Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)
1997-05-01 / 3. szám
1997. május—június «ITTVAkÖftt 7. oldal Az emigráció keserű kenyere — Ausztrália — Életem 66. esztendejében abban a szerencsében részesültem, hogy a közelmúltban meghívást kaptam a Melbourne-i Történelmi Újraértékelés Baráti Körétől, hogy az Adelaide-i 10. Magyar Találkozón, valamint Melbourne— ban és Sydney-ben tartsak előadást az 1996-ban megjelent A második világháború igaz története című könyvemről. A meghívásnak természetesen nagy örömmel tettem eleget, hisz ilyen nagy megtiszteltetést aligha utasítana vissza bárki is. Mivel meghívásomhoz semmiféle előfeltételt nem kötöttek, csupán telefonon kérdezték meg, hogy vállalkoznék-e a hosszú repülőútra. Nem tagadom, örömömet néha rövid ideig bizonyos szorongás is hatalmába kerítette. Ausztráliába érkezésemkor ezek a belső kérdőjelek gyorsan tovatűntek. Mára melbourne-i repülőtéren kedves meglepetés ért. Útközben többször is felvillant bennem: mit fogok tenni, ha a telefonmegállapodás ellenére bármi okból, esetleg a repülőtéren nem vár senki? Angolul nem beszélek, így nyilván kérdezni sem tudok. A repülőtéren aztán a saját magam által keltett vívódásom egycsapásra megszűnt, amikor a fogadásomra érkezett mintegy tizenkét új magyar barátom vett körül. Gede Tibor könyvkiadó és terjesztő mutatott be. E barátaim közül kettőt derék felesége is elkísért. A kedves látvány és a felém áradó szívélyesség rendkívüli módon meghatott. Minden túlzás nélkül állíthatom: életem legnagyobb és soha el nem múló élményét éltem át. Mind az adelaide-i találkozón, mind előadó körutamon nagyon sok őszinte magyar barátot szereztem. Szégyenkezve vallom be, engem is meglepett az a fájdalmas aggódás, amellyel a Trianonban elcsatolt országrészeink magyarságának sorsa iránt viseltetnek. írásaimban magam is több ízben foglalkoztam nemzetünk e tragédiájával, mégis meg kellett állapítanom, hogy eltökéltségem alatta marad annak az akaraterőnek, amellyel az emigráció rendelkezik. Félreértések végett ki kell jelentenem: ez az egész nemzet iránti mély és feltétlen elkötelezettség nem csak az elrabolt területekről származó emigrációt jellemzi. Ugyanúgy megtalálható a csonka Magyarországról menekültek lelkületében, mitn a Délvidékről, Erdélyből, a Felvidékről, vagy a Kárpátaljáról, sőt még a Lajtán inneni területekről elmenekült véreink gondolatvilágában. Értelmes logikájukkal feltett kérdéseikre nemegyszer nehezen találtam meg a jó választ, pedig ebben a magam felfogása legalábbb száznyolcvan fokban tér el még a „legszélsőségesebbnek mondott magyar parlamenti ellenzék álláspontjától is. Valóban, mi lehetett az oka — ha volt egyáltalán —, hogy sem az Antallkormány, sem a Horn-kabinet nem használta ki a jugoszláv belháború kínálta külpolitikai lehetőségeket? A jugoszláv állam többrészre szakadását megelőzendő a szerbek úgyszólván minden nemzetiségnek széleskörű autonómiát kínáltak — kivéve a magyarokat! Ha a nagyhatalmak elismerték az erőszakkal Jugoszláviába olvasztott Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Bosznia-Hercegovina kiválását, belátva T liánon és Párizs rosszindulatú tévedéseit, a magyar külpolitikát ugyan mi akadályozhatta, hogy beálljon a már mindenki által nyíltan is bevallott hibák kijavítását követelők sorába? Hogyan történhetett, hogy mind a kormánykoalíció, mind az ellenzéki pártok figyelmét ily bűnös módon elkerülte ez a talán soha vissza nem térő történelmi alkalom? Az 1990 utáni magyar kormányok szánalmas és hamis érvelését félretéve, vajon tárgyilagos módon lehet-e találni elfogadható magyarázatot az ukrán, szlovák és román alapszerződések megkötésére, az elrobolt magyar területekről való önkéntes lemondásra? Különösen olyan történelmi időszakban, amikor a trianoni és párizsi békebírók a világpolitika leszálló ágába kerültek, amikor az egyik világhatalom társadalmi és gazdasági ideológiája — nincs benne semmi ellentmondás! — a második világháborúban győztes világ szégyenére megbukott és az egész felépítménye kártyavárként omlott össze. Vajon kell-e. jöhet-e ennél jobb külpolitikai esély a trianoni és párizsi igazságtalanságok felülvizsgálatának követeléséhez? A régi konvenciók ily nagyfokú és látványos megingása már önmagában is a biztos siker ígérete! És mi ezeket a lehetőségeket, ahelyett hogy megszorítanánk, hagyjuk kicsúszni a kezünkből. Sőt még ennél is tovább megyünk — önként lemondunk róla! Vajon elkövethet-e egy kormányzat megalázott nemzetével szemben ennél nagyobb bűnt? Még azt sem mondhatjuk, hogy kalmár módon eladta elcsatolt területeink visszakövetelési jogát, hiszen a kormányzat nem kapott érte cserébe semmit, mégcsak üres ígéretet sem. Ha csak a csonka ország népének nemzeti alaptervbe csomagolt liberális kozmpolita elbutítását vagy a lakosság egyre nagyobb arányú elszegényesítését, a nemzet vagyona után a műkincseinek elrablását nem tekinthetjük kompenzációnak. Az 1990 utáni magyar kormányok kritika nélkül alávetették magukat annak a láthatatlan világhatalomnak, amely mesteri módon sarcolja meg a világ minden népét, akár a vesztes, akár a vélt nyertes oldalon várja sorsa jobbrafordulását. Mindkét kormányra jellemző, hogy az emigráció vezetőinek bölcs tanácsait, nemcsak hogy figyelembe sem veszik, hanem gyakran meg is mosolyogják. E jóindulatú véleményeket ellenzéki felfogásnak tartják, az óhaza „realitásaitól” elszakadt gondolkodás termékének mondják. — Példátlan politikai rövidlátásra vall! Az emigráció széles látókörű vezetői már rég felismerték, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió nem voltak hidegháborús ellenségei egymásnak, hanem e szélhámosság álarca mögül irányították - és irányítják ma is! — a világ nemzeteinek kifosztását. E bölcs Öregek abban a szerencsés helyzetben voltak és vannak, hogy beláthatnak mindkét hamiskártyás lapjaiba, így azok mesterkedéseit idejében felismerik. Véleményüket, tanácsaikat e sokoldalú ismereteik alapján fogalmazzák meg. Annak ellenére, hogy Hazánk idegen helytartói kiátkoztákk kiüldözték és megalázták őket, ők nem ellenségei a magyar nemzetnek, hanem aggódó pártfogói, akinek hazaszeretete — fájdalom, hogy ezt kell mondani — minden hazai magyarénál őszintébb. Még a legidősebb elsőgenerációs magyar emigráns is titkon reménykedik egy olyan nemzeti kormány hatalomra jutásában, amely őszinte szavakkal hívja vissza őt az anyaországba, hogy földi küldetése végén ne idegenbe, hanem a szeretett Haza földjébe térhessen végső nyugalomra. Bármilyen hihetetlenül hangzik is, egyetlen nap sem múlik el anélkül, hogy gondolatvilágában legalább egy pillanatra ne jelenne meg a szülőhaza valamely gyönyörű tájának, vagy városának képe. Legtöbbjük nem években, hanem napokban számolja száműzetésének idejét. Amikor emigráns barátaim fájdalmas epekedését hallgattam, bizony gyakran kerített hatalmába a szégyenérzet. Mindig hazaszeretetre neveltek, s úgy érzem. nem is hiába. A hazaszeretet mindig is alapjellememhez tartozott. Mégis Ausztráliában kellett ráébrednem arra, hogy az igazi hazaszeretet érzését még nem ismerem. Ezek az 1946-ban és 1956-ban elüldözött derék magyar hazafiak 1991- ben a szovjet csapatok kivonulása után reménykedve várták a hazahívó szót. Biztosra vették, hogy hányatott sorsuk a kedvezőre fordult nemzetközi helyzet következményeként véget ér majd. Többen eladásra kínálták házaikat, ingó és ingatlan vagyonkájukat. A kormány azonban néma maradt. A temetői csendet végülis az idegen hatalmat oly bárgyúan kiszolgáló, nemzetivé kozmetikázott hamis próféták bábeli hangzavara verte fel. Az emigráció hazahívása helyett a vörös gonosztevők és hazaárulók bűneire a keresztényi megbocsátást sürgették. Nem keresztények oktatták ki a keresztény nemzetet keresztény erkölcsből! A szabadon választott kormány sajnos nem tett semmit e torz állapotok megszüntetésére, sőt maga is átvette a hamis retorikát. Nyugodtan tehette, hisz senki sem merte mégcsak megemlíteni sem, hogy az új, a rendszert váltott állam élén az öt legmagasabb közjogi méltóság negy ed, fél, rosszabb esetben teljes egészében nélkülözte a keresztény neveltetést. Lelki késztetése nem magyar, hanem nemzetközi érdekek felé húzta. A magy ar nép a keserű csalódásáért az 1994-es választásokon a rendelkezésére álló eszközökkel vett elégtételt magának. A választások eredményét, — bár kétségtelenül erősen motiválta — ne tekintsük kizárólag a 3,60 forintos kenyér és az 5 forintos sör ígéretének. Valóban megtalálható volt abban a szocializmus iránti vágy, de ezúttal a választók nem a marxista internacionális szocializmust kívánták, sokkal inkább egy nemzeti szocialista társadalmi rendre gondoltak, amely a szovjetmentes Magyarországon reális alternatíva lehetett volna. A nemzeti szocialista államelméletnek a magyar nép körében mély gyökerei vannak. Gondoljunk csak Szálasi Ferenc pártjára, akinek ötszázezer tagdíjat fizető aktívája volt. Ezt csak a kommunista diktatúrának sikerült eddig elérnie. Tudjuk persze, hogy milyen módon. A nemzetiszocialista mozgalom sajnos, az arisztokrata Magyarországon csak a nemzet végveszélyének idején juthatott hatalomra, amikor szociális programját a nemzet átmentésének érdekében kellett alárendelnie. Sajnálatosnak mondható, hogy a magyar állam még szerény lehetőségéhez képest sem fordít kellő erkölcsi és anyagi támogatást az emigráció nemzeti identitásának fenntartására. Ennélfogva méginkább felértékelődik az a nagy áldozatvállalás, amely helyi önkéntes adományok formájában nyilvánul meg. Példaértékűnek tekinthetők a melbourne-i, sydney-i és adelaide-i kiváló felkészültségű magyar népitánccsoportok. A fiatal ügyeskezű magyar asszonyok által varrt és díszített nemzeti viseletben, vagyis díszmagyarban adják elő az itthon már csak a hivatásos népitáncosok által ismert különböző magyar tájegységek néptáncait. A táncok betanítására Magyarországról kérnek fel tánctanárokat, akiknek útiköltségét és munkabérét ugyancsak adományokból fedezik. (Legalább ebben volna elvárható az óhaza segítsége!) Csodálatos volt az Adelaide-i 10. Magyar Találkozó nyitófelvonása, ahol a magy ar fiatalok nemzeti zászlóink alatt meneteltek. A látvány olyan gyönyörű volt, hogy még az ausztrálok is lelkes ünneplésben részesítették. A zászlók között minden idegen uralom alá csatolt magyar terület címerével ékesített nemzeti lobogónk is látható volt. Otthon még csak hasonlót sem láttam soha. Lehet, hogy a Göncz-törvény alapján be is tiltanák, mint ami alkalmas nagyobb népcsoportok izgatására. A zászlók tisztelete kapcsán nem mellőzhetem kiemelni, hogy azok a melbourne-i MHBK és a Victoriai Magyar Szövetség tulajdonát képezik. Itthoni tájékozódásom szerint darabonkénti értéke negyedmillió forint körül mozog. A melbourne-i magyar ifjúság nemzettudatának kialakítása és fejlesztése Hetyei Sándor, Fadgyas László és Szabó László áldozatkész munkáját és nagyon jelentős anyagi hozzájárulását dicséri. A fiatalok valamennyien tagjai a magyar cserkészcsapatnak is. A cserkészek és cserkészszülők Pálos István nagyszerű vezetésével a Melbournekörnyéki erdőben megvásárolt és kiépített egy kellemes cserkészparkot, amely nagyon jól szolgálja az ifjúság testi és lelki fejlődését. A sydney-i cserkészcsapatoknak pedig egy remek cserkészotthon áll rendelkezésére. Melbourne-ban található Ausztráliában a legnagyobb Magyar Ház komplexum a katolikus kápolnával. Január 19-én itt tartott előadásomhoz Kövesdy András és Faith Ferenc nyújtottak segítséget. A sors különös kegye, hogy meglátogathattam a legnagyobb magyar történész dr. Padányi Viktor sírját a melbourne-i temetőben. A kiváló történész és nagyszerű ember a hivatalos magyar történész- és írótársadalom által a mai napig méltatlanul mellőzve szerény márvány tábla alatt idegen földben nyugszik. Örök álma felett a betonból házilagos módon öntött ülő kuruc vitéz őrködik. A hivatalos Magyarország szégyene, hogy földi maradványainak hazavitelére és méltó eltemetésére az ország idegen megszállás alóli felszabadulása után a mai napig sem gondolt. Pedig, ha valaki megérdemli, hogy a hazai föld adjon számára végső nyughelyei — Ő biztosan megérdemli! Padányi Viktor: Történelmi tanulmányok című kötetét, mint drága ereklyét, özv. Padányi Viktorné ajándékaként hozhattam magammal Ausztráliából. Látogatásomkor tisztelt meg vele. Ausztrália hatalmas ország. Területe csaknem megegyezik egész Európa területével. Lakossága mindössze 17 millió. Jelentős sivatagi területe ellenére a mezőgazdasági művelés alá vonható területei óriásiak. Kitűnő nyersanyag és energia bázisokkal, korszerű ipari üzemekkel rendelkezik. Mindezek ellenére ott sem ismeretlen fogalom az állam eladósodása, sőt — a helybeliek szerint — mértéke nagyon is jelentős. A romló életszínvonal, amely kisebb mértékben ugyan, de ott is tapasztalható, igazolja a láthatatlan világhatalom összehangolt munkáját. Ennek ellenére emigráns magyarságunk — a hazai viszonyokhoz mérve — nem él rosszul. Jólétüket szorgalmas munkájuk alapozza meg. A magyar szorgalom és tehetség megbecsült érték Ausztráliában, csakúgy mint minden őket befogadó országban. Szomorú, hogy éppen az anyaország mutat a legkisebb érdeklődést legtehetségesebb fiai után. HERNÁDI TIBOR