Szittyakürt, 1990 (29. évfolyam, 1-6. szám)
1990-01-01 / 1-2. szám
1990. január—február hó «ITtVAKÖftT -15. oldal MAJOR TIBOR: Nem engedjük soha, hogy a nemzet szolgálatában vetett hitünk megrendüljön és az erdélyi magyar mártírok kiömlött vérén gaz burjánozzon!” Nagy és becsületes harcunkban magunk mellett érezzük az igazságos Istent. Az erdélyi magyarság vértanúinak áldozata örök válsága legyen nemzetünk szabadságának és történelmi Magyarország feltámadásának! A Hungária Szabadságharcos Mozgalom legfelsőbb irányító szervének a Magyar Szabadságharcosok Forradalmi Tanácsának mai értekezésén legyen első szavunk a köszönet a Szitytyakürt előfizetőihez, olvasóihoz és a HSzM Nagytanács tagjaihoz. Azokhoz az áldozatos magyarokhoz, akik megértették, hogy mozgalmunk lapja nemcsak újság, hanem hit is. Nemcsak betű, hanem ige is. Nemcsak havi tájékoztatás, hanem magyar jövőépítés is. Tőkés László református lelkész és hívei által elindított erdélyi forradalomban a magyarok ezrei a ,, szabadság vagy halál” mély értelmének átérzéséről életükkel tettek bizonyságot, kiérdemelték, hogy szabad magyarföldben aludhassák örök álmukat. December 28-án este a magyar televízió Hírháttér című műsorában Horn Gyula külügyminiszter, Antal József, a Magyar Demokrata Fórum elnöke, és Kőszeg Ferenc, a Szabad Demokraták Szövetségének ügyvivője beszélgetett Mester Ákossal „Magyarország és Románia jövőbeli viszonyáról, és ezzel összefüggésben a politikai kibontakozásról, és a magyar kisebbség helyzetéről Romániában. Jó volt látni és hallani —közli a Magyar Hírlap 1990. január 2-i száma —, hogy magatartásuk és megfogalmazásaik csak árnyalatokban tértek el egymástól, és még ezeknek az árnyalatnyi eltéréseknek a jogosságát is kölcsönösen elismerték. De az alapvető kérdésekben leplezetlenül egyetértenek. Mindenekelőtt abban, hogy a romániai nemzetiségek, közöttük is elsősorban a magyarság jövőjét csakis a mai Románia államhatárai között tudják elképzelni, megmaradásuk és boldogulásuk zálogát a demokratikus román nemzetiségi politika, a nemzetiségi önrendelkezés és érdekképviselet helyreállításában és garantálásában látják. A hivatalos, államközi magyar—román viszony alakulását is magyar részről ettől teszik függővé. Ez az egyetértés a kormány és a különböző mértékig radikális ellenzéknek felelős képviselői között azt ígéri, hogy a parlamenti választások után várható kormányváltozás nem fogja megváltoztatni az utóbbi hónapok magyar külpolitikájának legfőbb erényeit: a józan mértéktartást és határozottságot. ” A magyar képviselők bukaresti villámlátogatása után Raffay Ernő „magyar képviselő” a Magyar Hírlap kérdésére elmondta: ,,a helsinki záróokmány szerint — a felek megegyezését követően — az országhatárok megváltoztathatóak. De mostani útjukon is tapasztalták, hogy a román nemzetté válás során beivódott káros tendenciák megszűnhetnek. Ezért a határkérdést fel sem vetjük, hacsak úgy nem, hogy megerősítjük a jelenlegieket. Érzékeltetnünk kell, hogy mi lehetünk a garantálói Románia nyugati határának A Magyar Köztársaság külügyminisztériuma a kormány nevében azt hangsúlyozza, hogy a magyarság sorsának rendezését „ Románia területi integritásának, szuverenitásának tiszteletben tartása mellett” lehet érdemben elősegíteni. A külügyminisztérium január 8-án a következő közleményt juttatta el a Magyar Távirati Irodához: „Romániai hírforrások szerint bizonyos erdélyi településeken egyes magyar állampolgárok közvetlenül beavatkoznak a helyi közösségek politikai életébe, tevékenységükkel ellenségeskedést szítva magyarok és románok között. A Külügyminisztérium a kormány nevében elhatárolja magát az ilyen cselekményektől. ” Ennyi nép-, nemzet- és hazaárulást idézve az 1956-os Nemzeti Forradalom és Szabadságharc legnagyobb képviseleti szerve a Hungária Szabadságharcos Mozgalom is elhatárolja magát a Magyar Köztársaság kormányának hazaáruló politikájától, Bethlen István gróf Trianon után elhangzott szavai ma is időszerűek maradnak: Egy dolog bizonyos, az hogy ez nem tarthat a végtelenségig, már csak azért sem, mert így lehetetlen élni. A jelenlegi élet Magyarországon lassú halál, pusztulás, tervszerű megsemmisítés, de azért sem lehet így élni, mert a láthatáron új viharok jelei tűnnek fel, melyek azt az épületet, melyet törmelékből raktak össze, — melyek magánál az alkotási hibájánál fogva nem fog tudni fennmaradni — el fogja söpörni. ” Részvét és könny kíséri az erdélyi magyar mártírok sorsát. Áldja meg az Isten hős mártírjainkat, az ő sírokból feltámadó Hungária dicsősége hirdesse az idők végtelenségéig, hogy ki a hazáért, a magyarságért, az elszakított Erdélyért adta életét, az halhatatlan! A Hungária Szabadságharcos Mozgalom és annak hivatalos lapja a Szittyakürt elhatárolja magát azoktól az országgyűlési képviselőktől, akik a trianoni békediktátumok igazságtalanságait Erdély magyar földjén akarják „garantálni”. Ezeknek a hazaárulóknak nem az Országházban, hanem a börtöncellában a helyük. A Magyar Demokrata Fórum elnökének is illő lenne tudnia Declassé francia külügyminiszter időszerű tanítását: Egy nemzet nincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt — késsel a torkán — egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja ”. A Szabad Demokraták Szövetsége ha más néven is, de régi ismerős, a magyar politikai életben. Ez az országhódítás antibolsevistára festett és magyaros ruhába öltöztetett képviselete a csillagbörtönbe és internáló táborokba zárta a két világháború között a magyar fajvédelem képviselőit. Ez az elzsidósodott, keskeny és kiélt reakció a magyar nemzet legfőbb szellemi és tömegbeli értékeinek félreállításával, a magyar parasztság és munkásság akaratának háttérbeszorításával akart és akar most is „nemzeti politikát” csinálni. Minden a legjobb úton halad ahhoz, hogy az erdélyi magyar városok hősi kiállása a feledés homályába merüljön. Egy hónap távlatából szemlélve az eseményeket megállapíthatjuk, hogy a hazai magyar kormányzat közreműködésével Erdély kérdése, az őslakó erdélyi magyarság sorsa közönséges kisebbségi kérdésre zsugorodott össze. Nem olvastunk egyetlen olyan kormány nyilatkozatot, mely valamely nyugati nyelven megmagyarázta volna a világ felkavart érdeklődésének, hogy emberi számítás szerint másképpen alakult volna az őslakó erdélyi magyarság sorsa, de az egész Közép-Európa sorsa, ha az első világháborút követő két évtizedben egy erős történelmi Magyarország áll a középeurópai mérleg nyelvén. A Hungária Szabadságharcos Mozgalom politikai hitvallása az, hogy a világ közvéleménye a propaganda minden alkalmas eszközével meggyő(Folytatás a 16. oldalon) Dr. Heckenast Dezső emlékére ((Összeállította és az összekötő szöveget írta: Sövegjártó János) A montreáli magyarság sokszínű kaleidoszkópjában, egy szikrázófényű kristálykő kihúnyt. Azok, akik közelebbről ismerték, megrendülve vették tudomásul a professzor-úr halálhírét. 79 évet élt. 1910-ben Devecserben született. Pápán érettségizett 1928-ban. Egyetemi tanulmányait Budapesten, a híres Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán, majd a József Nádor Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem közgazdasági karán végezte. 1936-ban bölcsészdoktori oklevéllel magyar-francia szakos tanári képesítést szerzett. Magyart, franciát, németet, olaszt és történelmet tanított. Legutolsó magyarországi állomáshelyén, Szombathelyen, mint újságíró, tanár és levéltáros működött. 1948/5 2-ben az angliai Oxford jezsuitáinak egyetemi kollégiumában dolgozott. Majd Montreálban élt és 1963-tól az angol jezsuiták egyetemi kollégiumában, a Loyola College-ban a magyar nyelv és irodalom, történelem és művelődéstörténelem tanára. Ugyanitt, egyik szervezője a Madách Könyvtárnak, a Loyola College „Vanier”-könyvtárában. A Hungarian Reference Library a hallgatók és érdeklődők részére ma is ingyenesen rendelkezésre áll. A Nyugatmagyarországi Szövetség elnöke volt. Az Université de Montreal Közép- és Kelet-Európai Kutatóintézetének magyar tagja, és az East-European Studies című egyetemi folyóirat társszerkesztője. Az utóbbi években a „Montreali Magyarság” havi lapnak szerkesztőségi tagja, ahol több cikke megjelent, de a torontói „Krónika” folyóirat állandó munkatársa is volt. Első műve, a doktori diploma diszszertációjaként írt könyv: „Heckenast Gusztáv. Egy fejezet a magyar irodalmi élet történetéből” (1936). Majd „Egy magyar könyvkiadó regénye” (1940) és száznál több irodalomtörténeti, művelődéstörténeti és nemzetpolitikai vonatkozású hosszabb tanulmánya jelent meg. (Egy oldalon lehetetlen felsorolni.) Szülőföldjének távolélő szerelmese, életének, munkásságának, vallásos lelkű magyar hitének rugója: a felelősségérzete volt. Jellemzése helyett saját szavait és egyik cikkének befejező bekezdését idézem: „A szabad világban élő magyar ifjúság jövőjéért minket terhel a felelősség: a tanult, iskolázott, hazai nevelést nyert idősebb nemzedéket; mert mi, ma még itt vagyunk és végezzük a szervezett emigráció életének legfontosabb tevékenységét, a külföldre szakadt magyarság megmentésének feladatát. Olyan magyar fiatalságot kell nevelnünk, amely ugyan természetszerűleg beépül környezetébe, de éppen olyan természetes szolidaritást érez és vállal távoli-hazai testvéreivel; ismeri jól a magyar kérdést, a magyarság érdekében kiáll és adott helyen érvényesíti befolyását a magyar célokért. Hajó pár ezer ilyen fiatal, másodgenerációs magyart hagyunk magunk után, akkor az adott körülmények között teljesítettük emberi kötelességünk a magyar nép megmaradása érdekében.” Ebben a követni illő felfogásban élt, dolgozott, nagy példamutatással. Áldott legyen az emléke is. Élete alkonyán itt élt közöttünk a montreáli Magyar Otthon lakójaként. Özvegyen és öregesen. Ebéd után, pihenésből, szívesen időzött asztaltársaságával és nyugodtan nevezhetem anekdota-mesterünknek. Finom, úri humorával, brilliáns emlékezőtehetségével, élő lexikonunk volt, aki mindig emlékezett az évszámokra és nevekre. Kifogyhatatlan történeteivel, adomáival, mosolyt fakasztó ügyességgel aranyozta a sok öreg napjait. Hetvenkilenc éves korában is, hányszor hallottuk tőle, hogy: „Bocsássatok meg, de szólít a kötelesség. Be kell fejeznem egy cikket...” Hazaballagott a lakásába, könyvtárába írni, bár ebben az utolsó években megrokkant egészsége töbször gátat emelt. íróasztalomtól ráláttam az ablakaira. Jómagam is ritkán térek éjfél előtt nyugovóra. Dezső-bácsi ablakában azonban sokszor tovább volt világosság mint nálam. Négyszemközt Dezsőbácsinak szólítottam, — pontosan húsz évvel vagyok fiatalabb — mert egyszer azt mondta „te gyerek vagy még”... Sokszor átsétáltam hozzá, a gyönyörűen megépített téli-átjáró folyosó virágai közt — hol sokszor üldögélt, — hogy felkeressem a „kis-társalgóban”. Itt a sarokasztal volt a törzshelye, ebben a figyelmesen és kényelemmel felszerelt szép Magyar Otthonban. Hűsöltünk, beszélgettünk a nyári estéken. Történetei, előadásai többet értek a mozinál, vagy a televíziós adások legtöbbjénél. Mikor hosszú élete élményeit, mozaikjait kirakosgatta, beleszőtte a Dunántúlt, Zala, Vas dimbes-dombos vidékét, melyek ölelő karjaiba mindig visszavágyott, valami szívfacsaró áhítatos melegség öntötte el a szíveinket. Órákig hallgattuk volna. Élete utolsó hónapjaiban, már botra támaszkodva járt, beszélt, de a derűs kedve megmaradt végig. Utolsó nagy álma: „A Heckenast Család Története” azonban befejezetlenül maradt. Már nem tudta kiadni. Jelenleg Magyarországon élő egyik fia rendezi majd sajtó alá, akit szeretett volna mégegyszer meglátogatni. De megszólalt végül az utolsó harsona és a mi jó professzorunk, a jó Dezső-bácsink visszaadta lelkét a Teremtőnek. Szomorúság költözött a szívünkbe, nehéz Őt elfelejteni. Nagyon szerettük. Nyugodjék békében és béke poraira.
