Szittyakürt, 1997 (36. évfolyam, 2-5. szám)

1997-03-01 / 2. szám

1997. március—április $ZITTVAKÖfeT _____________________________________3. oidai

Ismét megszállták hazánkat! *«**««**

Vajon mikor tekinthető egy ország idegen erőktől megszálltnak? A kérdés eldöntéséhez általában 4 szempontot kell figyelembe vennünk: azaz, hogy politikai, gazdasági-pénzügyi, szellemitudati (kulturális-vallási) és katonai szinten független, szabad-e a terület népessége, avagy mások akarata győzedelmeskedik az őslakók („bennszülöttek” fölött. Ha a 4 fundamentum bármelyikét idegenek bitorolják, akkor részleges, ha pedig egyidejűleg valamennyi téren ez érvényesül, akkor totális megszállásról beszélhetünk. Ennek előrebocsátásával végezzük el a vizsgálatot Magyarország esetére. Kibővítve azzal, hogy választ keresünk arra is, vajon ki(k)nek és miért áll(hat) érdekében egy békés, jóhiszemű nemzet leigázására, sőt végleges eltiprása, ill. gazdag földjeinek és javainak megszerzése.

1945—47 közt egy háttérből irányított látszatdemokrácia működött a trianoni csonkaországban. Voltak szabad választások, politikai intézmények (parlament, önkormányzatok, stb.), s bizonyos engedélyezett pártok által alkotott többpártrendszer. A köznapi végrehajtás azonban rendszerint megfeneklett a tényleges hatalmat gyakorló szovjet „felszabadítók” szándékaival szemben. 1948-tól viszont egy éles „balra át” után a korábbi konszolidáltabb viszonyok helyébe egy nyilt politikaikatonai diktatúra lépett, mely egypártrendszerével, börtönvilágával, gulágjaival és bitófáival teljesen legázolta a magyarság szabadságát, törekvéseit, alapvető emberi jogait. A párizsi gúnyhatárokon kívülrekedt testvéreink lényegében hasonló sorsban vergődtek, azzal a körülménnyel súlyosbítja, hogy nemzeti(ségi) hovatartozásuk miatt még külön is üldözték őket. Az 1970- es, 80-as években a vad bolsevista terrort követte egy szelídebb formátumú, de hasonlóan embertelen és elvetemült rendszer, a „legvidámabb barakk”. 1989-ben a bukott pártállamot ismét egy többpártrendszer váltotta fel. Innentől kezdve, az 1990-es választásokonát, úgy 1991 közepéig beindult egy furcsa rendszerváltoztatgató folyamat, ami azonban hamarosan zátonyra futott és csírájában elhalt. 1992-től napjainkig egyre inkább körvonalazódott egy rendkívül aljas, körmönfont öszvérállapot, amit legtalálóbban demokraturának nevezhetnénk, hibrid jellegére utalva. Régi elnyomóink diadalittas visszatérése után újra a félelem, a bizonytalanság, a jogtalanság, a félrevezetés uralkodik. A magyar népesség rohamosan fogy, állaga romlik, életkedve folytonosan csökken, önsorsának irányítására semmilyen befolyása nincs, legjobb erői reménytelenül kiszorítva tengődnek; külső érdek-csoportok, maffiahálózatok és elvtelen helytartóik uralkodnak a nevében. Gőzerővel folyik az idegenek (elsősorban a szovjet utódállamokbeli zsidók betelepítése, törvénytelen „honfoglalása”, etnikai-faji összetételünk tudatos megváltoztatása.

Magyarország tehát politikai értelemben megszállt ország, ahol nem csupán gyarmatosítják népünket, hanem tervszerűen ki akarják irtani, hogy egy új birodalmat alapíthassanak a Kárpátmedencében.

1945-től 89-ig gazdasági tevékenységünket, pénzügyi viszonyainkat teljes mértékben az orosz hódítók ellenőrizték. A nemzet szorgos termelőmunkájának hasznát, gyümölcseit fölfalta a csillapíthatatlan étvágyú, behemót vörös medve. Gazdasági segítségnyújtás címén hazánkat többszörösen kirabolták, javainkat, értékeinket ellenszolgáltatás nélkül eltulajdonították, vagy nevetségesen csekély fizetséget nyújtottak értük. A magántulajdont eltörölték, mindent államosítottak, a korábban kiosztott földeket kolhozosították. A gyárak, üzemek, mezőgazdasági szövetkezetek, bankok élére szakmailag dilettáns, alulképzett, ellenben „megbízható”, törzskönyvezett elvtársakat állítottak, akik készséggel végrehajtották valamennyi utasításukat, mellyel elképesztő károkat okoztak az országnak. A viszonylag enyhébb gulyáskommunizmus alatt megkezdődött a nyugati hitelek fölvétele. Csakhogy ezek sem a hazai beruházásokat, technológiai korszerűsítéseket, fejlesztéseket és piacbővítéseket, azaz életszínvonalunk emelését szolgálták, hanem nyomtalanul eltűntek a Szovjetunióban, ill. a „magyar” funkcionáriusok bankszámláin. Az egyre szembetűnőbb hiányok miatt a 80-as években megkezdődött egy általános leépülés és elszegényedés, mely mára katasztrofális méreteket öltött. Az IMF és a Világbank által uzsorakamatra folyósított hitelekből népünk jóformán semmit sem élvezett, ám régiúj kizsákmányolóink most mégis velünk akarják letörlesztetni az utolsó fillérig(meg még azon is túl!) Ez nyilvánvaló államcsődhöz vezet, mert a magyarságot jelenlegi nyomorúságos állapotában erre kötelezni felér egy kollektív öngyilkossággal. Ez még akkor is lehetetlen, ha több évtizedes rabszolgamunkánk, építő tevékenységünk összes látható eredményét, termőföldjeinkkel egyetemben, mélyen áron alul megszerzik a külföldi „privatizátorok”, ill. honi strómanjaik. Világosan látható tehát, hogy pénzügyeink, nemzetgazdaságunk irányítása 50 év óta egy pillanatig sem volt a kezünkben, hanem végig orosz, majd amerikai-izraeli érdekeltségnek rendelték alá. Csak a megszálló személye változott, ám a megszállás ténye vitathatatlan. Jól tudjuk, hogy a tulajdon maga a hatalom; ezért egy vagyonából módszeresen kiforgatott proletártömeg, egy éhező és földönfutó koldussereg nem képviselhet komoly ellenállást az álliberális, kozmopolita, szabadkőműves ragadozók rémuralmával szemben.

Az 1945-től 1996-ig terjedő, majd a későbbi időszak változatos megszállási formái közül alighanem a kulturális szellemi síkon végbevitt legázolásunk ütötte a legszörnyűbb, leggyógyíthatatlanabb sebeket szerencsétlen népünk testén. A bolsevizmus alatt egy minden ésszerűséget, realitást és humanizmust nélkülöző marxista-leninista „értékrendet”, egy ateista, materialista, internacion(al)ista eszmerendszert kényszerítettek ránk szuronyos őreink. Meghamisították egész történelmünket, meggyalázták hőseinket, jelképeinket, sárba taposták évezredes hagyományainkat, ősi tudáskincsünk, gazdag és hatalmas kultúránk emlékeit és nyíló virágait. Világszerte híres, elismert iskoláinkat barbár módon tönkretették, nevelőink, pedagógusaink szakmai színvonalát, emberi tartását a mélypontra süllyesztették. A fiatalságot klasszikus műveltségétől, hazafiságától, nemzettudatától, erkölcsi példáitól, vallásos hitétől, bajtársias szellemétől egyaránt megfosztották, de cserébe csak az üres karriervágyat, a modortalan viselkedést, az egészségtelen életmódot, a beteges önzést, a nihilista szemléletet plántálták beléje. Az irodalomban, a képzőművészetekben, a színjátszásban, a zenében és a tudományban többnyire a pártos „ügyeletes zsenik”, a rendszert elfogadó és támogató harmadrangú tucatfigurák érvényesülhettek csupán, míg az igazi tehetségeket rendszerint elhallgattatták, vagy egzisztenciálisan megalkuvásra késztették. A Lukács György, Révai József, Aczél György, Berend T. Iván, Major Tamás, Köpeczi Béla, Fodor Gábor, és más zsidók által fémjelzett kultúrharc során a magyarságból kiölték a valódi értékek fölismerésének és befogadásának képességét.

Az írott és az elektronikus sajtó a

legsötétebb banditák közreműködésével egy hazug, semmitmondó, nemzetietlen euro-amerikai moslékot zúdított a nyakunkba, s ilyenformán a mindenkori zsarnokság leghűségesebb janicsárja lett. A keresztény egyházak sem látták el kielégítően lélekmentő és nemzetvédő feladataikat, de a szüntelen üldözés, a rendkívül ártalmas békepapi mozgalom s a gombamód szaporodó mérgező szekták dacára a lelki ellenállás fellegvárainak számítottak; ám elszántságuk, küzdőképességük, megtartó erejük egyre csökken. 1989 óta a távlati kultúrális célok és tendenciák ugyanazok, legföljebb a taktikák és módszerek váltak még ördögibbé. Minden idegenség, romboló másság szép és kívánatos; minden becsületes, nemzeti szellemű, kvalitásos mű és alkotója populista, nacionalista, rasszista vagy fasisztoid, tehát gyökerestől elvetendő. Ma ugyan „szabad a szólás”, de segítséget, reklámot csak az várhat, aki belesimul az általános nyájelméletbe. Elmondhatjuk, hogy hazánkban 50 éve kultúrális népirtás folyik (a határainkon túl még nyelvtörvénnyel, iskolatörvénnyel is megtetézve!), s immár e téren is bizonyított megszállásunk haszonélvezői egyben az új „honfoglalók” révkalauzai.

Eredeti értelemben megszállásnak leginkább a katonai, fegyveres okkupációt tekinthetjük. Öt évtizede sajnos ebben sem szenvedünk hiányt. 1945-től 91 -ig szovjet tankok lánctalpai szaggatták vértől áztatott földünket. De repülőgépekben, atomrakétákban és egyéb hagyományos pusztító-eszközökben sem szűkölködtek a több, mint 40 évig „ideiglenesen hazánkban tartózkodó vendégbarátaink”. Az egész ország egy gigászi orosz támaszpont volt, tele laktanyákkal, üzemanyag- és hadianyagraktárakkal, bunkerekkel és rakétasilókkal. A mintegy 80—100 ezer (később „csupán” 50 ezer) hadfi ellásátáról, kényelméről, fejedelmi életviteléről természetesen népünk gondoskodott. Bőségesen megszolgáltuk ezzel „felszabadításunkat”, kifosztásunkat, a málenkij robotra hurcolást, az 1956-os forradalmunk leverését, hogy az állandó rettegéstől s az ezernyi egyéb kellemetlenségről most ne is beszéljünk. Intelligens, etikus viselkedésükkel, szerény, szeretetre méltó magatartásukkal örökre — egy falánk sáskarajnál, egy fejünk fölött trappoló bölénycsordánál is jobban — emlékezetünkbe vésték magukat. Akkor lássuk őket megint, mikor július 40-én piros hó esik!

1991 és 1995 között — katonai viszonylatban — végre igazán szabadok lehettünk, s fölcsillant a remény, hogy egy nekünk tetsző, magyar Magyarországot teremthetünk az elvetemült zsiványok hűbérbirtokosai helyén. Azonban örömünk hamar elpárolgott, mert a kopottas pufajkát hordó, vodkát nyakaló, elfásult Ivánokat fölváltotta a bőrdzsekit és cowboykalapot viselő, különféle drogokkal edzett Joe-k flegma társasága.

Máraz 1848. március 15-i 12 pont egyike így hangzik: „A magyar katonákat ne vigyék külföldre, az idegeneket pedig vigyék el tőlünk!” Bizony a márciusi ifjak bölcsebbek voltak mai vezetőinknél, mert nemcsak kristálytisztán fogalmaztak, hanem meg is próbálták végrehajtani a nemzet létérdekét kifejező parancsot. Ám mostanra — morbid karácsonyi, szilveszteri ajándékként — nyakunkba szakadt az új „ideiglenes” megszállóba finoman békefenntartónak, hadtápbázisnak, logisztikai és pihenő központnak aposztrofált) amerikai hadsereg. A 250 ezer halottat, sok százezer sebesültet, 2 millió menekültet „eredményező” véres testvérháború s a kegyetlen etnikai tisztogatások után Daytonban megkötött szerb-horvát-bosnyák kényszermunka nyomán előállt kényes egyensúly megőrzése érdekében szükséges - állítólag — a mintegy 60 ezres NATO-kontingens bevetése. Azonban még mindig nem világos, hogy Horvátország, Szerbia vagy Bosznia helyett (de említhetném akár Olaszországot, Ausztriát vagy az Adria szigeteit is), miért pont nálunk, egy semleges országban ütötték fel háttértáborukat az IFOR állíg felfegyverzett, 10 ezer főre becsült Erői. Egyáltalán mi közünk nekünk (a sajnálaton, erkölcsi együttérzésen túl) a volt Jugoszláviában zajló

— éppen az USA által kirobbantott, s Anglia, Franciaország által fenntartott

— apokalipszishez, hacsak az nem, hogy a Délvidéken sanyargatott magyar testvéreink sorsán könnyítsünk, és számukra — lehetőségeinkhez mérten — védelmet nyújtsunk. Viszont derék kormányzatunk pont ezzel nem törődik jottányit sem, míg valamennyi egyéb, számunkra közömbös vagy egyenesen hátrányos törekvést ész nélkül, hűséges csatlósként kiszolgál. Nos, találgatások helyett elárulom megszállásunk valódi, kizárólagos okát. Nem más ez, mint a hazánkba frissen beván-