Szittyakürt, 1986 (25. évfolyam, 7-12. szám)
1986-07-01 / 7-8. szám
1 1986. július—augusztus Sl ITTVAKÖkf 15. oldal lis 29-én jelentették be a sugárzás tényét. Ők esőt is kaptak, ami a szálló radioaktív részecskéket lehozta. Ezért tiltották meg a tejivást, ugyanis abban két napon belül jelentkeznek a mikrométernél kisebb, felszívódó részecskék. Jódot itattak a gyerekekkel, mert a gyerekkorban több jódra van szükség és az a pajzsmirigyben gyűlik össze. A szervezet a fölösleget kidobja. így az ellenőrzött jód a szervezetben marad, míg a szennyezettet így, mint többletet, ha mégis bekerül a szervezetbe, a szervezet kiszűri. Idős korban kevés jódra van szükség, ezért védik inkább a gyerekeket. Hosszú távon a radioaktív jód rákot okoz. Ez vonatkozik a Céziumra is, de az kevesebb kárt okoz, mert a testben jobban szétterül, míg a jód koncentrálódik. Nos, Nyugat-Európa felett a mért sugárzás 0,02—03 volt, Bukarestben május 3 és 4 között 0,30—35-ig, ez május 7 és 8 között 0,15—0,25-re esett. A szovjet—lengyel határon május 4-én a helyzet 0,10 volt a normális szint 0,011—0,018 mrem/őval szemben. A Nyugat-Európa feletti nagy esők ezt a sugárzást alaposan megemelték talajközeiben, ami a zöldség és tejfogyasztás tilalomhoz vezetett. A Közös Piac erre fel határozta el, hogy a reaktor kőzetéből, mintegy 1000 km átmérőben termelt friss élelmiszerárú behozatala tilos május hónap folyamán. A fenti adatok arra késztettek több államot, hogy tiltakozzanak a Szovjetuniónál az RBMK reaktorok ellen. Mintegy 12 százalék az, ami áramot a SZU reaktorokkal termel. Ezzel a típusú reaktorral 6%-ot. Az oroszok azonban tovább folytatják az atomenergia programot, ellenben az 1000 MWe PWR, vagy WER típus építései révén. Ez a típus már nagyon hasonlít a nyugatiakhoz. Szóval a korábbi katonai típusokat már polgári célokra nem fejlesztik, de a régieket üzemeltetik. Tehát Magyarország területe viszonylag szennyezettség mentes maradt, mert szárazság volt, sütött a nap, stb., és a helyzet Ausztriával azonos. Viszont Erdélyben és Jugoszláviában igen rossz volt a helyzet ott, ahol esett az eső, mert az lehozta a radioaktív porszemeket. Tehát baj ott van, ahol május 2 után 8—10 napig, vagy az alatt esett az eső. A radioaktív sugárforrás aktivitása becquerel (Bq)-ban Magyarországon a következő volt átlagban: 600 Bq/m2 jód 131 izotópra, 100 Bq/m2 pedig a cézium 137-re vonatkozóan. Jugoszláviában ugyanez: Jód 131 -re 500000 és a céziumra vonatkozóan 250 000 Bq/ m2. Rák 5—6 év alatt észlelhető ott, ahol ilyen magas volt a háttérsugárzás, mint Jugoszláviában. A növényzettel ott van baj, ahol pl. kukorica, stb. éppen növekedőben volt ebben az időben. Mivel a jód felezési ideje 8 nap, így ez a probléma megszűnőben van. Rosszabb a helyzet a céziummal, mert annak felezési ideje 30 év. Becquerelben a normális szint 1 Bq/ m2. Ez korábbi atomkísérletekből és a Nap természetes sugárzásából tevődik össze. Hegyvidékeken, tehát magasabb fekvésű helyeken, mint a Kaukázus, vagy Denver, ez az érték magasabb. Gyerekekre az 5000 már veszélyes a jód esetében és céziumnál ez 1000-nél magas, Becquerelben. A svédek a Studsvik Energy Rés. St.-on a következő izotópok jelenlétét találták meg: Cs 137, 134; I 133, 132, 131; Te 132; Zr95; Ru 103; Ba 140; La 140; Ce 144; Np 239. Egyelőre tehát ennyit. A rém az emberi szövetek által elnyelt sugárzás mértékegysége. A becquerel a szilárd részecske által kibocsátott sugárzás mértékegysége. Kivárás és törlesztés egy régi, csúnya, de időszerű ügyben Válasz Borzsák Istvánnak, a Magyar Nemzet 1983. szept. 20-án megjelent “Bécs elfoglalása — török vágyálom” c. cikkére. A Nagy Szittya Történelmi Kongresszuson az egyik legtalálóbb kijelentés szerintem az volt, amikor Andrékovics Péter az utolsó nap forrongó hangulatában egy pesti történelemkönyvből felolvasta, milyen barbár, útonálló, elmaradott sátorlakóként kéredzkedtek be őseink a hazába. “így írnak ők”, mutatta fel Péter a könyvet, “így gyaláznak minket, ezt tanítják ma is az ifjúságnak, hogy szégyellje magyarságát.” “Az ellenség hangja ez” — mondta. “Hát jegyezze meg mindenki, hogy háború van. Harcban állunk és nincsen helye a fegyelmezetlenségnek”... stb., stb. Igen, háború van. És ezt a háborút következetesen kell folytatni. Hiszen nekünk is meg vannak az esélyeink a győzelemre, úgy, mint nekik. De ha ők győznek, mi takarodhatunk a mi hazánkból, ha pedig mi győzünk, ezek a betolakodó idegenek kotródnak a mi hazánkból. “Csak” erről van szó. 15 évig ültem az Ősi Chorezm kiadására várva, 8 évig kínlódtam a Tárih-i Üngürüsz otthoni kiadásával, de már 15 éve húzódik ennek a krónikának az ügye, egyelőre kis esélyekkel, de harcban az ellenséggel. Immár itt kint. Ilyen holtidőkkel dolgozunk. A gyerekeink pedig 15 éve azóta is tanulják, pl. a cserkészeknél, templomok hétvégi iskoláiban vogul, barbár mivoltunkat. Bizony, ha én is itt nevelkedtem volna, igyekeznék sürgősen beolvadni a “felsőbbrangú nemzetekbe”, mint ők, a gyerekek teszik. Soha ilyen vérveszteség nem érte a magyarságot, mint a szétszóródott, szervezetlen, ideológiátlan, magyartalan menekült tömegeink elvesztegetése által. A vogul sámánordítás kultuszának érdekében. Ezért üzeni a Nagy Szittya Történelmi Kongreszszus minden még magyarul értő ember fülébe, hogy Ébresztő, mert elég volt, és mert az otthoniak innen várják a segítséget. Lapozva feltornyosult irathalmazaim között pedig, újra felütöm a Tárih-i Üngürüsz levelezéseket, és kezembe akadt ez a két és fél éve megírt, de kiadatlan cikk, mert ugye, hol is jelent volna meg — magyarul. Pedig kompromisszum a javából! Dr. Blaskovics József megengedi annak lehetőségét, hogy a Tárih-i Üngürüsz esetleg történelmi regény stílusában lett megírva a korabeli szultáni udvarban. Pedig akkoriban a történelmet így adták elő, a tömegek ebből tanultak, ez pedig a szultán számára készült okulásul. Ez benne van a török fordítás szövegében. Szekfű Gyula, Budencz József, Miklósié, Danykovszki és más nemzetközi szélhámosok, csavargók “bírálták” és “nyilatkoztak” róla. Mi pedig szolgai módon teleírjuk a mi, ifjúságunk könyveit, sőt a rólunk szóló idegen nyelvű kiadványokat ezeknek a szlávoknak, németeknek, nemzetközi útonállóknak a tudományos “eredményeivel”. És akkor még van, aki védi is őket. Megérdemeljük a sorsunkat, ne mást szidjunk. Mert a nagytakarítást senki helyettünk el nem végzi. Hát ezért adom közre ezt a cikket ebben a jubileumi számban. A szarvas vezessen ki bennünket ebből a szemétdombból. Egyúttal közreadok egy csodaszarvas képet, amit Józsi bácsi küldött Prágából, úgy két éve. Tegyük bele a Tárih-i Üngürüszbe — írta. Azt írja: “Mintha a TÜ-ből vágták volna ki ennek az ezüstbronz szobornak az ismertetését.” Káprázatos színekben tündökölt — írja Mahmud, a tolmács. A szobrocska Kr. e. 2300 körüli időkből származik, és az ankarai múzeumban van. Fényképét és leírását Raci Temizer, Muzeum of Anatolian Civilizations, Ankara, 1979 c. könyvének 57. oldalán közli. íme tehát a válaszirat, amit a Magyar Nemzet — budapesti napilap — “nem közölt”, és amit az Ősi Chorezm előszavában megemlítettem. Tehát kivártunk, és most törlesztünk. Éljen a szent háború, a dzsihad és fusson az ellenség. A ki pedig nincs ellenünk, az velünk van. 1986. május 31. Geönczeöl Gyula * Mahmudnak, a török szultán főtolmácsának a műve a “Tárih-i Üngürüsz” (A magyarok története), melynek teljes magyar fordítása tavaly jelent meg a könyvnapon, olyan érdeklődést váltott ki, hogy szinte percek alatt szétkapkodták. A mű egy török nyelvű kéziratát, illetve annak csak valószínű másolatát, Vámbéry Ármin hozta haza még 1860-ban Törökországból és egy rövid ismertetést írt róla. Először Budenz, majd jóval később Szekfű Gyula, majd hazai és külföldi szakemberek foglalkoztak a művel, de mindegyikük teljesen téves szemszögből vizsgálta. Történelmi forrásnak képzelték és emiatt nagyon rossz véleménnyel voltak róla. Ez sarkallatos hiba volt, mert szépirodalmi művet történelmi forrás mércéjével nem lehet mérni, mint ahogy a fordítottja is tudománytalan. Balga dolog lenne történelmi hűség szempontjából bírálni pl. Jókai, Mikszáth és Gárdonyi történelmi regényeit, vagy a világirodalom más klasszikus szépirodalmi műveit! Ezek a szempontok összeférhetetlen mértékegységek, mint ahogy nem lehet hosszmértékeket űrmértékkel mérni, vagy a haragot kilogrammal, az örömöt rőffel! Egy régi török legenda a nemzetek történelmét, kultúráját erdőhöz hasonlítja. Vannak benne évszázados szálfák (ezek a nagy történelmi események), aljnövényzet (ezek a mesék, mondák, legendák, különféle hagyományok, hősi énekek, dalok, folklór, stb.). A történész nem más, mint favágó, aki önző céljaira csak a szálfákat keresi, az erdőalji növényzetet, hangyabolyokat letapossa, pedig ezek a természet ekológiájában éppen olyan fontosak, mint a szálfák, sőt, vannak köztük csodálatos architechtonikai mesterművek is. A nem szakember pedig turistához hasonlít, aki az erdőben csak szemetel, és piszkít. A nemzeti kultúra szempontjából a mesék, mondák, legendák, hagyományok, stb. éppen olyan értékesek, mint a nagy történelmi események, különösen nekünk, akik a magyar nyelvterületről távol élünk. Ezek öntudatosítják és erősítik a nemzeti összetartozás érzését. Ezeket zagyvaságoknak minősíteni merénylet a nemzeti érzés és kultúra ellen. Vagy visszatérés a ferencjóskás időkbe, amikor a nemzet hagyományait meg akarták semmisíteni, vagy legalább is nevetségessé tenni? Á régi török, vagy talán helyesebb ebben az esetben a mohamedán keleti irodalomnak neveznem, műfajilag, szerkezetileg és ízlés szempontjából teljesen más, mint a mienk. Mások a szokások, erkölcsök, világfelfogás, de még a rímelés is más, mondjuk így: sokszor ellentétes szabályok szerint igazodnak, mint nálunk, sőt — nevetnem kell — még a fejcsóválás vagy igenlő fejbiccentés is egészen ellentétes jelentésű, mint nálunk. (Mi felülről lefelé biccentünk és az “igen”-t jelent, ők alulról felfelé és az “nem”-et jelent, a fejcsóválás nálunk “nem” jelentésű, náluk “igen” jelentéssel bír.) De még a kézcsók is merőben más: sokkal higiénikusabb, ugyanis nem csókolják meg a kezet, hanem csak az állukhoz és homlokukhoz érintik. De hát egy Budapesten működő Borzsák Istvántól nem lehet igényelni olyan magas szakműveltségi fokot és a mohamedán reáliák ismeretét, hogy azokat figyelembe vegye Mahmud “zagyva” művének megítélésénél. Az ilyen felfogás semmibe veszi és lealacsonyítja más népek más kultúráját és ellentétben áll nemzeteinknek azzal a nemes törekvésével, hogy egymás kultúrájának megismerése és megbecsülése útján segítsük elő a népek kölcsönös megértését és a béke ügyét. Nem lehet a 20. századi kultúra színvonalán állva egy 16. századbeli művet lenézni, csak azért mert idegen és nem értjük, mint ahogy nem lehet egy modern Ikarusz kocsihoz hasonlítani az első, századfordulón készült autókat és rájuk sütni a bélyeget, hogy zagyva, primitív tákolmányok. Visszatérve Borzsák cikkére: egynéhány félrevezető ellentmondás van benne. Először kijelenti, hogy “becses kézirat” és Mahmud “Magyar története” megérdemli a tüzetes feldolgozást, kissé alább viszont azt írja, hogy “ebben a műfajilag nehezen meghatározható zagyvaságban mégis van rendszer”. Különösen félrevezető az az elmélete, hogy Mahmud egy latin nyelvű műnek, mégpedig a 3. századi Justinus munkájának “teljes kiaknázása alapján írta meg zagyva történetét”. De a hunok csak a 4. században jelentek meg Európában, Atilla pedig az 5. században. A hunok, Kattar vezér és Atilla története nem szerepelhetett a 200 évvel korábban megírt Justinus könyvében! Sem Árpád, sem Szent István és az Árpád-házi királyok! Ha Mahmud tényleg Justinus könyvét használta forrásul, akkor csak Nagy Sándor történetét meríthette belőle! Meg kell jegyeznem végül, hogy Mahmud művének lefordítása, mondhatnám inkább desifrálása nem is olyan egyszerű munka. Egy 450 éves, a mienktől teljesen eltérő grafikai rendszerrel és logikával írt kézirat elolvasása nagy tapasztalatot és paleográfiai (Folytatás a 16. oldalon) i
