Szittyakürt, 1993 (32. évfolyam, 4-5. szám)
1993-04-01 / 4-5. szám
4. oldal «imAKöfct 1993. április—május Tabódy István főesperes: EMLÉKEZÉS 1956-RA Harminchat év múlt el azóta. Körülöttünk kedvetlen, fáradt, csalódott emberek. Az ember csodálkozik, hová jutottunk. A hősiesség és a hazaszeretet milyen csodálatos fellángolása volt az a néhány nap! A világ népeinek fogalma sem volt arról, hogy a kommunizmus tetszetős jelszavai mögött mi a valóság. Ez a kis nép, mely ezer éven át védte az európai kereszténységet, most lerántotta az álarcot a kommu-Milyen szomorú, hogy Szent István és Prohászka egykori városa lassan a liberalizmus és az istentelenség támaszpontja lesz. A munkások béréből levont párttagdijakból az egykori vezetők gyárakat és vállalatokat vásároltak meg és pillanatok alatt beletanultak a kapitalista szerepbe. Péter Gábor egykori főmunkatársa, jól forgatta a messze idegenben, a hazulról kimentett pénzt, Kor dokumentum 1992 október 23. > vs o só ír. u > k. '<W 5#5 V u ,0) N cn z* *N «*0 u o (0 O u k. w JS ©d i/i •a es « N tfl v*-0 ’ t f $ eü d "a r kimaradt! ................w Ami a könyvekből....... /956-04 eiemémieJz doJi^meMiumai bökött mnt i^en£^elne^a^jéli£4jleIié/UMZAÍoJíÍó/seAÍ eAemétujeJz.- ejént tdAÍoUam ififiéjeAnef a töfénelMÍ hűiécj^ek mefjjeielő e/iedeÜ dobumwtmtoli Itemutcddiái a helyi iajió tüJe/iélen,. /I célunk netn tölti, 4 nem keveieUi, mini aj, didkoknak, (elaáíí ohuzAaiulwaJi ál (hdiumeiötumahai ajon esieAetiten, oloöéluk é4 átéltük. MimkáÁÍaaác4ak, fáriiadaimí ílitevéJiemyíéje hűm lujontfilyz pohjátiainah * "Önök hála el cuoiő4éj aj /956-04 IjOWtadalom má/itítyainak.11 Tökölyi Jenő Üdvözöljük a megalakult niuukástauácsokaí! nistákról. Szerte a világon, a munkások milliói döbbenten szemlélték, hogy mi történik Magyarországon. Történelmünkben ritkán fordult elő, hogy az egész nép egységes volt abban, hogy az idegen igát lerázzuk, bármibe kerül is nekünk. Az ebben az időben kiadott plakátok nyolcszáz oldalas könyvben jelentek meg tavaly. Ez a könyv bizonyítja, hogy a harcban az egész nép részt vett. Bányászok, munkások, parasztok, értelmiségiek, egyetemisták, kispapok és lelkészek és a sok-sok fiatal, akik még arra is hajlandók voltak, hogy a saját testükkel tartóztassák fel az orosz harckocsikat. David Irving: Felkelés Magyarországon című könyve alcímének ezt írta: Egy nép tragédiája. Valóban tragédia volt az, amire talán senki sem számított nálunk, hogy magunkra hagynak minket és senki sem segít. Az Egyesült Államok akkori elnöke, nyilatkozatában leszögezte: Mi soha nem mondtuk a magyaroknak, hogy fegyvert fogjanak. A Vörös Hadsereg bevonulását többek között azzal indokolta, hogy le kell győzniük az ellenforradalmat, és el kell hárítaniuk a fasizmus veszélyét. Ma se hallunk másról, mint a fasizmus veszélyéről. Ezen persze nem lehet csodálkozni. Az egész kommunista propagandagépezet a helyén maradt. Azok, akik hosszú éveken át a kommunizmus szépségeire oktattak minket a rádióból és a TV-ből, most a demokrácia bajnokai. Az eredetileg Lenin-fiúknak képezett ifjak most huszonéves, bölcs államférfiként okítják az ámuló népet, és akarják a szabadszerelem kedvelőit menteni a vallásos mételytől. és most éppen egy régi, grófi kastélyt készül megvásárolni, talán birtokkal együtt. Lehet-e csodálkozni azon, hogy azok, akik éveket töltöttek a zárkák mélyén, esetleg halálos zárkában is, most elkeseredettek és nem is kevéssé ingerültek. Joggal érzik azt, hogy az elszenvedett évekért, öregedő fejjel jó volna még néhány szép évet is megélni, abban az országban, amelyért annyi áldozatot hoztak. Körülöttünk a bosszúállásnak sokféle módját láttuk. Sok helyen a fegyverek ma is dörögnek. Nálunk senkit sem bántottak. Senkinek sem mondták, hogy negyed óra alatt pakoljon össze és hagyja el a házát, amit sok esetben mástól rabolt. Ezek után a legkevesebb, amit elvárhatunk, hogy ne köpjenek minket szemközt, a rádióból, a TV-ből és idegen pénzeken fenntartott újságokból. A békesség kétoldalú dolog. Aki békében akar élni, az a másikat is hagyja békében. Akik elvárják azt, hogy az elveiket tiszteletben tartsák, azok tűrjék el, hogy vannak olyan emberek is, akik elkötelezve érzik magukat azok iránt, akik életüket, kis vagyonukat, otthonukat, családjukat áldozták azért, hogy itt szabad, független, keresztény erkölcsi elvek alapján szentnek és magyarnak tartunk. 1956 hősei erre tanítottak minket és elvárják tőlünk azt, hogy ne csak a sírjukra vigyünk virágot, hanem kemény küzdelemmel, egymásért hozott áldozattal valósítsuk meg azokat a célokat, amelyekért ők az életüket vagy a szabadságukat adták. ÉVFORDULÓKRA / Mostanában újra rémes álmaim vannak (hébe-hóba), pedig azt hittem, hogy a régmúlt időket végképp száműztem az életemből, álmaimból. Ám, ez úgy látszik, vissza-visszatérő ártalom nálunk (vagy csak nálam) meghurcoltaknál. — Csattog a kulcsos papucsa a trepnin, — én a cella mélyén kuksolok. — Nevem kiáltják, — nyílik a „tátika” — „maga jöjjön ki”. Kint pedig, —falhoz, „hipis”. Jobbról, balról társaim, motozás. Zörög a „vándor vas”— újra tárgyalásra indu...u...lj — lépés ... és verítékben ébredek. Mi ez az iszonyat újból — hát ez már nem múlik el soha? Micsoda ősi félelmekből táplálkozik, még ma is bennem rendszerváltásunk „x-edik” évében. Hát nem volt elég a gyötrődésből, az ujjal mutogatásból, a fenyegetésből, rágalmakból, gúnyolódásból, képtelen vádakból? Ezek hatnának újlidérc nyomásként álmaimra? Lehetséges ez? — Miért? — Talán, hogy végleg leírjanak bennünket? Talán púp vagyunk valakinek a hátán? Rossz lelkiismeret, amellyel örökké szembe kell nézni? Vagy vásott gyerekek lennénk (hajlott korunk ezt indokolttá tenné?), ki váltig azt papolja,... „anyám én nem ilyen lovat akartam..." Ki tudja ezt? Ki tud felelni ezekre a félelmekre, aggodalmakra? — Közben pedig hullunk, fogyunk, távozunk az élők sorából, adván egyre kevesebb gondot azoknak, akiknek illenék törődni sorsunkkal. Hát, újból itt tartunk! Egyáltalán, változott-e valami azóta, amióta nem „elvtársak” osztják egymás között a javakat? és posztokat. — „ Te leszel, Józsi, a párt-titkár, én leszek az igazgató, Géza pedig a szakszervezetis, ő is a mi kutyánk kölke, nem?... ”— De mi, barátaim, mi! Milyen kutyának vagyunk a kölykei? Mert az, hogy a fenti állapot megszűnjön (mit beszélek), megváltozzon, ahhoz mi tettük meg az első lépéseket. Nem egyszer vérünkkel festve az utcaköveket, töltve meg a börtönöket, temetőket. Ráadásul azt hittük — ezen túlmenően — azt hittük, hogy a megszállók kimennek, legalább magyarnak mondhatjuk magunkat, hazánkban. Persze, mondhatjuk! Mondtuk is. Ám, egyszer csak azt vettük észre, hogy furcsán néznek ránk egyesek. Mucsainak, magyarkodónak, népnemzetinek, nacionalistának — ne adj Isten — antiszemitának kezd titulálni bennünket, egy olyan előszobányi csapat, amely, Isten tudja, honnan, (kinek milyen parancsára) tűnt elő és mocskol be mindent. Baj ez? — Sajnos, igen nagy baj. És tűzzel játszik az, ki e húrokon rosszul játszik, vagy elszakítja. Mert mi kovász voltunk, s még ma is azok vagyunk, bár lassan az enyészetté leszünk. Ámde az ország, a nép, a nemzet (a populus), a magyarság a fiaink minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, mindent és mindenkit túl fog élni és úgy lehet szégyenkezni fognak azon, hogy milyen bánásmódban részesítték, valamikori lázadó őseinek maradványait. Persze, nem kell aggodalmaskodni (az ábra szerint nem is aggodalmaskodik senki) naponta, hetente. Halottaink is vannak, olyanok vagyunk, mint a gyertyaszál — fogyunk, de ameddig élünk, égünk, — világítunk. Mint mondottam volt, mostanában rossz álmok gyötörnek, — elhessegetem őket, félre a rossz érzésekkel. — Ámde van valami, amit nem tudok elhessegetni. Egy kép rémlik fel a múltból, gyermekkorom emlékei közül — egy kép. Már nem tudom, melyik elsárgult folyóirat lapjairól, újság vagy könyv, talán a „ Tolnai Világlapjából”, ki tudja. Egy kép és felirata: — vásott, zsinóros ruhában, vörös sipkával a fején, nemzeti színű kokárdával a mellén, megtört ősz szakállas 48-as honvéd, amint épp kezet fog a Milleneum alkalmából Budapestre érkező császári felséggel...” Ez a kép gondolatokat ébreszt és vissza-visszatér, hogy miért, nem tudom. Talán az 56-os szabadságharc belső azonossága, párhuzama? A dolgok VÉGZET-szerű ismétlődésének képzet-társítása, a közelgő világkiállítás. Vagy mind ez együtt..., nem tudom. Mindenesetre, kiveszem a naftáimból régi 56-os egyenruhámat, kihajtogatom lyukas zászlómat, talán szakállt is növesztek bajusszal, felteszem a kokárdás sapkámat, hiszen közeledik az új Világkiállítás, és ha megérjük, ki tudja, talán utolsóként kiállítanak minket is. Magnézium pukkan, — akarom mondani — Canon-gép kattan és kész a sztárfotó (médiák, csámcsogás indul!) alatta pedig a szöveg: ...„az utolsó 56-os szabadságharcos honvéd, a világkiállítás alkalmából kezet fog a ... kivel is?... Barátaim... kivel is fogjunk kezet?... göncünk sincs, akarom mondani, gőzünk sincs. 1992. október Pálinkás Andor
