtőkéket azzal a kiáltással. „Haddiám, Uram, mire megyünk ketten!” A kormány marad, az árak mennek feljebb s a nép egyre szegényebb. Az elvtárs-urak (vagy úr-elvtársak?) pedig élik tovább a ma­guk tolvaj-világát és darabonként árusítják ki az országot. Valami ilyesmiről ír Petőfi egyik balladájában: „és a nép csak állt ott, s merőn szájat tát ott tehetetlenségében..." Bajtársaim! A horngyulák és gálzoltá­­nok pufajkás kormánya csak azért került uralomra (a computer-tevékenységen és a kopogtató cédulákon kívül), mert a szava­zók 50%-a egyszerűen nem ment el szavaz­ni! A történelem könnyen megismételheti ön­magát! S az egyre fogyó magyar nép tovább fog nyomorogni, tovább fog fagyni és tovább fogja némán tűrni kínzóit! Tovább fog folyni a nagy világbolondítás; a média üvöltözni fog a „demokráciáról”, melyet 1988-ban a pártok és a vezetők neveivel együtt aktatáskában hozott Moszkvából a KGB-küldött... A siralmas gazdasági állapotok láttán nem lehet csodálkozni, ha többé nem termékeny az anyaméh... A „nemzeti, keresztény” Antall­­kormány alatt törvénybe iktatták, hogy min­den indokolás és minden indokoltság nélkül, tetszés szerint mehet a nemzetirtás!... Hiába! Ez aztán a fejlődés! Csak nem tudjuk: hová? Sajgó szívvel, sokszor ökölbeszorított kézzel nézzük innét népünk lassú pusztulá­sát. Megpróbáltunk segíteni. Többször is. Ötletekkel, pénzzel. A pénzt elfogadták, de utána aztán CSÖND! Senki sem kíváncsi otthon az emigráció véleményére! Elvész az ország és kihal a nemzet... Az ötvenhatos szabadságharc hősét bilincsbe ve­rik... A szövetkezeti mozgalom előharcosát letartóztatják egy békés tüntetésen... A nem­zet legjobbjai elkeseredett kiáltványban for­dulnak hozzánk: „Szakítsatok meg minden összeköttetést ezzel a pufajkás bandával! ” Bajtársaim! Kérlek Benneteket, könyör­göm: nézzetek körül! S mit láttok? Egy teljesen megkergült világot, idekint és ott­hon egyaránt! Tudom, hogy vérzik a szíve­tek, akárcsak az enyém! Tudom, hogy Nek­tek is álmatlan, átvirrasztott éjszakákon ha­­zaszállnak a gondolataitok, mint ahogy ne­kem is... Hosszú évtizedeken keresztül egy­ütt küzdöttünk a puszta létünkért, másod­­meg hetedosztályú honpolgárként, ezerszer csalódva, mindig félretolva, hiszen a Ti neveteket sem tudták kiejteni befogadóink. S még így is, mindennek ellenére, mindig ott lebegett előttünk az elvesztett, igen tá­voli Haza, a hófödte karácsony, a Kisded születése fölötti boldogság, a szánkó-csen­gő csilingelése, az aratók dala, a budai hegyek... Mi sohasem adtuk fel a harcot Hazánkért és népünkért. Mi soha semmi körülmények között sem árusítottuk ki a magyar földet! Pozsony, Kassa, Munkács, Nagyvárad, Kolozsvár és Szabadka: ne­künk mind-mind szent nevek, s azokat el­adni senkinek sincs joga, azokért küzdeni az igazság és béke fegyvereivel, de - ha kell - géppisztollyal mindnyájunk kötelessége, mindnyájunk szent öröksége! Akármilyen szomorú is ma az ország képe, akármilyen sötétnek is látszik népünk jövője, MI NEM ADHATJUK FEL A HARCOT! Bajtársaim! Maradjunk mi együtt, akár­mit is csinálnak mások. Mi mindig tudtuk a kötelességünket, annak teljesítését hajdaná­ban esküvel fogadtuk. Ne küldjünk haza díszkardokat, ne gyűjtsünk pénzt öncélú, mondvacsinált pártocskáknak, ne adjunk kárba veszett tanácsokat, hiszen mi már megtanultuk a történelmi leckét! De küld­jünk haza bátorítást, hitet és reményt, mert erre van ma legjobban szüksége „a világ legárvább népének”. Legyünk táltosok a hitvány békepapok helyett és fessük le az otthoniaknak azt a gigászi küzdelmet, amel­lyel - 1920 és 1945 között - az egész világ bámulatát vívta ki a „trianoni nemzedék”, melynek mi is büszke tagjai vagyunk. Légy, Bajtársam, hittérítő, mert a hitre ma nagyobb szüksége van a mi népünknek, mint a mindennapi kenyérre! Ez legyen a mi küldetésünk, a mi szent kötelességünk 1998-ban! Melbourne, 1998. február Bajtársi köszöntéssel: (Hetyey Sándor) a Központi Vezető ausztráliai helyettese Kerek másfél évszázada 1848 februárjában írta Petőfi Sándor az alábbi, Az országgyűléshez címzett költői nyílt levelét. Ezek mellé a sorok mellé bármiféle kommentárt fűzni tiszteletlen­ség volna. Minden esetleges időszerűsége csakis a történelmi véletlen - no meg a Szerző Géniuszának - műve. Az országgyűléshez Sokat beszéltek, szépet is beszéltek, Jót is, de ebbül a hon még nem él meg, Mert nincs rendében eljárásotok, Ti a dolog végébe kaptatok, És így tevétek már régóta mindig; Látják, kik a múltat végigtekintik. Ki képzel olyan templomépítőt, Ki a tornyot csinálja meg előbb? És azt a levegőbe tolja, hogy Ott fönn maradjon, míg majd valahogy Alája rakja szépen a falat, S legeslegvégül jőne az alap. Ti vagytok ilyen mesteremberek, Ezért ad a hon nektek kenyeret, Ezért fizet szívének vérivel! Jobbat tesz, aki semmit sem mivel. Időt, erőt eltékozoltok, és ha Sikert mutattok is föl néha-néha, Csak olyan az, mint hogyha engemet A szomjúság bánt, s adnak víz helyett Ételt, s talán még épen olyan ételt, Mitől szomjúságom csak jobban éget. Ha ez siker, ha ez jótétemény: Elmémet a bölcsőben hagytam én. Hiába minden szép és jó beszéd. Ha meg nem fogjátok az elejét, Ha a kezdetnél el nem kezditek... Sajtószabadságot szerezzetek. Sajtószabadságot, csak ezt ide! Ez oly nagy, oly mindenható ige A nemzetben, mint az isten „legyen”-je, Amellyel egy mindenséget teremte. Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek Eláradó bőségben termenek, S bár az utósó szolga és a pór Zsebébül aranyat marokkal szór: Azon nemzetnek még nincs semmije, Azon nemzetnek koldus a neve. S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép, Nyomorg, tengődik mindenfélekép: Azon nemzet gazdag végetlenül, Mert a jövendőt bírja örökül. Haladni vágyunk; de haladhatunk? Én istenem, milyen golyhók vagyunk! Lábunk szabad, de a szemünk bekötve, Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe. Szemünk bekötve, fogva szellemünk, Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk, A szellem rab, s a ronda légbe fúl, Mely dögvészes már önnön átkitúl. A szellem rab; mint a hitvány kutyát, A ház végére láncba szoríták, S láncát harapva tördeli fogát, Amellyel védni tudná a hazát... A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak. Megvetésére a kerek világnak! Pest, 1848. (február) „CSAKIS EGY MAGYAR SZELLEMŰ, MAGYAR HITŰ ÉS MAGYAR LELKŰ IFJÚSÁG TUD MAGYAR JÖVŐT TEREMTENI.”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents