Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-11-01 / 11. szám
1985. november «IttVAKÖkt 7. oldal GOSZTONYI PETER: A magyar forradalom a korabeli szovjet publicisztika tükrében "A cári kormány nemcsak saját népeit tartja rabigában, hanem más népeket is elnyom. Olyanokat, akik saját országukban rabságuk ellen kelnek fel. így 1849-ben a magyar nép forradalmát orosz csapatok nyomták el... ” (Lenin) II. rész November 5-e és 20-a között a szovjet lapok első oldalát egyébként az angolok, franciák és izraeliek Egyiptom elleni hadjárata és ennek visszhangja foglalták el. A Kreml magyarországi fegyveres agressziójával egyidőben a szovjet lapok képmutató módon, munkások, diákok és polgárok “nyugati imperialisták” elleni tiltakozó gyűléseiről és “önkéntes” demonstrációiról” tudósítanak. “Az angol-francia-izraeli támadás a szabadságszerető egyiptomi nép ellen a szovjet nép haragját és felháborodását váltotta ki. November 5-én a moszkvai dolgozók ezrei gyülekeztek spontánul a brit követség előtt, hogy a bűnös agresszió ellen tiltakozásukat fejezzék ki. Egyesek táblákat, transzparenseket is hoztak magukkal, melyeken angol és orosz felirat hirdette: ‘Le a háborúval!’, ‘Szégyen és gyalázat az agresszorokra!’... A tüntető csoportok diákokból, munkásokból, alkalmazottakból és háziasszonyokból tevődtek össze... Békedalokat énekelve vonultak el a követség előtt... Hasonló tüntetések zajlottak le a francia követség épülete előtt is. Az összegyűltek köréből ilyen kiáltások voltak hallhatók: ‘Le az imperialistákkal!’, ‘Le az agresszorokkal!’ és ‘Szuez az egyiptomiaké!”’ S miközben se szeri se száma a fentiekhez hasonló “antiimperialista” tiltakozásoknak, mesterséges vagy őszinte felháborodásnak Egyiptom ügyében — a magyarországi események a lapok utolsó oldalaira szorulnak. November közepén a Pravda szerint “a magyar fővárosban az élet a normális kerékvágásba kezd visszatérni.” Igaz, november 22-én a budapestiek 48 órás általános sztrájkjáról írnak, de e hírt a Pravda így kommentálja: “A budapesti üzemekben ma leállt a munka. A 48 órára meghirdetett sztrájk azonban nem a munkások, hanem az önkényesen felállított ‘munkástanácsok’ érdekeit szolgálja.” November 23-án a Jugoszláv Nagykövetség épületét elhagyó Nagy Imrét és barátait a szovjet katonák foglyul ejtették. A Pravda szerint viszont Nagy Imre “...a magyar kormányt megkérte, tegye lehetővé egy másik szocialista országba való távozását. A magyar kormány ennek eleget tett és Nagy Imre Romániába távozott.” November végén egyébként a szovjet sajtó érezte, hogy a magyarországi makacs ellenállást valamivel meg kell magyarázni. November 25-én az Izvesztija egy budapesti riportot közöl, amely szerint a fővárosi rendőrségnek jelenleg “több ezer bűnözőt kell megkeresnie, akiket Nagy Imréék szabadítottak ki börtönükből, és akik azóta szerte az országban garázdálkodnak.” Decemberben a “magyarországi riportok” a szovjet sajtó kedvenc témáivá váltak. A. Romanov újságíró “Budapesti levelé”-ben ugyan elismerte, hogy az október 23-i demonstráció a dolgozók igazságos követelései érdekében zajlottak le, november elejéről azonban ilyen képet fest: “Fütyülő és kurjongató fegyveres ellenforradalmi puccsistákkal megrakott és a széles budapesti utcákon fel-alá száguldó teherautók — ez a kép uralta november első napjaiban Budapestet. A Rákóczi úton és a Lenin-körúton emelet magasságra csaptak fel a máglyára dobott könyvek lángjai. A város különböző pontjain lövések dörrentek. A Városligetben és a Köztársaség-téren kommunisták megcsonkított tetemeit lóbálta a fákon a szél... Horthysta öszszeesküvők kiszabadult fegyencekkel karöltve ‘népboldogítókként’léptek a politikai porondra, akikhez aztán olyan kalandorok is csatlakoztak, mint Dudás József...” S most jön egy teljes hasábon keresztül az ismertetés; ki volt valójában ez a Dudás József, akit a moszkvai rádió az “ellenforradalmárok” egyik fővezérévé nevezett ki: “Dudás József mérnök 1948ig a Kisgazdapárt képviselője volt. Ezután nyolc évig bújkált az országban. Amikor a szovjet csapatokat kivonták Budapestről és a reakció szóhoz jutott, Dudás azonnal a helyszínen termett. Egy sebtiben összeverbuvált banda élére állt, akik magukat ‘forradalmi kormánynak’titulálták és a Parlamentbe akartak behatolni. Dudás légionistái (sic!) október végén megszállták a Nemzeti Bank épületét és több, mint egymillió forintot raboltak onnan. Nem sokkal később Dudás cimboráival teherautón járta végig az emberekkel telt körutakat és pénzt szórt a tömeg közé. Azt gondolta, hogy így sikerül népszerűségre szert tennie. A Dudás-banditák egy áruházat is elfoglaltak, ahonnan szöveteket, kabátokat és öltönyöket dobáltak az utcára és ezeket tukmálták, egy nagy köteg kézigránáttal az arra jövők kezébe...” Érdekes (s jellemző), hogy A. Romanov és társai a szovjet hadsereg budapesti intervenciójáról csak mint a “csapatok ki-”, illetve “bevonulásáról” emlékeznek Hogy ezeket az ide-oda “vonulásokat” tüzérségi tűz, páncélosok rombolása, emberek ezreinek halála kísérte — ez a szovjet publicisztika szerint olyan lényegtelen tényező, amely könnyen mellőzhető! December 9-én érkezett Budapestre A. Kurov újságíró, hogy “helyszíni tudósítás”-ban számoljon be olvasóinak a magyar főváros életéről. Riportjában ezt írta: “Gazdaságilag Magyarország jelenleg igen nehéz helyzetben van. A Népszabadság jelentése alapján tudjuk, hogy minden egyes munkanap kiesés az államnak 300 millió forintjába kerül. Tehát az ország október 23 óta 15milliárdotvesztett. Amikor a dolgozók belátták, hogy milyen óriás összegtől fosztotta meg őket a belső és nemzetközi reakció, azonnal felvették a munkát. Ez természetesen nem tetszett az ellenforradalmároknak és így újabb összeesküvést szőttek a nép ellen. Az úgynevezett ‘Budapesti Munkástanács’, amely teljes egészében a reakció kezében volt, december 11. és 12-re ‘általános sztrájkot’ hirdetett meg. Ebből a reakció által előkészített sztrájkból azonban nem lett semmi! Az óriási közlekedési nehézségek ellenére december 11-én számos nagyüzem dolgozott. December 12-én pedig a közlekedési kérdés is megoldásra talált. Különleges védőőrség vigyázott a villamosvonalak biztonságára és így igen sok munkás juthatott a gyárakba s foglalhatta el helyét gépe mellett... Érdekes ezzel a ‘sztrájkkal’ kapcsolatban valami más is. A reakció hosszú időn keresztül demagóg módon ‘demokratikus változásokról’, ‘a közélet demokratizálásáról’szóló és hasonló jelszavakkal operált. Amikor azonban az ‘általános sztrájkot’ előkészítette, képtelen egy még részleteiben úgyhogy elfogadható felhívást kibocsátani. A munkások nem értették meg, miért, kiért és kiknek érdekében sztrájkolnak.* A legtöbbjében ekkor világosodott meg, hogy a sztrájknak csak a rendszeres termelés megzavarása és az ország gazdasági helyzetének súlyosbítása a célja.” De A. Kurov nemcsak a gazdasági kérdések iránt érdeklődött Magyarországon, s nemcsak a budapesti munkásokról mondott kritikát. Felkereste az egyetemek diákszállóit, hogy a helyszínen folytasson beszélgetést a “jövő magyar értelmiségével”. “Több mint három órán át vitáztam budapesti diákokkal — írja —, így Szabados György orvostanhallgatóval és a műegyetemista Valikó Jánossal. Ezeknek a diákoknak igen zavaros elképzeléseik vannak. Egykét alapvetően helyes, értelmes kijelentés után, olyan dolgokkal jönnek, amelyeket csak a Szabad Európa Rádiótól hallhattak. Véleményem szerint ez annak a kampánynak köszönhető, amelyet egy tucat irodalmár és újságíró Magyarországon az utolsó hónapokban vezetett... A kommunisták által vezetett napi, állandó felvilágosító munka bizony szükséges! De ez csak most jön mozgásba és sajnos lassan, kényelmesen...” A. Kurov még 1957 januárjában is Magyarországon volt. Mint a Novaje Vremja külpolitikai hetilap állandó magyarországi tudósítója beutazta az országot és egyre-másra jelentette meg riportjait az “új magyar életről”. Egyik kedvenc témája az ifjúság és a forradalom volt. “Vajon kikre támaszkodott az ellenforradalom az ifjúság körében?” — teszi fel a kérdést az újságíró, s mint közli, a válasznak lelkiismeretesen utána nézett. — “A becsapott, a demagóg jelszavaktól elvakított tömegekre, a diákság egy bizonyos, viszonylag nagy számú részére, akik a nyugati propaganda mérgét szívták magukba és akik Déry Tibor-fajta ‘ideológusok’, a ‘Petőfi-kör’ frázisain nevelkedtek. A felszínre jött még ezenkívül egy piszkos söpredék, az ún. jampec, avagy divat-ficsúr. Ez a típus jól ismert Budapesten! Hipermodern öltöny, vékony bajusz, buja tekintet — ezek a külső ismertetőjelei e ficsúroknak. A puccs idején aztán porondra léptek és nagyban hozzájárultak annak gyilkos és szadista kinövéseihez. Még Moszkvában láttam a “Paris-Match’ és a ‘Jours de France’ párizsi újságokban ez undortkeltő ficsúrok képeit, akiket az olvasók előtt mint ‘a magyar forradalom félelmet nem ismerő harcosait’mutattak be.” A “buja tekintetű jampecek” témája később sem hagyta a szovjet újságírót nyugodni. Ugyanabban a riportban közli, hogy ellátogatott a Széna-térre, ahol szerinte (de csak ő szerinte!): “...a volt Horthy-legény, Szabó, egy fegyveres Dudás-banda vezetője, a szovjet csapatok Budapestről való kivonása után a következő ‘forradalmi rendszabályt’ foganatosította: a Széna-téren egy nyilvános házat nyittatott meg.” A. Kurov vidékre is szívesen ment. Riportjait már azért is érdemes külön felidézni, mert a szovjet lapok a forradalom alatti vidéki eseményekről nem emlékeztek meg. Szerintük a “fasiszta lázadás”, az “ellenforradalmi puccs”, csak a fővárosra korlátozódott. Kurov Győrről, Veszprémről és Szolnokról tudósított. A forradalmi Győrről szólva azonban sak Somogyvárit említi meg, aki “repülőgéppel egyenes Münchenből érkezett, s fehér orvosi köpenye alatt kézigránátokat rejtegetett”. Veszprém szerinte, “a Horthy-rezsim és a klerikális reakció volt fellegvára, ahol azelőtt Horthy-csapatok (!) állomásoztak és számos hadiüzem dolgozott”. Tehát természetes, hogy az itt “megbújt Horthy-emberek 1956 októberében szemtelenek lettek, vörös zászlókat égettek, vörös csillagokat szaggattak le és fosztogattak”.** A nemzetőrség “természetesen” volt Horthy-tisztek parancsnoksága alatt állt, akik fegyvereiket Maiéter ezredestől kapták. “Jellemző módon Sopronban nem került sor utcai harcokra. A dolgozók segítségével a Magyar Szocialista Munkáspárt igen hamar helyreállította a rendet a városban”. Szolnokon a forradalom lefolyásáról Víg Erzsébet pártfunkcionárius tájékoztatta: “...itt nálunk kevés dolgozó hagyta magát az ellenforradalmároktól befolyásolni. Csak egy csoportocska rowdy vonulgatott fel-alá Szolnokon, megpróbálva zavart előidézni... Október 30-án már újra működött a párt és most (1957 januárjában) 1300-on felül van a párt tagságának száma a városban...” A diákok, a munkások, a vidék után A. Kurov írókkal és színészekkel is találkozott. Többek között a forradalom