Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)

1985-06-01 / 6. szám

1985. június

«IttVAKÖftt

9. oldal

Dr. Lelbach Antal elnöki megnyitójában Magyarország és az egész középeurópai térség jövendő sorsa alakulása szempontjából oly fontos szovjet—kínai viszály jelenlegi állásáról számolt be. Megállapította, hogy az oroszok erőfeszítése ellenére a szovjet—kínai viszony rendezése nem sikerült, miután az oroszok eleve elfogadhatatlannak minősítették Kína hármas követelését:

1. a kínai határon állomásozó szovjet haderő lényeges csökkentését;

2. Afganisztán kiürítését;

3. Vietnam katonai és gazdasági támogatásának beszüntetését.

Titeli József főtitkár jelentésében megemlékezett a DFT és baráti köre halottairól, így dr. Kührner Béláról, Sz. Kanyó Leonáról, Csuka Zoltánról, vitéz Vasvári József altábomagyról, Rázsonyi László turkológusról, Godányi Ernő v. híradó ezredesről, a DFT v. tb. tagjáról, valamint Rozs Józsefről, a CSMNB tagjáról.

Megemlékezett a szabadkai születésű Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulójáról s felhívta a közgyűlés figyelmét Mindszenty József bíboros hercegprímás halála 10. évfordulója alkalmából Clevelandban tartandó gyászmisére és emlékünnepélyre.

Felolvasta v. Erdélyi Istvánnak, a DFT tb. tagjának a közgyűléshez intézett levelét.

Üdvözölte a CSMNB-1 a “Kettős Járom Alatt "újra megjelenése alkalmából.

A tavalyi közgyűlésen elhangzott előadásának kiegészítéseként ez alkalommal a muraközi és muravidéki partizán tevékenység 1943—44-es fellángolásáról számolt be, valamint 1945. április 4-ét, az ország teljes megszállását megelőző, éppen e területen lezajlott utolsó magyarországi harcokról. A szovjet csapatok nyomán itt is megjelentek a partizán alakulatok, s miként a Bánságban és Bácskában, itt is megkezdődött a véres retorzió s az 1941 után ide beköltözött magyar értelmiségi réteg kitoloncolása.

Zolnay Mátyás pénztári jelentését követően Bajsai József a Központi Munkatörzs vezetője “Tito atrocitásai a második világháború végén a Jugoszláviához került magyar területeken” címmel tartotta meg előadását.

Homonnay Elemér, “A délvidéki kérdés és az emigrációs magyar sajtó ” c. előadásában sajnálattal állapította meg, hogy az utóbbi esztendőkben a délvidéki kérdés szinte teljesen lekerült az emigrációs sajtó hasábjairól. Ennek okát az előadó három tényezőben látja:

a. A DFT elnökének, dr. Lelbach Antalnak jugoszláv vonatkozású cikkein kívül a DFT-Sajtószolgálata úgyszólván teljesen leállt s így az emigrációs magyar lapokat nem láttuk el délvidéki anyaggal, egyrészt, mert maga a DFT sem rendelkezett kellő forrásanyaggal.

b. Az emigrációs közvéleményben az a tévhit uralkodik, hogy valamenynyi elszakított terület között a délvidéki magyarság helyzete a legkedvezőbb s így nincs ok arra, hogy a délvidéki kérdést is feszegessük. Ez nagy tévedés. A jugoszláv hatóságok s elsősorban az ún. Autonóm Vajdaságban is érvényesülő nagyszerb körök épp úgy a délvidéki magyarság felszámolására törekszenek, mint Románia, vagy Szlovákia kommunista vezetősége. Az 1971- es, s még inkább az 1981-es jugoszláv népszámlálásnak a délvidéki magyarság számára oly tragikus adatai ezt vi lágosan bizonyítják. A délvidéki magyarságot súlyos veszély fenyegeti — állapítja meg a hazai “Beszélő” 11. számában Sobri József. Éppen ezért a délvidéki magyarság sorsát éberebb figyelemmel kell kísérni.

Itt kell megemlítenünk a tényt, hogy a belgrádi magyar követ nagy érdeklődéssel kíséri a délvidéki, elsősorban a

horvátországi magyarság kultúrális életét, rendezvényeinek zömében személyesen is részt vesz. S 1945 óta először történt meg, hogy a Horvátországi Magyarok Szövetségének vezetősége hivatalos meghívást kapott Budapestre. Megbeszéléseik kizárólagosan kultúrális síkon mozogtak. Természetesen Kádár János nem fogadta őket, miként ők sem tettek látogatást a Magyarok Világszövetségénél.

c. A délvidéki kérdés mostoha kezelésének harmadik oka az a körülmény,

hogy emigrációs szervezeteink, így a sajtó is az elszakított területi magyarság helyzetének javulását a helsinki egyezménybe foglalt emberi jogok biztosításától várja, annak ellenére, hogy a belgrádi és a madridi konferenciák teljesen negatív eredménye már bizonyította, hogy a kommunista országok, beleértve Jugoszláviát is, az emberijogok kérdését saját felfogásuk szerint kezelik s minden nyugati kísérletet, hogy a konkrét sérelmekre orvoslást biztosítsanak, belügyeibe való beavatkozásnak minősítik. Éppen ezért mi Ottawától sem várunk e téren lényeges változást. A DFT a délvidéki kérdést — függetlenül az amerikai külpolitika jelen álláspontjától — elsősorban, mint területi kérdést fogjuk fel, mert a délvidéki magyarság népi, kultúrális s emberi jogai csakis Magyarország keretébe történő visszatérése esetében nyerhet biztosítást.

A közgyűlés a magyar Hiszekegy elmondásával ért véget.

DFT-Hírszolgálat

Dr. Lelbach Antal elnöki megnyitója

Egy olyan országban, mint Amerikában, ahol az egymást sűrűn követő választások és belpolitikai izgalmak igen erősen lekötik a közönség érdeklődését, és ahol jobbára csak külpolitikai “guruk” foglalkoznak külpolitikai kérdésekkel, és nem a közember, kötelességünk a nemzetközi élet fontos kérdéseire felhívni a figyelmet, amilyen gyakran csak lehet. Különösen olyan alkalmakkor, mint a mai. Nekünk ezekről nemcsak azért kell szólni, mert szomorú egyéni és nemzeti tapasztalataink során többet tanultunk, mint szerencsésebb amerikai polgártársaink, hanem azért is, mert magyar testvéreink súlyos sorsa, amelynek mi vagyunk egyedüli gondviselői, a nemzetközi kérdések alakulásával összefügg.

És mivel a magyar nemzet ma széttépett állapotában és minden részében a szovjet fogságában van, kötelességünk szorosan figyelni arra, ami a szovjettel történik. A szovjet legbaljóslatúbb problémája pedig ma Kína, tehát a szomszéd nagyhatalom magatartása.

A határvillongások miatt a kínai— szovjet viszony hosszú évek óta stagnál. Minden kísérlet, amellyel a szovjet normalizálni akarta Pekinggel viszonyát, sikertelen maradt. Erre föl a közelmúltban, több, mint tíz év után, maga a szovjet miniszterelnök-helyettes látogatott el Pekingbe. Pekingi útját a szovjet úgy állította be, mint a kínai kormánykörökkel folytatott, termékeny megbeszélést. A szovjet miniszterelnök-helyettes Archipov, aki Pekinggel tárgyalásokba bocsátkozott, többféle gazdasági, tudományos és kultúrális megegyezést eredményezett. Mindkét fél a megbeszélések után úgy nyilatkozott, hogy az 1960-as évek óta, most újra szívélyesebb együttműködésre nyíltak kilátások.

Azonban a nyilatkozatok nem említették meg, hogy a kínai—szovjet barátsági szerződést, amely együttműködést és egymás megsegítését biztosítja, egy harmadik hatalom támadása esetén — felélesztik-e? Ezt a barátsági szerződést ugyanis Kína 1979-ben egyoldalúan felmondotta. A két állam közti viszonynak ez a lényege, tehát érthető a kérdés: mik a szovjet—kínai kilátások?

A szovjet saját dolga nem könnyű, amikor erről beszél, mert a politikai eredmény egyáltalán nem rózsás. Mint mindig, most is kevesebb nyílt kínai ellenségeskedést remél, ami azonban egyáltalán nem mondható a tárgyalások kimagaslóan produktív eredményének. Ráadásul a kínaiak válaszából kitudódik, hogy álláspontjuk határozott maradt — sőt nyers. Kijelentették, hogy a három alapvető kérdésben, amely eddig is fenn állt, nem lesz semmiféle engedmény. Érdemek a három alapvető, kínai kérdést elismételni:

1. Szovjet kivonulás Vietnámból, és minden további segítség beszüntetése;

2. A szovjet csapatok erőinek drasztikus csökkentése a kínai határon Mongóliában;

3. A szovjet teljes kivonulása Afganisztánból.

Ezekre a kínai feltételekre Archipov nemleges választ adott. Sőt, a három kínai követelményt elfogadhatatlannak minősítette, és kijelentette, hogy azok egyértelműek a másik ország belügyeibe való beavatkozással. Azzal érvelt továbbá, hogy ezeknek a követeléseknek a teljesítése megváltoztatná a nemzetközi viszonyok és vonatkozások rendjét a távolkeleten és Közép- Ázsia térségein. Kifejezést adott nemtetszésének, mondván, Kína ilymódon akarja saját előnyére megváltoztatni az erőviszonyokat.

Ezzel kapcsolatban aztán a szovjet sajtó Ad Horrendum, idézte Zhao Ziyang kínai miniszterelnök kijelentését, aki világosan megmondotta: Peking kiküszöböli külpolitikájából az ideológiát, mert ezáltal nemzetközi kérdésekben a keze szabad lesz. Külpolitikájukat tehát sem nem köti, sem nem irányítja a merev doktrína. Ezt a kijelentést az oroszok Disraeli külpolitikai teóriájához hasonlították, amikor a nagy államférfi az oroszok szerint cinikus álláspontját így határozta meg: Az angoloknak nincsenek barátaik, vagy ellenségeik a politikában, hanem csak érdekeik vannak. A szovjet sajtó ebből kiindulva azt fejtegette, hogy a kínaiaknak ez a viselkedése ugyanazt jelenti: a nemzetközi politikában elvtelen kísérletek sorát követik el a kínaiak máris, amivel ki akarják élezni a szocializmus és a kapitalizmus közötti ellentéteket, mert az ellentétek növekedéséből maximális előnyöket és gyarapodást akarnak biztosítani maguknak.

Ennél a pontnál Moszkva hangja megélesedik: ez nem folytatható soká, mondják az oroszok. Idézik Mao Zadongot, aki kijelentette, ha nincs szövetség a Szovjetunióval, ha nincs szövetség a szocialista államokkal, akkor szövetséget kell kötni a kapitalistákkal. Lehetetlen két szék között ülni, harmadik út pedig nem létezik. Ezek a kijelentések — panaszolja Moszkva — kizáiják azt a biztosítást, amit Peking állandóan megismételt, hogy nem fog katonai szövetségre lépni az Egyesült Államokkal, és nem fog egy állammal sem szövetkezni. Mindebből arra kell következtetni — hangoztatja Moszkva — hogy a kínai politikát nem lehet hivatalos megnyüatkozásaiból megítélni, hanem kizárólag cselekedeteiből. Kína tettei azt bizonyítják — nyugtalankodik Moszkva —, hogy Peking Reagan elnök politikáját követi. A szovjet sietve arra mutat rá: míg Kína protestál a szovjet csapatok ázsiai felvonulása ellen, ugyanakkor nem veszi tudomásul, hogy több, mint 300 amerikai bázis van a Távol-Keleten és a csendes-óceáni térségben, Kína határai mentén.

Moszkva szerint ebből világosan kitűnik, hogy a kínai kormány hajlandó együttműködni az amerikai imperialistákkal. Az amerikai—kínai viszony megerősítésében a Reagan adminisztráció és Peking olyan új és fontos szakaszhoz érkezett, amely katonai vonalon már konkrét együttműködést eredményezett.

A szovjet felmérte Kína magatartását Európa irányában is. A szovjet aggodalommal vette tudomásul, hogy Peking viselkedésében nagy különbség tapasztalható, ha Kelet-Európához, illetőleg Nyugat-Európához való viszonyát figyelik. Nyugat-Európa — állítják az oroszok — fontos tényező lett a kínai külpolitikában, közös, párhuzamos elgondolás és közös politikai program köti őket össze. A kínai vezetők nem mulasztanak el egy alkalmat sem, hogy ne biztassák Nyugat-Európa országainak egységes szövetségbe való tömörülését, amely képes lesz a Szovjetunió elleni akció kivitelezésére. Ha viszont Kína Kelet-Európa iránti magatartását nézik az oroszok, úgy látják, hogy Kína gyengíteni akarja a kelet-európai országok közötti egyetértést, egyik államot a másik ellen hangolják, de nemcsak egymás ellen, hanem elsősorban a Szovjetunió ellen.

A Kreml így jellemzi a kínai magatartásban beálló változást: tíz évvel ezelőtt, ha Pekinget félre is vezették, külpolitikájukat némileg érteni lehetett. A jelmondat akkor így hangzott: “küzdelem a két szuperhatalom ellen”. A Szovjetuniót egy kalap alá vették az Egyesült Államokkal. A változás oda vezetett, hogy ma már Pekingben nem lehet együtt említeni a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat, mert a Szovjetuniót veszélyesebbnek kell tartani; Kína elleni háború kirobbanását tekintve Pekingben a Szovjetunió a veszélyesebb fél... A Kreml féltékenyen azt állapítja meg, hogy a kínai vezetők arra törekednek, hogy Kínát a harmadik nagyhatalom helyzetébe juttassák a nemzetközi színen. Kína tettei — állítják az oroszok —, erre a célra mutatnak. Ez pedig az Egyesült Államok imperializmusának szolgál — természetesen szovjetellenes tendenciával — mondják a Kremlben.

összefoglalva megállapíthatjuk: Kína politikája kétségtelenül és kimondottan antiszovjet irányzatú. Ezt bizonyítják azok a mesterséges akadályok is, amelyekkel a Szovjetunió találkozik, ugyanakkor ilyen akadályokat nem gördítenek az imperialista tényezőkkel szemben.

Ebből a kedvetlen, sőt ingerlékeny szovjet összképből világosan kitűnik, hogy Archipov erőfeszítései a pekingi találkozáson semmit sem értek el, és az előbb említett “nesze semmi, fogd meg jól” egyezményen kívül, a küldetés kudarcba fulladt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Moszkva feladja Kína megnyerésére folytatott próbálkozásait. Az oroszok nem adhatják fel azt a törekvésüket, hogy egy szép nap mégis csak vissza tudják állítani Kínát a maguk oldalára, tehát a Nyugat ellen, ami félelmetes erőcsoportosulást jelentene a nyugati szövetségesek táborával szemben. A Kínában bevezetett gazdasági és politikai változások azonban a Nyugatot is probléma elé állították: a mostani pekingi vezetők, Denggel az élen minél előbb modernizálni akarják iparukat, kereskedelmüket, sőt katonai fegyverzetüket is. És ehhez, nyugati segítségre van szükségük, főleg amerikai segítségre. És ez probléma.

A Nyugat, így tehát Amerika problémája is az, hogy segítségére legyen-e olyan ország fejlesztésének, amely bár elég sok változást végrehajtott, amelyek a kapitalizmus felé indultak, még mindig szorosan összeforrt a kommunizmussal. A múltban az volt a véle-Délmagyarország Felszabadító Tanácsának közgyűlése