Szittyakürt, 1991 (30. évfolyam, 5-12. szám)
1991-05-01 / 5-6. szám
1989. augusztus—szeptember hó «IttVAKÖfct 3. oldal Grandpierre K. Endre: KI USZÍT? KI RAG ALMAZ? Lepedőnyi cikket írt Lipták Béla bridgeporti előadásomról az egyik magyar nyelvet használó amerikai lapba. Ez az unalmasan terjengős, visszataszítóan zavaros és ellentmondásos iromány mintegy a gyűlölködés paroxizmusába esve csépel és vádaskodik. Bizonyos szintig nem szabad leszállni, ezért nem szándékoztam válaszolni, barátaim azonban felhívták figyelmemet a cáfolatlanul hagyott mérgező állítások veszélyeire, s így unszolásukra fel kell a tollat vennem. Szinte érthetetlen, miért írta meg a „Megbékélést szítani vagy gyűlöletet?” c. cikket. Nem könnyű megtalálni az okát, részint mert cikke tartalmának főrészét, a ruminok és a paraziták védelmében felhozottakat Lipták Béla (a továbbiakban L.B.) már a bridgeporti előadást követő felszólalásában elmondta, itt tehát csak ismétel, másrészt mert cikkének számos helyéből és egészéből kiderül, hogy rosszul vagy egyáltalán nem emlékszik a bridgeporti előadásomban elhangzottakra, ő maga írja, homályosan emlékszik az elhangzottakra s „hiába erőlteti az agyát”, nem tudja a mondottakat felidézni, s ha már emlékezete annyira csődöt mondott, hogy az előadásnak még a kereteit is csak homályosan képes felidézni, egyáltalán miért ír? mi mozgatja? s miféle erkölcsi alapja lehet a vádaskodásra? nem is szólva arról, hogy a ruminok védelmében tett felszólalását ott nyomban izzéporrá szedtem és történelmi tényekkel megcáfoltam, barátságosan és tisztelettel, mert tiszteletet kell adnunk mindenkinek, aki magyar szót vesz szájára és magyarul szól, a világ vértanú nemzete nyelvén. Teljesen bizonyos hát, hogy nem sértettem meg (hacsak azáltal nem, hogy tudatlansága lelepleződött). Mi furdalja hát? Mért vádaskodik? Mert — ha burkoltan is — fajgyűlölettel vádol, s azzal, hogy „uszít a zsidók ellen”. Miért e koholt vádak, e rágalomőzön? Sértődés, düh, gyűlölet adta kezébe a tollat? Vagy az háborította fel, hogy a szólásszabadság híve vagyok s az igazság érdekében, a magyarság szent ügyének védelmében szóltam? A nyíltsággal van baja? A tabú-témák híve? Az igazság kimondása fáj? Nem érti, hogy a szellemet tilalom-kések ölik, hogy az emberiséget hazugság-aids pusztítja, s hogy az emberiségnek igazságra, a szellemnek nyíltságra, szabadságra van szüksége? Minderről nem tud, vagy nem akar tudni? Eltorzít tényeket és szavakat. Nem emlékszik, nem tudja, mit hallott, de vádol? Melyik oldalon áll? Nem tudja, Krisztust, a Keresztest kivégezték, megváltatlan a világ, s nem is válthatja meg más, egyedül az igazság háborúja a sötétség erőivel szemben, a hazugság felkent papjai, mételytanok igehirdetői ellen, világunk sírbadöntői ellen. Isten népének meg kell küzdenie Sátán népével, Istennek a Sátánnal, le kell döntenie Sátánt a világ trónjáról. Mert bizony mondom néktek: az Igazság az Isten, és a Hazugság a Sátán. A Sátánt kell legyőznünk, a Hazugságot, az Emberárulást ahhoz, hogy a világot megmentsük. L. B. mindezt ne tudná? S azt sem, hogy a magyar nép szent nép, mert a hazugság legyőzöttje, a tobzódó világhazugság mártímépe, a hazugság sátáni világszövetkezése által elárult, élve feldarabolt szent nép, százszorszent ország, az Igazság vértanúja, felkentje, s aki magyar ügyet véd, mint a Magyar Védőkar Igazság- és Hagyományvédő Mozgalom és szerény személyem, az szent ügyet véd a világot pusztító sötét erőkkel szemben. S Zrínyinkkel együtt kiálthatjuk: Ne bántsd a magyart! Isten népére kezet emelni ne merj! Miért támad hát! Hajlottam s hajlanék rá, hogy személyes hiúsággal, sértődöttséggel magyarázzam. De vannak ellentmondó, gyanús jelek, gyanújelek, furcsa egy bevágások. Miért épp mozgalmunk, a Magyar Védőkar Igazság- és Hagyományvédő Mozgalom amerikai zászlóbontásával, s miért épp a Szittyakürt erről szóló beszámolójával (Szittyakürt 1989. április—májusi szám) esett egybe ez a cikk, szinte tökéletesen időzítve? S miért kötekedik cikkében maga L.B. is a Védőkarral (amelynek kútforrása Himnuszunk) gúnyosan összehozva azt a „fajvédőkkel”? Sötét háttér-erőkre utal Mákos Károly elnökünk hatalmas térfogású levele is: „Én azt akarom, hogy az igazságra fény derüljön, s a konspirációt annak legmagasabb fokán buktassuk meg, mert addig, ameddig a lángnyelveket oltogatjuk és nem a tűzfészket, addig soha nem lesz békesség a földön és a tűz tovább pusziit, mígcsak minden lángokba nem borul. ”„Én és általában mi, a manipulált ember manipulálóitól féltem jövőnket.” Továbbá: „... aki embertársat kiszolgáltatja idegen, vagy a köz számára titkos erőknek, az nemcsak árulója az emberiségnek, de árulója önmagának is. Mi nem támadunk! Mi nem vagyunk háborús uszítok és fajgyűlölők. Mi csak az ilyen elemek ellen védekezünk? Mint ahogy nevünk is mutatja. ” Világos beszéd, amiből érthet L.B. is. Mégis, mindennek ellenére, maradjunk a fentebbi feltevélnél. Magára a cikkre ezek után tán nem is érdemes kitérnem. Mégis, ha érintőlegesen is, néhány sajátságos mozzanatot. Tartok tőle, nem ismeri eléggé a magyar nyelvet. Fogalomzavarban szenved, elemi fogalmakkal nincs tisztában. Már cikkének címe — „Megbékélést szítsunk vagy gyűlöletet? —is hibás. Nyelvünk szerint ugyanis „szítani” csak parazsat, lángot, haragot, ellentéteket, ártalmas dolgokat lehet, nem pedig megbékélést. (Más kérdés, hogy cikke az oktalan gyűlöletkeltés, rágalmazás szolgálatában áll.) Uszít szavunk jelentésével sincs tisztában. Az igazság kimondása nem uszítás, hanem annak az ellentéte. Bűnök, bűncselekmények, ártalmak ellen nem lehet „uszítani”. Az uszít, aki rágalmaz, aki igazat, igaz ügyet befeketíteni mesterkedik. Személyesen nem ismertem őt s feltehetően sokan nem ismerik. Szerencsére cikkében felkéretlenül önportrét is ad, ha vázlatosan is. Családját olyan „tót és német” családként jellemzi, akit a „magyar röghatás” magyarrá tett. Később azonban ellentmond ennek, önmagát tótként jellemezve. így beszél magáról: „az én buta tót fejemmel”: a fejét tehát ezekszerint nem érte a „magyar röghatás”: az ő dolga, ő tudja. De lássuk, kiket vesz pártfogásába? a) Mindenekfölött a ruminokat. b) A parazitákat általában. c) Különösképpen a cigányparazitákat. d) Túlérzékenységgel a felső parazitákat. Vagyis, röviden összefoglalva: mindazt, ami árt és rombol. Mit támad? a) A kényes kérdések kimondását, a nyílt beszédet. b) Az igazság kendőzetlen kimondását, az igazság érvényesítését. c) A magyar honvédelmet általában (fajvédés stb.) d) Különösképpen a Magyar Védőkar Igazság- és Hagyományvédő Mozgalmat, ezen belül személyemet. A kép meglehetősen vüágos. Különösen a ruminokkal van megakadva. A rumin népnév nagyon a begyében van. Felkérkedi előkelő rumin barátait, akiknek előkelőségétől láthatólag a lelke mélyéig meg van illetődve, mint — elnézést a hasonlatért —az az obsitos, akinek Caligula, zsebkendő híján, a szakállába fújta az orrát; még meg is érteném, ha ezek az előkelő rumin barátai a tisztesség lépcsőire felhágva, szembefordultak volna a vüágcsaló dákoromán elmélettel és a trianoni világbűnténnyel és következményeivel. Ám erről nincs semmi szó, az elrabolt területeken viszont folyik a szörnyűséges népirtás, s ki bűncselekményekről hallgat — bűnrészes és bűnpártoló. L. B. az ő „érzékenységüket” félti. (Jellemző egyébként, hogy az előadásomon elhangzottakra rosszul vagy sehogysem emlékszik.) „Bármennyire is erőltetem az agyamat — írja —, csak arra emlékszem, hogy ne törődjünk az érzékenységükkel, nevezzük a románt „ruminnek”. „Hát az szolgálja a magyar kibontakozást, ha ők minket „barbár mongol betolakodóknak”, mi őket „szőröstalpú kecskepásztornak” becézzük? Ez durva hamisítás: a „szőrös talpú kecskepásztor” L.B. önkényes betoldása. Efféle rágalmazó célzatú valótlan állításokkal tele van a cikke, s ezt azzal mentegetné, hogy „elkalandozik az agya(m).” De a ruminságra visszatérve, azt írja, megbántjuk őket a sértő „rumin” jelzővel”, azaz, „leruminozzuk” őket. Sértő, ha igazi nevükön nevezzük őket? Mert ez az igazi nevük: rumin és nem román! Maga a nép is — a történelmi eredőkhöz híven — ruminnak mondja magát. A „román” név újkeletű dákoromán koholmány: a világszédelgő, történelemhamisító dákoromán elmélet igazolására manipulálták át a rumint „románná”. Rajtunk kívül a világ egyetlen népe sem nevezi őket „románnak”. Mi is csak azért, mert dákoromán ügynökök a múlt században beugratták a magyar képviselőket, hogy nevezzük őket — betű szerint — románnak. Ez a torzított, hamis névalakváltozat nálunk is sok zavart kelt, főbaja azonban a hamis dákoromán elmélet szentesítésének célzata. Nem az a baj tehát, hogy — mint L.B. írja — „a románt ruminnek” nevezzük, hanem éppen fordítva, az, hogy a rumint románnak mondjuk. De csúcspontjára mégis az uszítás kérdésében jut el L.B. uszító cikke. Felkérkedve — mintegy igazolásul — családja zsidó beütéseit, nyíltan megfogalmazza a vaskos rágalmat: „a zsidóság ellen uszít”! Figyelmesen olvasó ember előtt azonban pillanatig sem lehet kétséges, hogy ez nem tény, csupán L.B. puszta állítása, következtetése: „Végre az én buta tót fejem is felfogta, hogy mi az a „magyarságtól idegen elem”. Szóval a zsidóság ellen uszít ez a Magyarországról jött előadó.” Vagyis még az ő szavaiból is kiderül, hogy szóba sem hoztam a zsidóságot és mégcsak ki sem ejtettem azt a szót, hogy „zsidó”. Pontosításul, kiegészítésül hozzá kell tennem, nemcsak és nem is elsősorban a „magyarságtól idegen elem”-ről szóltam, hanem a felső parazita rétegről, a monolitikus sztálinista-rákosista hatalom haszonélvezőiről, népellenes, országrontó kártékony férgeiről, a milliókat összeharácsoló parazitákról: L.B. a maga „buta tót” fejéből erre mondja: „a zsidóság ellen uszít”. Az uszítás uszítása ez, a rágalmak rágalma! Én azt mondom: felső paraziták, ő azt mondja: zsidó! Én azt mondom: kártékony férgek, ő azt mondja: zsidók! Vagyis azonosítja, azonosnak veszi, azonosnak állítja ezt a kettőt és ezt még újságban ki is nyomatja. Ennél végletesebb zsidók elleni uszítás már nem is lehetséges. Rágalmak rágalma ez ellenem is. Én ugyanis elvetem a fajgyűlölet minden formáját, így a zsidók elleni fajgyűlöletet is. Aki nem vak, láthatja: magában Izraelben is nagyszerű emberek és mozgalmak lépnek fel a fajüldözés, a fajgyűlölet minden formája ellen, a humanizmus és az emberi jövő védelmében. Elismerés nekik! Nem hiszek a fajgyűlöletben. Ha valamit gyűlölök, az a bűn, a rossz, az ártalom, az emberi szellem elfojtására törő erők, s idesorolom a rágalmazókat, az alap nélkül is örökösen vádaskodókat. És mit szóljunk ezek után, e vaskos rágalmak, megbélyegző célzatú vádaskodások után L. B. cikkének befejezéséhez. Miután már többször utalt rá, „hiába erőlteti az agyát”, hogy visszaidézze, mit is hallott valójában, a következőket írja: „Talán nem is voltam vele igazságos, talán nem is úgy, nem is azt gondolta, amit én kihallottam szavaiból.” Vagyis cikke végén ő maga cáfolja meg önmagát. Attól tartok, a felelőtlen vádaskodásban rekordot állított. 1989 szeptemberétől Maros megye 52 településében megszűnik a tanítás. Az 52 falu közül 39 település lakosainak döntő többsége magyar. E falvak iskoláinak megszüntetését a Romániában meghirdetett „településfejlesztési” koncepció keretében hajtják végre. Ennek megfelelően a funkció nélkülivé, tehát megszüntetésre ítélt falvakban a román tannyelvű osztályok indítását sem engedélyezték. Minderről az iskolák igazgatóit már tájékoztatták. t Mély fájdalommal jelentjük, hogy Balogh Ernő bajtársunkat az Amerikai Magyar Szövetség New Jersey osztályának elnökét és családját hármas gyász érte: Itt az Egyesült Államokban életpárjának édesanyja HORVÁTH ÉVA, született PÖRNYI ÉVA, Magyarországon pedig édesanyja BALOGH MÁRIA született DOBOSY MÁRIA és Ernő testvéröccse BALOGH LÁSZLÓ adták vissza nemes magyar lelkűket Teremtőjüknek. A Szittyakürt osztozva a Balogh család mélységes gyászában s abban a gyászos, mégis bizakodó éneklésben, amely az amerikai és a magyarországi temetők nagykeresztje köré gyűlt hozzátartozók ajkáról szállt az élők és holtak szent Istene felé... A magyarok Istene adjon örök nyugovást poraiknak! (a szerkesztő)
