Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)

1997-07-01 / 4. szám

1997. július—augusztus

«IttVAKÖftt

3. oldal

ELŐRELÉPÉS

VAGY VISSZA A TÖRTÉNELEMHEZ?

AZ ERDÉLYI KÉRDÉS MEGOLDÁSA

A XX. század európai történelmének sok megoldatlan kérdése van, de az egyik legfájdalmasabb és legmegoldatlanabb kérdés Erdély kérdése.

A történelmi iratokból és visszaemlékezésekből ma már teljesen világos, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia felrobbantáséval a nyugati hatalmaknak egyetlen célja volt: a német terjeszkedés megállítása és Németország körül ellenséges államok létrehozása. A Monarchia sorsa csak 1918 áprilisában dóit el. Addig a nyugat-európai „szakértők” többféle megoldást tartottak lehetségesnek. Voltak, akik meg akarták tartani az egységes Monarchiát, de ezen belül teljes vagy részleges függetlenséget kaptak volna az ott elhelyezkedő nemzetiségek. Mások a teljes szétdarabolás mellett voltak. A két álláspont közül a felosztás hívei 1918 áprilisában kerekedtek felül, a márciusban aláírt német—orosz békeszerződés aláírása után. Amikor azután 1918 májuséban Németország és a Monarchia aláírt egy vámuniós szerződést, akkor teljesen világossá vált, hogy a Monarchia minden szempontból a nagynémet birodalmi gondolat alávetettje lett és így sorsa megpecsételődött.

1918 áprilisában Charles Seymour az amerikai béke előkészítő bizottság európai szakértője, az egyetlen tudós, aki később a Yale egyetem elnöke lett, még kísérletet tett a Monarchia egybentartására és bemutatta híres térképét, amely aránylag igazságosan oldotta volna meg a magyarság száméra a jövendő kérdését. A magyar határok sértetlenek maradtak volna majdnem mindenütt, Jugoszlávia határa a Dráva folyását követte volna és ami a legfontosabb: egy kisebb, de teljesen önálló Erdély választotta volna el Magyarországot és Romániát. Erdély, a terv szerint, teljes függetlenséget kapott volna és betölthette volna történelmi szerepét a XX. században éppen úgy, mint sokszor máskor a történelem során. Ezt a tervet csak akkor vetették el végleg, amikor a kommunizmus hatalomra került Magyarországon és amikor a „győztes" nemzetiségek már mindent követeltek és európai szövetségeseik mindent megadtak nekik. Az Egyesült Államok éppen Seymour befolyására nem irta alá a hazugságokra és igazságtalanságokra alapozott trianoni békediktátumot.

Az egyetlen szépségtapasz, amit az amerikaiak keresztül tudtak vinni az volt, hogy Versaillesban kidolgoztak az etnikai feszültségek levezetésére egy kisebbségvédelmi tervezetet, amelyet a békeszerződéshez csatoltak, és amely lehetővé tette mindenki számára az állampolgárság megválasztását. E szerint bárki maradhatott az új országban vagy teljes joggal vagyona felhasználásával elhagyhatta az új országot és nemzetiségi hazájába települhetett vissza. Ha maradt, akkor származása, nyelve, vallása miatt nem érhette semmi hátrány. Ez a nemzetiségi és kisebbségvédelmi törvény körülbelül ugyanazt garantálta, amit az 1868-as Eötvös-féle magyar nemzetiségi törvény is szavatolt. Ezen túlmenően a kisebbségvédelmi előírások bizonyos esetekben biztosították a kulturális, illetve területi-politikai autonómia lehetőségét. Nagymagyarország esetében erre két esetben tettek javaslatot: a Székelyföld, az erdélyi szászok és Kárpátalja esetében. Erre Románia és Csehszlovákia írásbeli ígéretet tett. Sajnos, a gyakorlatban ezekből az előírásokból egyik állam sem valósított meg semmit sem.

A fenti elvek és előírások védelmében, ha azokat nem tartották be, a Népszövetséghez lehetett fordulni jogorvoslásért. A benyújtott kéréseket egy bizottság megvizsgálta, és ha a sérelmeket jogosnak találta, akkor a Népszövetség tanácsa, illetve közgyűlése elé terjesztette az ügyet. Ha a beperelt fél nem értett egyet az elmarasztaló határozattal, akkor a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordulhatott, mint legfelsőbb nemzetközi fellebbezési fórumhoz. A hágai bíróság döntése ellen tovább fellebbezni már nem lehetett. A népszövetségi folyamat nagy hiányossága volt, hogy a genfi és hágai határozatok végrehajtásáról semmiféle szerv nem gondoskodott. A gyakorlatban ezek a döntések semmiféle hatással nem voltak az érintett felekre. A magyar példa: 1929-ig különböző szervezetek 33 kérést nyújtottak be a szomszédos államokban élő magyar kisebbségek védelmére és ezek közül a Népszövetség illetékes fórumai 18-at jogosnak találtak. A magyar kisebbség helyzete azonban ezektől semmit sem javult.

Mindezeknek a történelmi tényeknek a figyelembevételével az erdélyi és többi nemzetiségi kérdésnek csak egy igazságos megoldása lehet. A Magyarország határai körül élő magyarságnak Magyarországhoz csatolása, Erdélynek pedig (a seymouri-térkép szerint) teljes önállósítása. Ez egybeesik az eredeti amerikai tervekkel és megold egv olyan kérdést, amely elóbb-utóbb felrobbanthatja az európai békét és eddig nem tapasztalt, problémákat okozhat a NATO hatalmaknak.

1946. szeptember 1-én, dr. Supka Géza a következőket irta a Kitógban, „Független, önálló Erdély” című vezércikkében:

„A párizsi békekonferencia eddigi lefolyása nem minden részletében mutat arra, hogy Roosevelt magas szárnyulású, igazságra törekvő szelleme uralkodnék rajta. Igen gyakran a puszta formalizmus, a paragrafusokhoz való rideg ragaszkodás szelleme mutatkozik ott, ahol ehelyett az Atlanti Okmány emberies közvetlenségének jobb jövővel biztató melegségének kellene uralkodni. A tárgyalások néha kísértetiesen emlékeztetnek a negyedszázad előtti .béketárgyalásnak' arra a fázisára, amikor Wilson elnök már ejtette kezéből az irányítást és helyette a vén bajkeverő .tigris' és a túl kevéssé informált Lloyd George keverte n kártyát. Amely fázisról egyébként Lloyd George adott kései, de frappáns képet nz emlékezéseiben. Márpedig az emberiség érdeke, s a lefolyt negyedszázad minden tanúsága azt parancsolja, hogy ennek a könnyelmű, a kérdéseket puszta hatalmi szóval elintéző rendszernek mégegyszer nem szabad feltámadnia. Lehet, hogy Magyarország és az őt környező államok kérdése a .négy nagy' világpolitikai játszmájában igen kis pont, de ne felejtsék el a hatalmasok, hogy Szarajevó nevét 32 évvel ezelőtt valószínűleg nagyon kevesen hallották azok közül a milliók közül, akik most már két világháború során vérüket adták azért a végzetért, amely ebből a névtelen kis balkáni városkából indult el véres útjára. Amaz európui sorskérdések közé, amelyre talán nem elég behatóan figyel a Luxemburg palota vendégserege, tartozik a magyar—román megegyezés, vagyis egyszerűen Erdély kérdése.

Az a konferencia, amely heteken keresztül, néha már flottatüntetésekkel és csapatfelvonulásokkal tarkított tárgyalások közepette foglalkozott egyetlen városnak, Triesztnek sorsával, ugyanaz a konferencia most könnyed nemtörődömséggel, pusztán az 1938-as status ante quem-re hivatkozva kívánná eldönteni Erdély hovátnrtozását. Holott valljuk és állítjuk, hogy az erdélyi probléma egy területre sűrítve adja egész Keict-Európa minden súlyos kérdését: az etnlka, gazdasági- én katona-politikai kérdések egész végzetes összebogózottnágát. Ha ez a kérdés — amelynél pedig nem áll fenn a győző és legyőzött állam, a .csatlós' vagy .ellenálló’ állam problémája (mert úgy Románin. mint Magyarország áldozatul esett a könnyelmű müncheni egyezménynek, amely Xelct-Európát egyszerűen és röviden a német Lcbensrnumba utalta) —, ha ez a kérdés nem nyer most igazságos éB mind s két felet egyformán kielégítő vagy esetleg részleteiben ki nem elégítő megoldást, akkor a Luxcmburgkonfcrencia újabb viharmagokat ültet cl a Közép- és Also-Duna mentén. Erdély 420 év, vagyis a mohácsi vész óta Európa mérlegének minden legkisebb eltolódására idegesen rengáló mérlcgnyelve. Két világbirodalom: a hatalma teljében dőzsölő Habsburg-urnlom és az Európa meghódítására induló ozmán hatalom élet-halál játszmájában a legfontosabb adu szerepét játszotta másfél évszázadon át. De nemcsak a politikai határok képleteiben mutatkozó nyers államhatalmak harcának tétje Erdély. Talán még inkább szellemi téren is harci mezőny. Ama kornak, amikor a világszemléletek még vallási paravánok mögül vicsorgatták egymás ellen a fogukat, Erdély az egyik legszemléletesebb példnképe a vallási türelemnek. A kereszténység három világvallása — a katolicizmus, a protestánizmus és a keleti egyház — küzd ezen a kis földdnrabon mell-mell ellen való harcban. S Erdély pompás szellemiségére vall, hogy a negyedik világnézet kerekedik felül: a gondoialozabndság világmegváltó eszméje, amely innen elindulva kezdi meg a 16. században, amikor Nyugat-Európa ezeket a fogalmakat még nem ismeri. Ha a demokrácia jelszavának van még értelme, s ha még mindig azt jelenti, hogy a demokrácia egyenlő a gondolat feltétlen szabadságával, akkor a demokrácia nevében küzdő hatalmaknak és az ugyanebben a jegyben elinduló új világnak különös gonddal és szeretettel kell Erdély sorsát kezelniük, mert ez a kis hegyvölgyes ország nz európai demokrácia bölcnóje, a gondolat törvénybe foglalt szabadságának kezese — két évszázaddal a philadelphiai nyilatkozat előtt. Úgy a magyar, mint a román népre nz egyetlen megnyugtató megoldás csak az lehet, ha Erdély régi, sok évszázadon keresztül bevált statusát visszaállítják, vngyis önálló és független Erdélyországot teremtenek Párizsban. Ez, bevalljuk, radikális megoldás lenne, de mégis a régi história tradíciókban gyökeredzik: Erdély akkor volt nagy és akkor volt tényező a világpolitikában, amikor a Habsburgoktól függetlenítette magát és önálló nemzeti életei élt. És román szempontból visszatérés lenne ez a megoldás a legnemesebb hagyományokhoz, mert nz 1848. május 15-i, úgynevezett második bnlázsfnlvi gyűlés emlékezetéhez kapcsolódnék, amely tudvalevőleg az erdélyi négy nemzet — a magyar, a román, a székely és a szász — egyenjogúságán és a jobbágyság földhözjuttalásán alapult. Ha a Luxemburg palota a kérdésnek ilyen elvi megoldását elfogadná, akkor ez az új elcttampon Kclet-Európa és a Dunavölgye egyik legértékesebb tagjává lehet, amely demokratikus berendezkedéssel valóban kiérdemelhetné n .Keleti Svájc' nevet."

Eddig szól az 50 esztendővel ozolőtt megirt ragyogó cikk. Sajnos senki sem hallgatott a jó megoldásokra és Párizsban újra a rossz útra léptek a történelem „szakemberei".

Az idő azonban most sem jár el a történelmi gondolat felett. A magyar diplomáciai karnak és a mindenkori magyar kormányoknak fel kell venni az elejtett szálat és keresztül kell vinni az amerikaiak által megértett, de meg nem valósított gondolatot.

1989-ben (ha akkor lett volna magyar kormány) a magyar diplomáéin kiharcolhatta volna és még ma is kiharcolhatná a délvidéki kérdés megoldásét az 1918-as amerikai torv szerint. Ugyanezen az alapon visszakövetelhettük volna Kárpátalját (még ina som késő). Rendezhettük volna nz 1938-as bécsi döntés szerint; amelyet a nyugati hatnlmnk is garantáltak, n felvidéki magyarság visszaesni olásának kérdését (még ina sem késői). Most pedig teljes erővel harcolni kellene nz önálló és független Erdély megvalósításáért, a Seymour állni megrajzolt térkép szerint.

Ha mindezekben a kérdésekben hallgat a magyar kormány, akkor nincs magyar kormány és nincs magyar diplomáciai kar. (Vannak magyar nevű, de idegen érdekeket szolgáló emberek, akiknek semmi közük a magyarsághoz!)

Ideje lenne már követelni azt, ami jár a magyarságnak. Ha megbüntettek bennünket (ártatlanul) mások bűneiért és mindenkit megjutalmaztak körülöttünk, akkor itt az idő. hogy a magyar vezetők követeljék a jutalmat 1956-ért, a vasfüggöny megnyitásáért, a NATO csapatok beengedéséért és mindazért, amit ..beleegyezéseinkkel” teltünk a Nyugatért és azokért, akik mindig csak büntetlek bennünket.

Ehhez jogunk vanl Jogunk van magyar testvéreink magyarnak megtartásához!

Jogunk van a magyar területek visszatérítéséhez Magyarországhoz!

Jogunk van az élethez!

Jogunk van a jövendőhöz!

Persze, ezeket a jogokat csak akkor köpjük meg, ha kiharcoljuk őkctl

A németek nem fogják kikaparni a tűzből a magyar gcsztcnyétl Az angolok sem fogják! A franciák sem! Az amerikaiak sem! A magyar gesztenyét csak magyarok kaparhatják ki a tűzből!

Akik pedig nem ezen dolgoznak, azok menjenek vissza oda ahonnan jöttek. Talán még az útiköltségükre is lesz pénz a magyar adófizetők pénzébóll

Amerikában és szerte a világon szétszórtan élő magyar Testvéreink! Fogjunk össze az otthoni magyarokkal a Nemzet Jövendője érdekében! Azért, hogy értelme legyen egyéni, családi és nemzeti életünknek! Azért, hogy végrehajtsuk Isten akaratát a magyar történelemben! BAKOS GYULA

Rákosi Mátyás szellemében

A napokban egy rövid összeállítás került a kezembe az. „Új Magyarországból” „Magyar történészek Rákosi Mátyásról” címmel.

Az összeállításban több történész elemzi Rákosi és a történelemtudomány ill. az akkori „történészek” szerepét a kutatásban, az oktatásban, végső soron a történelemszemlélet kialakításában.

Rákosi Mátyás 60. születésnapján Molnár Erik a Történelemtudományi Intézet igazgatója tartott a bölcs vezért dicsőítő ünnepi előadást, mely Andics Erzsébet zárszavával fejeződött be. Az előadás Hanák Péter méltató előszavával írásban is megjelent.

Idézet az előadásból:

„Rákosi Mátyás elvtárstól megtanulhatjuk, hogyan kell úgy művelni népünk történetét, hogy az ne csak a múlt megismerését jelentse, hanem a jövő formálásának, a történelmi fejlődés tudatos alakításának is hatékony eszköze legyen.”

A történelem félremagyarázásának, hamisításának ez az elvtelen dicsérete undorral töltött el. Különösen azért keseredtem el, mert mint a cikk elemzéseiből kitűnik, e történelemhamisítók napjainknak is elismert és megbecsült történészei. E történészek nyomdokain haladnak napjainkban nagyon sokan, különösen az ún. „56-os Kutató

Intézet” irányítói, akik 100 százalékosan valósítják meg azt, amit a fenti idézet szerint Rákosi Mátyástól lehetett legjobban megtanulni.

Az 1956-os forradalom történetét olyan hazug módon mutatják be és olyan félrevezető módon szándékoznak azt az utókor számára megörökíteni, ami minden becsületes, a történelmi eseményeket tárgyilagosan vizsgáló emberben felháborodást kelt. A forradalom ellenfeleit, szabotálóit, majd annak meglovaglóit úgy állítják be, mint 56 hőseit, miközben a valódi hősökről alig ejtenek szót. Feltett szándékuk, hogy 56 történelme úgy maradjon meg az utókor emlékezetében és az 56-ról szóló irodalmakban, hogy azt a kozmopolita (internacionalista) reformkommunisták készítették elő, vitték győzelemre és a bukás után ők lettek a mártírjai.

Nem véletlen, hogy e „Kutató Intézet” kezdetben Soros György pénzén működött, és csak a kommunisták 1994-es visszatérése után kapott sokmilliós támogatást.

Amennyiben nem sikerül időben gátat vetni e szemérmetlen történelemhamisításnak, a forradalom emléke úgy marad meg az utókor emlékezetében, mint ahogy Rákosi Mátyás elképzelte és szellemi örökösei elképzelik a történelmi tudatformálást SZ.R.

CharlcN Seymour, az'aOQocikai béke-előké»z»tű bizottság küzép-európal szakértőjének. 1918. áprilisi tervezete a monarchia íoderaljzálóilúsáról