Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)

1997-05-01 / 3. szám

1997. május—június ÍZITTVAKÖftT 5. oldal ^Z^TÖRTÉNELMI IGAZSÁG 52 évvel ezelőtt ért véget a II. világ­háború. Egy emberöltőnyi idő! Ez még történelmi szempontból sem el­enyésző. Hiszen az 1848—49-es sza­badságharctól az 1867-es kiegyezésig, csupán 18 év telt el. A Ferenc József-i ún. „Nagy béke” is csak 47 évig — 1867—1914 — tartott. A XX. század európai történelmét meghatározó hit­leri Németország 1933-tól 1945-ig, ösz­­szesen 12 évig állt fenn. A két világ­háború között is mindössze 21 év telt el. Tehát az először említett 52 év, elég hosszú idő ahhoz, hogy történelmi eseményeket, történelmi távlatból, tár­gyilagosan, indulatoktól és napi poli­tikától elvonatkoztatva, történeti hű­séggel vizsgáljunk. Ezzel szemben, Magyarország leg­­újabb-kori történelmét tárgyaló, fel­dolgozó és oktató liberális — a kom­munista rendszertől örökölt — „törté­nészei”, megrekedtek azon a szinten, ami a háborút közvetlenül követő évek­re volt jellemző. Ekkor minden rossz volt, ami 1945-ben történt és minden jó, amit a „felszabadulás” hozott ma­gával. Jó lenne végre, ha tárgyilagosan, érzelmektől és csoportérdekektől men­tesen, a szigorú tényeket és számada­tokat figyelembevéve vizsgálnánk az elmúlt 52 év történelmét. Aki a tények­nek csak az egyik felét veszi figyelembe, azt hozza nyilvánosságra, ezt tudato­sítja az ifjúsággal, az általános iskolától az egyetemekig, a tankönyvekbe és a kiegészítő irodalmakba, ugyanakkora tények másik felét elhallgatja, az törté­nelmet hamisít! A hamisítók ellen pe­dig — bármilyen területen történik a hamisítás — minden becsületes, igazság­szerető és igazságkereső embernek, kötelessége fellépni! Egy újság keretei, nem adnak lehe­tőséget, egy egész történelmi korszak tárgyilagos értékelésére, a torzítások kiküszöbölésére, a történelmi hamisí­tások és csúsztatások bemutatására, ezért most csak történelmünk néhány hónapját kívánom elemezni, azt a né­hány hónapot, amiről 52 éve csak rosszat és megvetendőt hallhattak, ta­nulhattak, olvashattak az ország lakói. Amennyiben sikerül az embereket gon­dolkodásra késztetni, ha sikerül rámu­tatni arra, hogy az internacionalista kommunisták és a kozmopolita liberá­lisok 52 éven keresztül hogyan „mos­ták az agyakat”, akkor ez a kis írás elérte célját. Tehát vegyük sorra, hogy mit írtak meg és mit nem írtak meg „történé­szeink” az elmúlt 52 évben a II. világ­háború befejező szakaszáról, neveze­tesen, hogy mi történt Magyarorszá­gon 1945. október 15 és 1945. április 12-e között? Aki az elmúlt évtizedekben általá­nos és középiskolába járt, ill. főiskolán vagy egyetemen tanult, azoknak a következőt illett, ill. kellett tudnia az adott időszakról. „1944. október 15-én a nyilasok vették át a hatalmat. Az ezt követő hónapot Magyarország vészkorszaká­nak nevezik. A gonosztevő Szálasi Ferenc vezetésével, a nyilas csőcselék kirabolta az országot. Minden mozdít­ható értékét Nyugatra szállítottak a Nemzeti Bank aranykészletétől a mú­zeumok festményein át, a gyárak gé­pein, a dunai hajókon keresztül, a vasúti gördülőanyagokig. Mérhetetlen pusztítást zúdítottak az országra, és mégnagyobb szenvedést és pusztítást hozva a zsidóságra. A budapesti nyila­sok fő tevékenysége a zsidók Dunába 1944. október 15 lövöldözése volt. Gyalogmenetben haj­tották a zsidókat Nyugatra, és mód­szeresen pusztították őket. Mindeze­kért a gaztettekért, mint háborús bűnö­söket vonta felelősségre őket a Népbí­róság, halálra lettek ítélve és nyilváno­san kivégezve.” Aki mást mondott erről az időszak­ról, az jobbik esetben reakciós, osztály­idegen elem volt, de könny en fasiszta, nyilas, náci címkével lett felruházva. Félő, hogy az igazság kimondása, még most félévszázad elteltével is feléleszti a belénk sulykolt tévtanokat, félelmeket, mert a féléves „nyilas vészkorszakot” hirdetők, valójában megteremtői, ki­szolgálói, tevékeny részesei és ideoló­giai alátámasztói voltak a 45 évig tartott valódi vészkorszaknak, ami már csak időtartamánál fogva is, sokkal nagyobb anyagi, emberi és erkölcsi kárt okozott a nemzetnek, mint bár­mely azt megelőző történelmi időszak. Tehát nézzük a rideg tények és számok tükrében, hogy milyen törté­nések zajlottak hazánkban, a fentebb említett fél év alatt? Mindenekelőtt nézzük a „nyilas ha­talomátvételt”. Miután Horthy szeren­csétlen kiugrási kísérlete kudarcot val­lott, felülkerekedtek azok az erők, melyek a bolsevizmus elleni megalku­vás nélküli harcot tekintették a nemzet fennmaradása szempontjából a legfon­tosabbnak. Itt elsősorban a hadsereg­ben, a közigazgatásban, az oktatásban, a gazdaságban tevékenykedő hungaris­ták szerepe volt a döntő, akik — igaz, némi német segédlettel — órák alatt átvették a hatalmat. Mikor erről beszé­lünk. nem szabad figyelmen kívül hagy­ni, hogy a nemzeti és szocialista eszme, ekkor már széles tömegeket hódított meg. Nem volt véletlen, hogy a nyilas­keresztes párt, a megelőző választáso­kon, éppen a munkáskerületekben ka­pott nagyszámú szavazattal került be erős jobboldali pártként a parlament­be. Ezenkívül az 1919-es „kommün”­­re emlélező idősebbek, a „szovjetpa­radicsomot” megismert frontkatonák, valamint az ország D-K-i szovjetek által „felszabadított” részekről érkezett hírek egyaránt azt sugallták, hogy jobb harcolni minden erővel a bolsevizmus ellen, mint kényre-kedvre megadni ma­gunkat. Tehát Szálasi Ferenc törvényes államfő volt, amit az országgyűlés és a Szentkoronára letett eskü szentesített. Az ország lakosságának többsége pe­dig vállalta a további harcot. Nézzük ezután a nyilasokra szórt vádakat: 1.) Az ország kifosztása! Igaz, hogy az előnyomuló vörös hadsereg elől, amit csak lehetett Nyugatra menekítet­tek. Vonatszerelvények, hajók vitték az „ország kincsét, a nemzeti vagyont” Németországba. Az igazság az, hogy e vagyon az utolsó pillanatig magyar fegyveres őrizet alatt volt, aminek dön­tő részét, leltár szerint adták át a háború után a szövetséges nyugati hatalmaknak. Nem sok fantázia kell ahhoz, hogy mi lett volna sorsa a Nyugatra menekített vagyonnak, ha az itthon marad és a „felszabadítók” teszik rá a kezüket. Azt se felejtsük el, hogy a „Nyugatra hurcolt” értékek döntő többsége hazakerült. A forint 1946-os megteremtésének a fedezetét is elsősorban a Nyugatról hazakerülő „aranyvonat” biztosította. így az or­szág kifosztásának híresztelését nyu­godtan elfelejthetjük, mert ez inkább a következő évekre, évtizedekre volt jel­lemző. — 1945. április 12 2.) Nézzük ezután a zsidóüldözést. Mint közismert, Magyarországon a vidéki zsidóság összegyűjtése, majd deportálása 1944 nyaráig befejeződött. Október 15-én a budapesti zsidóság százezres nagyságrendben a budapesti gettóba volt összetelepítve. Itt az egész ország nehéz helyzetét tekintve, hason­lóan nagyarányú volt a természetes halandóság. De semmiképpen sem na­gyobb, mint azokon a területeken, ahol hetekig „hullámzott a front”. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a németek többszöri sürgetésére sem volt hajlan­dó a kormány a.budapesti gettók lakóinak deportálásához hozzájárulni. Igaz, a munkaszolgálatos egységeket gyalogmenetbe indították a Dunántúl­ra, de ugyanez volt a sorsa az összes leventecsapatnak és katonai egységnek is. A körülzárt és ostromlott főváros­ban különleges fronttörvények uralkod­tak. Kémeket, szabotálókat, fosztoga­tókat és katonaszökevényeket, köztük bujkáló zsidókat is rögtönítélő bíróság ítélte halálra és végeztette ki. Sokszor nem is volt bírói ítélet. A kivégzettek elföldelése is sokszor akadályokba üt­között. Ekkor a Dunaparton történt a kivégzés és a holttesteket a folyóba dobták. De nem ez volt a jellemző. A Duna-parti kivégzések száma legfel­jebb néhány tucat, esetleg néhány száz volt. Ez nagyon szomorú és elítélendő cselekedet. De ha összehasonlítom a második világháború 50 millió halott­jával; de ha csak a hirosimai 100 ezer, vagy a drezdai 300 ezer eleven elégett ártatlan lakójának sorsával, akkor mél­tatlannak tartom 52 év után csak Dunapartot emlegetni és ezt állítani az emberek tudatának előterébe. Cáfol­hatatlan tény, hogy ’44 október 15 és április 12-e között, a lakosság számá­hoz viszonyítva a zsidóság sokkal ki­sebb veszteséget szenvedett, mint a magyarság. Tehát a magyarországi zsidóság összes veszteségét a nyilasok nyakába varrni, ugyancsak nem felel meg a valóságnak. 3. ) Azt sem szabad elfelejteni, hogy ezen fél év alatt, közel félmillió magyar menekült Nyugatra. Ezek elsősorban az országot vezető, „elit” tagjai voltak. Köztisztviselők, katonatisztek, földbir­tokosok, gyárosok, üzletemberek és azok családja. Amennyiben ezek itthon maradnak, nagyrészük áldozatává vá­lik a kommunista „osztályharcnak”. A GPU, az ÁVH börtönei, a szovjet gulágok, a kitelepítések, és jeltelen tömegsírok nyelték volna el őket. Nyu­gatra menekülve viszont olyan nemzeti emigrációt hoztak létre, ami évtizede­ken keresztül tartotta a lelket a csüg­gedő magyarságban és világszerte öreg­bítette a magyarság jóhírét, és teszi ezt még napjainkban is. 4. ) Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy a magyar hungaristák erőfeszíté­se és a német szövetségesek segítsége fél évig tartóztatta fel a vörös hadsere­get, aminek eredményeként azok csak az Elbáig és nem a Rajnáig jutottak előre. így Európa jelentős része meg­menekült attól, hogy megismerje a felszabadító hadsereget és azok kato­náit. E harcok alatt természetesen jelen­tős veszteségek érték az országot. Hi­dak, vasutak, lakóházak, gyárak sem­misültek meg, állatok tízezrei pusztul­tak el. De ez minden háború velejárója. A Szovjetuniótól Franciaországig, Né­metországtól Kínáig minden visszavo­nuló csapat felrobbantotta maga mö­gött a hidakat, és elpuszütottak min­dent, aminek az ellenség hasznát vehet­né. A háborús veszteségeket a nyilasok nyakába varrni, éppen olyan hamis beállítás, mint amit az előzőekben láttunk. A tisztelt olvasó, ha befejezi e cikk elolvasását — a sok évtizedes beidegződés alapján — arra gondolhat, hogy milyen „reakciós” írás került a kezébe. Pedig csak arról van szó, hogy igyekeztem — az érem másik oldalá­nak — egy piciny töredékét bemutatni, mivel 50 éven keresztül az éremnek csak az egyik oldalát mutogatták, rá­adásul sokszoros nagyításban. Gondolatébresztőnek szántam e so­rokat, hogy a napi politikától elszakad­va, egyes pártok vagy csoportok érde­keit figyelmen kívül hagyva, csak a tényekre, számokra figyeljen az, aki a történelmi igazságra kíváncsi. A történelmi hamisításnak egyszer be kell fejeződni! Emlékezzünk arra, hogy az 1956-ban szovjet tankok ár­nyékában a magyar nép nyakára ülte­tett Kádár, a szabadságharc vérbefoj­­tásának és a forradalom utáni véres bosszúhadjáratnak megtestesítője, ma sincs, még erkölcsileg sem elmarasztal­va, és vörösmárvány síremléke a Nem­zeti Pantheon legszebb helyén áll, ami körül évről évre összegyűlnek emlékez­ni régi elvtársai az elmúlt szép időről. Ugyanakkor az 1944-ben kinevezett törvényes miniszterelnök, akit — ma már köztudottan — törvénytelenül ítéltek el és végeztek ki, ma is jeltelen gödörbe van elkaparva, hogy még az emlékezetét is kitöröljék az emberek tudatából. Hol van a Történelmi Igazságtétel Bizottság? Vagy csak a kommunisták­nak kell történelmi igazságot szolgáltatni? “Magyarország mai határaira vég­leges békét fölépíteni nem lehet!” — Bethlen István (1928) TATÁRJÁRÁS TÖRÖKDÚLÁS

Next

/
Thumbnails
Contents