Szittyakürt, 1990 (29. évfolyam, 1-6. szám)
1990-05-01 / 5-6. szám
12. oldal «ITTVAKÖftT 1990. május—június hó éve következett. Ez nyugatot nagy felelősség és kötelesség elé állítja. Lebontani a kommunista rendszer 40 esztendejét és helyébe gyorsan igazi demokráciát bevezetni nem egyszerű dolog, mert az erőlködésben össze is lehet csuklani. A választások nem tudnak mindent megoldani. Az új kormánynak tudatni kell a néppel, hogy eleinte többet kell nélkülöznie, mint eddig és meg kell nyerni a nép bizalmát, ellenkező esetben, a szavazás évét a barrikádok éve követi. Az új politikai életben az évtizedes elnyomás és hazugságok után az elkeseredés egyszerre kirobbanhat. Magyar vonatkozásban fontos, hogy egy független, pártatlan törvényszék megalakuljon, az igazságszolgáltatás működjön és szabadítsa meg a magyar tömegeket a kommunistáktól. Állítsa a bűnösöket a bíróság elé, azokat, akik hazánkat ebek prédájára dobták és akik a halál táborokat felállították. Az igazságot ki kell szolgáltatni a népnek és gyakorolni a jogállam jogát. A magántulajdon, a termelésbe fektetett magyar pénz hasznot hozó legyen, és ne más idegen nép-ellenes csoport uralkodja a magyar gazdasági életet! Reméljük és hisszük, hogy gróf Széchenyi István és Prohászka Ottokár keresztény-szocializmusa fog megvalósulni a hosszú elnyomás és megaláztatások után. Mivel a Trianoni béke-diktátum 70. évébe léptünk, fel szeretném a magyarság figyelmét hívni a reánk nézve tragikus és szomorú eseményeire. A szarajevói orgyilkosok bűntársául szegődött szövetséges és társult hatalmak képviselői Trianonban Wilson 14 pontját félre tolták és Tardieu, Benes, Bratianu, Vesnich és Seaton- Watsonnal az élén a „szakértők” annexiós elvei lettek keresztülvive. Ezen diktátummal hazánk két harmadát elvesztettük. A Trianoni békeszerződésről már könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre. De itt lényeg nincs feltüntetve, mégpedig hogy mit raboltak el tőlünk és hogy kitől mit kell visszakövetelnünk — hacsak nem akarunk a magyarság szégyenére, jussunkról önként lemondani. Jellemző, hogy 70 év után a szenvedélyek odáig fajultak, hogy az ún. utódállamok a velük közösen élő magyarságot most már nem csak beolvasztani, kiűzni, de kiirtani szándékoznak. Nekik nem volt elég, hogy az évezredes magyar államot megfosztották természetes határaitól, természeti kincseitől, hogy életképtelen maroknyi ronccsá csonkították. Most végleges megsemmisítésünkre törnek. Trianonban azért büntettek, mert a vesztes háború után idegen patkányforradalmárok véres, szennyes kommunista áradata vette át a hatalmat hazánk fölött. A második világháború után Párizsban pedig azért, mert ugyanazon kommunizmus ellen az utolsó töltényig mertünk harcolni. Jelenleg történelmi forduló ponton állunk. Újonnan a világhatalomért folyik a küzdelem. Most nem területi meggazdagodásért, hanem a kereskedelmi szupremációért — de nem kizárólag. Kifelé látszólag még egyenetlenkedés dúl, de a színvallás ideje közeledik. A titkos hatalom működésbe lépett. Bennünket a történelem hullámcsapása idegenbe vetett, de felettünk, mint mindég az egyenletlenség tombol. Kérdezhetném, és joggal, mikor és mit teszünk ez ellen, mikor fogunk felzárkózni szorosabban és nem egymás ellen, csoport politikát űzni? Mikor fogjuk belátni, hogy a teljes szétaprózódási fényűzést nem engedhetjük meg magunknak? Elvégre nincs olyan ellentét, amelyet jó akarattal ne lehessen áthidalni, ha hazánk jobbrafordulásáról van szó. Szerintem egy olyan fórumot kellene létre hozni, melynek meg lenne a kellő tekintélye, ami népünk megmentésére helyezné a fő súlyt. Nem volt nekünk elég egy Trianon? A határok revidiálására rövidesen sor kerül. Itt az ideje, hogy félre tegyünk minden személyi és ideológiai nézeteltérést és gondoljunk a szenvedő véreinkre, úgy a megszállt területeken mint hazánkban. Elgondolkozhatnánk a magyar történelem oly tragikus sorsán és tanulhatnánk belőle. Madács remekművének, „Az ember tragédiájáénak utolsó jelenete jusson eszünkbe: amikor Lucifer utoljára áll az Úr színe előtt és rádöbben arra, hogy az emberiséget nem tudja kiragadni Isten kezéből és így kiált fel: „Miért is akartam emberrel nagyot ki sárból s napsugárból összegyúrva, tudásba törve s vakságba nagy!” Ebben benne van mindannyiunk tükörképe. Bűneink, hazánkkal szemben mindennemű megnyilvánulása. Meghunyászkodva várni arra, hogy a sült galamb a szájunkba repüljön nem méltó a magyarságra. Nekünk követelni kell a Trianoni békeszerződés revízióját. Merjünk már egyszer magyarok lenni! A megalkuvás a megsemmisülésünkre, a harc a feltámadásunkra vezet. Matthaeidesz Kondrád bajtársunk felhívása 1956, ma már történelem. Sokat beszélünk róla, írások is megjelennek, de tanulmány történelmi azonosítás Pongrácz G. Corvin-köz írásán kívül más nem jelent meg. Hogy ennek jelenleg, a jövőben mi a következménye, arra kár is gondolni. 1848/49 azért élt népünkben, mert az apa, a nagyapa továbbadta gyermekének, unokájának. Nem véletlen, hogy a muszka, az orosz akkor jelent meg negatív figuraként és tartja azóta is ezen meghatározását. Az I. világháború utáni idő már bennünk, idősebbekben is él, hiszen nagyapáink, apáink gyakorta beszéltek, Galíciáról, a Piavéról. Történelmet, hihető történelmi dokumentumot adtak nekünk tovább. Hazafiakká, álhatatossá nevelték ezzel az utánuk következő korosztályokat. Lelkesedtek a gyermekek, ismerték az eseményeket, a hősiesség fogalmát. Az is igaz, hogy a hivatalos tanügy is támogatóan lépet fel, falvak emeltek emlékműveket, később országzászlót. Mindez emlékeztetett a múltra belevíve az akkori jelent és a jövőt. Mert emlékezzünk a Hősök terén rendezett irredenta gyűlések több százezer résztvevőjének hangulatára. A II. világháború ezen szellemet megszakította. A harcoló, a küzdő, a hősitettet végrehajtó férfiak üldözöttekké váltak. A harc, a küzdelem bűn volt. Az igazoló bizottságok nemcsak a hivatásos, hanem a tartalékosokat is büntették. Nem számított az akkori törvény kényszere sem. Büntetni, bűnhődni kellett. Mi 1956 eseményeiről kezdtünk el szólni. Története nem él. Beszélnek róla ezrek, de nem ismerik. Nem tudják, hol voltak a harcok, kik küzdöttek, kik estek el. A 301-es parcella jelképpé vált, olyanná, mely valahol öszsze is mosott. Az lett a nyughely. Igaz, hogy az elmúlt év volt az első, hogy hazánkban megemlékezhettek a harcokról, a hősökről. Azóta sem történt semmi. Nem vette senki kezébe a tollat, hogy megírja, hol miként harcolt. Nem tudjuk, kik estek el, nem tudjuk, kit miért végeztek ki, ki miért ült a börtönben. 1956 valahol jelképpé vált, hősi jelképpé, olyanná, mely bizonyítja azt is, bajban van összetartás, a szabadságban az megszakad. Számtalan párt tűzte 56 jelszavára, akik valahol egymás ellen is lépnek. De találunk hajdani cellatársakat is, akik (Folytatás a 15. oldalon) A Küzdők Segélyhívása! Magyarországon ezerötszáz zömében öreg-beteg túlnyomó többségében fogságot — börtönviselt — üldöztetést szenvedett katolikus pap él. A többit meggyilkolták vagy elüldözték. A magyar erkölcs, Isten, Haza, családszeretet záloga, tanuló kispapságunk ideiglenes otthonban szorong s azt is vissza kell szolgáltatniuk jogos tulajdonosának az apácarendnek. így a nővérek hajléktalanok s jelen helyzetben a magyar jövő, kispapjaink legfeljebb az ég alá mehetnek. Az országunkat megszálló orosz csapatok harminc évig használták az Esztergomi Bazilikához és a Bíboros Palotához tartozó Érseki Szemináriumot. Most visszaadták Egyházunknak s úgy néz ki, ezzel egyedül a Világon Magyarországnak „megszűnik” az Érseki Szemináriuma. Az épület eladása került szóba, a nyolcszázmillió Ft-os felújítási költséget a kirabolt Egyház nem tudja előteremteni. A kápolnából kosárlabdapálya lett, ha egy szint elrohadt, egyszerűen lejebb vonultak. Az ajtók szétrugdosva, a falak máinak, vakolat lepotyogva, a vezetékek lógnak, — tartalommal teli A Szeminárium kápolnája kosárlabdapályának használva, befalazott kórussal és gvanó borítású padlózattal. gugolos WC-k mellettük a használt WC papírral teli kosár, — a padlón gomba, guano a freskók, festés rég megsemmisítve, barbár rongálás, — romok. A HELYZET KATASZTROFÁLIS Végső kétségbeesésünkben kérünk segítséget a diktatúrától menekült magyar Testvéreinktől, hogy kivédhessük a kommunisták megsemmisítő csapását, mert magunk kifosztva, kiirtva kevesek vagyunk. Rajtunk minden adomány segít. Vész Erdély és a sok honi baj; éhező nyugdíjasok, munkanélküliek, gyermekes családok stb. stb. minden kevés anyagi erőnket elvitte, erőnkön felül kell helytállnunk hisz itthon és a levágott területeken (Erdély, a Felvidék, Kárpátukrajna, a Vajdaság) emberéletről van szó. Kérjük honfitársainkat, Egyházakat, Szervezeteket és magánszemélyeket, hogy az adományaikat a következő címre kérjük: Dékány Vilmos s. püspök (az Érseki Szeminárium Rectora) 2500 Esztergom, Bajcsi Zsilinszky u. 44 Hungary Jólelkű megmentőinkre Isten áldását kérjük! Szentes Tiborné 1013 Budapest, I. Kér. Attila u. 21. I. emel. Casarolli bíboros, II. János Pál helyettese, jobbról a szemüveges fiatal férfi, akinek átadja a Szent Atya ajándékát, Szabó Oszkár az Érseki Szem. kispapja
