Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)

1985-02-01 / 2. szám

1985. február

9. oldal

«ITTVAKÖfct

Szederjesi Károly:

LÁSSUNK TISZTÁN

Simándy József, a híres magyar operaénekes visszaemlékezéseiből csak két mozzanatot emelek ki tanulság képpen. Egyik, hogy általában nemzeti szellem és kiváló művészi szint uralkodott az Operaházban. Kitűnő magyar tehetségek minden vonalon. Ez, ismerve a ma is tartó pesti színházi helyzetet, (lásd Nagykovácsi Ilona önéletrajzát, kiadta a nyilas Pesti Újság volt kiadóhivatal-főnöke, az azóta frontot váltó Vörösváry-Weller István Torontóban, mint a magyar nemzeti emigráció “hézagpótló ”(?) művét a szerző és a kiadó, meg neje saját fényképeivel — “csoportképével”). Másik említendő pont jellemző a vasfüggöny mögötti áldatlan helyzetre, a trianoni és a “határszéli” magyarság vérlázító sorsára.

Simándy a Pártium, a történelmi “Részek” északi felében turnézik, szatmári, nagykárolyi, nagyváradi fellépésekkel. Mikor Váradon a színen, óriási ünneplés fogadja. Tomboló siker az előadás. A végén a közönség felállva egyhangúan követeli a “Hazám, hazám”, Erkel operájának nagyáriáját, Simándy parádés számát, hisz több, mint százötvenszer játszotta, énekelte a főszerepét. Kínos zavar, a koncert rendező a színpad mélyén fejét rázza; hosszabb szünet után Simándy bemondja a közönségnek: “Ezt tilos itt énekelni!” A soviniszta román nemzetikommunizmus nagyobb dicsőségére ez történt harminc évvel a párizsi “béke” után.

Csécsy Imre naplója egy jóhiszemű polgári politikus vergődését tükrözi a várt “felszabadulás” ábrándjai és a magyarországi szovjet megszállás valósága között. Csécsy szegény magyar református nemesi család leszármazottja. Gimnazista korától kezdve érdekli az ellenzéki politika: húszévesen a Galilei Kör titkára (“diszgój?”). 1913- ban belép a Justh Gyula és Károlyi Mihály Függetlenségi Pártjába. A Galilei Körből távoznia kellett “nacionalizmusa” miatt(?!); 1914-ben, a hadüzenet napján lapjában (Új Magyar Szemle) cikket ír “A háború ellen” címmel, mire folyóiratát betiltják. Bevonul, a háború végéig szolgál, majd mint tiszt részt vesz a Nemzeti Tanácsban és az “őszirózsás forradalom”ban. A Nemzetiségi Minisztériumban alkalmazzák, majd Jászi Oszkár titkára. Helyén marad a Tanácsköztársaság idején is és nem emigrál utána sem, bár az új rezsim állásvesztésre ítélte. 1926- ban létrehozta új folyóiratát a “Századunk”^, melyben betiltásáig (1939) a szociális haladás és a nemzeti függetlenség eszméit képviselte ugyanúgy, mint a háború előtt. Nem is történt baja az “átkos fasizmus”, sőt a német megszállás alatt, bár feleségét mentesítette a zsidótörvények alól és másokon is készségesen segített.

A baloldali nemzeti demokrata Csécsynek igazi nehézségei a “felszabadulással” következtek. Felélesztette Jászi Oszkár “Radikális Párt”-ját (ám Jászi annyira antikommunista, hogy hallani sem akar hazajövetelről, amerikai jó életének feladásáról). De a pártot hoszszú hónapokig nem ismerték el, nem adtak működési engedélyt. Csak az 1945-ös országos választáson indulhatott önálló pártként, de sikertelenül, egyetlen képviselőjük sem kerül be a Parlamentbe.

Hasonló sors érte a XX. Század (Jászi volt folyóirata) feltámasztási kísérletét: csak 1947-ben engedélyezik, de az ellenséges légkörben 1949 őszén meg is szűnt, dacára társutas szellemének.

Rákosiék rövidesen üldözni kezdik. Feljelentések, nyugdíj megvonás, majd kitelepítési végzés, mint osztályidegen (1951), amit csak régi októberista és 19-es barátai bírnak hosszú utánjárással elintézni. További élete már csak tengődés a belső emigráció útvesztőjében. Élete példázza azt, hogy a baloldaliság nem volt még megfelelő ajánlólevél a Rákosi korszakban.

Lássunk néhány idézetet naplójából, melyet most közöltek erősen szemelvényesen (Kritika, Bpest, 1983 augusztusi szám), az 1940 és 1949 közötti bejegyzéseiből.

1940. augusztus31 (a II. Bécsi Döntésről) “... amikor ez a döntés történt, a magyar kormány megállapodott a német kormánnyal, hogy az itteni német népcsoport teljes autonómiát kap... Egy negyedóra alatt valósággá vált az, amiért pár héttel azelőtt Hubayt és Vágót mint hazaárulókat kiközösítették.”

1941. március 13. “Német újságíró Matolcsy Mátyástól: Van-e német veszély Magyarország számára? íme Matolcsy válasza: Nevetséges német veszélyről beszélni... A “német veszély” a budapesti zsidók jelszava. Ezáltal akarják a magyar közvéleményt a Német Birodalom ellen hangolni.”

1941. március 31. “Teleki Pál miniszterelnök ma hajnalban agyonlőtte magát” “...Jóhiszemű ember volt, kétségtelen. (Ezek a kurzus emberek... nagyobbrészt alighanem tisztességesek voltak.) Teleki bizonyosan. Csak ostobák. S szegény Teleki egyike a legostobábbaknak. Sorozatos ostobaságainkért lakóiunk most s lakolt Teleki)”.

1942. január 12. Bethlen a külügyi bizottságban (“Romániával végleg le kell számolni, Erdélyt a régi határokig visszafoglalni... Oroszország is fel akarja osztani Romániát, nem lesz tehát kifogása, hogy Erdélyt mi foglaljuk el, stb.”

Csécsy kommentálja: “Az egész nem egyéb, mint a szokásos pesti grófzsidó-angol optimista vágyálom. A németek elvesztik a háborút, de az oroszokat is tönkreverik, két legyet egy csapásra, minden rendbe jön. Budapestre legfeljebb egy finom amerikai tábornok vonul be, aki sürgősen kinevezi Bethlent miniszterelnöknek s hajó kedve van, még Szlovenszkót is visszaadja nekünk. Vagy magunk visszafoglaljuk, hiszen a háborúban mindenki elvérzik, egyedül a hatalmas magyar hadsereg marad érintetlen.”

1942. április 19. (Már a Kállay kormány alatt nagyon keserű kritika) “...És Horthy, ha rajta múlott volna, már 1919-ben kiirtotta volna az egész baloldalt. Hogy nem sikerült, az legföljebb Bethlen érdeme. És ha a németek győzelme ma bizonyos lenne, Horthy és Bethlen ma is habozás nélkül kiirtanák a baloldalt” (és a szélsőjobbot, mondom én — Sz. K.), “a zsidókat és ők lennének a vezető nácik... feudális nácizmust csinálnánk.” De a híres nagy “kávéházi ellenállókról” is egészséges, találó véleménye volt. Pl. 1942. szeptember 20. “Beszélgetés Tombor Jenővel (a Magyar Nemzet katonai szakértője, Károlyi, illetve Stromfeld vk. tisztje, majd 45 után hadügyminiszter): Romániát jobban utálják, mint minket, mert ő szövetségesük volt.” így T. “Az angoloknak érdekük egy erős Magyarország” stb.

Bajcsy Zsilinszky cikkét az “Újság”ban hasonló illúziók jellemzik. 1943. január 24. “Bajcsy Zsilinszky még mindig reméli, hogy a gondviselés ezután is fenntartja a magyar szupremáciát a Duna medencéjében.” Tisztán látja a többi “ellenállók” jelentéktelenségét is. 1933. szeptember 22. “Keddi társaságunkban heves vita a parasztkérdésről. Meghívtam Illyés Gyulát, Kovács Imrét, Darvas Józsefet, mint agrár szakembert Adorján Jánost és Kégl Lászlót. Ezen kívül ott volt Kende, Dabis, Szekeres János, Benedek Marcell, stb.”

I. Gy. és K. I. radikális álláspontja megdöbbenti a polgári politikusokat, nem értik meg egymást. 1943. október 12. “Szekeres azt mondta, hogy ha ő lenne a baloldali kormány belügyminisztere, első dolga lenne, hogy lakat alá tenné Illyést és Kovácsot. Noszlopi arról beszélt, hogy igenis “lövetni kell.”

“Hasonló az ‘egyetértés’ a nagypolitikában, főleg a ‘felszabadulás’ után. Pl. az 1944. december 2-i bejegyzés: “Adja Isten, hogy mielőbb elérjék Budát. Ebben az orosz—német háborúban nemcsak a zsidók és a ‘zsidóbérencek’, de minden értelmes és becsületes magyar is az oroszok mellett áll.” (De lássuk, hogyan gyógyul ki ebből a lelki vakságból később.)

1944. december 25. “Debrecenben megalakult a nemzetgyűlés, miniszterelnöknek megválasztotta Miklós Bélát.” 1945. február 6. “Az oroszok Frankfurt am Odernél, Posennál és a Márvány utca 19. alatt vannak. Guszti azt mondja, foglyok vallomásából kiderül, hogy igen rendesen bánnak a katonákkal és a polgári lakossággal is; rablás, harácsolás nincs. Nálunk viszont vígan lopnak tovább. ”

1945. június 12. Sokszor nagyon el vagyok keseredve. Ezért tűrtünk huszonhat éven át, hogy most semmibe se vegyenek bennünket?...

1946. január 11. “Bárdossy Lászlót tegnap kivégezték. Február elsején Tildy Zoltánt megválasztották a köztársaság elnökévé. Ez az öröm eléggé vegyes volt. Azt vártuk, Károlyi lesz az elnök. A Radikális Párt fel is szólította a pártokat, hogy jelöljék. De Tildyt — azt mondják — csak így lehetett megmenteni attól, hogy saját pártjából kiszorítsák. A kommunisták akarták; állítólag az ő emberük.” 1946. március 19. “A Bartók emlékesten együtt ültem Dálnoki Miklós Bélával... A múltkor üzente, hogy látogassam meg. A találkozás lesújtó volt... Öt perc múlva rátér a lényegre, amiért hivatott, amíg az angolok és amerikaiak megérkeznek. Elképedtem. Még ezt is mondja Miklós: nem hagyhatjuk cserben Magyarországot és a katolicizmust. (Ezt éppen nekem mondja; mi közöm nekem a katolicizmushoz? Még arról sincs informálva, hogy ősi református családból származom.) Rokonszenves, de nagyon ostoba ember.” Valószínűleg a Macartney-nyilatkozat juttatott eszébe. Lehet, hogy ő is úgy tudja: Macartney reakciós, s tehát én is az vagyok. Mert Miklós Béla sajnos az. (Ugyanis arra a hírre, hogy a Budapesten járó híres angol történész állítólag meglátogatta a börtönben szörnyű körülmények közt szenvedő — cukorbajos — Hóman Bálintot és közbenjárt érte. Zsolt Béla, a hírhedt ‘polgári’ újságíró a Haladásban vezércikkben támadta meg az angol professzort. Csécsy helyreigazító írását Zsolték nem közölték, mire ő a Világban nyilatkozott, hogy megszakít minden közösséget a Haladással. Ezek és az előbbiek kortörténeti adalékok, nincs szükség kommentárra.)

Hasonlóképpen a Károlyi Mihállyal való találkozásai, beszélgetései. Köztudomású, hogy a volt miniszterelnök és államfő és főleg felesége Andrássy Katinka az emigrációban radikalizálódott. Annyira, hogy “le comte rouge” — a vörös gróf — jelzővel illették a franciák. Idézzünk Csécsy naplójából: 1946. június 3. hétfő. “Egy órás bizalmas beszélgetés Károlyi Mihállyal... a kormányzat embereinek nincs elég jártasságuk, dilettánsok. Károlyi helyeslőén közbeszólt: De mennyire dilettánsok. A mások fő baj — folytattam —, a merev pártrendszer. Nem a tehetség, a hozzáértés érvényesül, hanem kizárólag a pártszempont. Elmondtam, hogy Szakasits elárult bennünket. Elmondtam személyes kálváriámat, rehabilitációm elhúzódását; mindez nem szubjektív panasz, mondtam, hanem kortünet. Aztán Károlyi beszélt. Megvallotta, hogy csalódott. Azzal a gondolattal foglalkozik, hogy visszamegy. Szörnyű mulasztások történtek, mondta, a béke előkészítése terén. Egyszerűen semmi sem történt. Kik képviselik Magyarországot a Nyugaton? Csupa olyan ember, akinek semmi összeköttetése sincs. En segítenék, megpróbálnék még segíteni, ha lehet, de senki sem kér fel rá, sőt azt hiszem, nem is engednének. Én hét évig éltem Londonban. Jó

barátaim is vannak a vezető politikusok között. Párizsban, Washingtonban is vannak barátaim. De kit ismer pl. Bede Londonban?” (Bede István kisgazdapárti, a koalíciós kormán követe volt Angliában. Súlyos hiba volt, — mint Auer Pál is megállapítja könyvében, “Fél évszázad”, Occidental Press, Washington, 1971.) Károlyi kihagyása a békedelegációból kicsinyes politikai féltékenység miatt.

De folytassuk a naplót: “Nagy kár volt — mondtam —, hogy Elnök úr nem jött tavaly haza. Akkor nem lehetett volna vitás, hogy csak ön lehet a magyar köztársaság elnöke. — Nem jöhettem — mondta Károlyi —, mert azt mondták volna akkor, hogy íme itt van a moszkovita Károlyi. És akármit hoztam volna, nem lett volna elég. Ha hoztam volna Nagyváradot, azt mondták volna, hogy miért nem hoztam Kolozsvárt és Nagyszebeni? Rákosiról is beszélt Károlyi. Ő kétségtelenül Moszkva járszalagján van, de van neki egy latitüdje, amelyen belül szabadon mozoghat. Nagy Ferencnek azonban semmilyen latitüdöt sem engedélyeztek... "

Majdnem egy éves kiesés van a naplóban ezután, de nem a politikában. Nagy Ferenc, majd Pfeiffer és Peyer disszidálnak. Megkezdődnek a konstrukciós pörök. A Földművelésügyi Minisztérium több, mint száz tisztviselőjét tartóztatják le összeesküvés ürügyén (mert gátolják a kolhoz-terveket?). Csécsy eljár barátja és szabadkőműves társa Sibelka Perleberg (Tempefői) ügyében. 1948. október 29: “ítélet a földművelésügyi tisztviselők perében. Halálos ítélet egy sem volt. Leht, hogy valami részem volt ebben?”

Súlyos döfést kap volt főnökétől Jászi Oszkártól. Karácsonyi üdvözletéhez mellékeli a New York-i “Az Ember” 1948 novemberi számában megjelent válaszát Csécsy: Politika és humánum c. cikkére, társutasnak bélyegezve volt titkárát. Mindenkori emigránsnak szóló sorok következnek.

1948. december 20: “És nem üzenhetem, hogy minden esetre sokkal kényelmesebb, érdekeink védelmében emigrálni, mint a humánum védelmében itthon maradni. Fáj Jászi cikke...” (J.

O.: Adalkékok a szovjet társutazók filozófiájához). Egy másik konstrukciós perben, a Magyar—Amerikai Olaj RT. vezérigazgatójának Papp Simonnak érdekében jár el sikerrel (“csak” életfogytiglanra ítélik a fővádlottat).

1949. január 6: “...ne kövessetek el több justizmordot, mondtam (Domokos József legfőbb államügyésznek). Elég volt. Nem említem Csornokyt: úgy is tudja, hogy rá gondolok és Szabó Kornélra és Donáth Ferencre, akiket szintén ismertem.” Gondolom, hogy bátor közbenjárásai nem használtak neki személy szerint. A végkifejlet közelít kérlelhetetlenül. A kékcédulás választások után mandátumát veszti Csécsy. 1949. október 13: “Tehát elvégeztetett. A Magyar Redikális Pártból, amelyet én alapítottam, amelynek első elnöke voltam — miután az elnökségből kibuktattak s a képviselőségből is kiejtettek, most legvégül ki is zártak. Mindezen keresztül kellett mennem, hogy lélekben megtisztuljak és tovább érlelődjem.

íme, egyjóhiszemű baloldali demokrata magyar értelmiségi sorsa, a várt “felszabadulás” után. Mit ért tehát az egész pálya, szélmalom harc, “ellenállás”, vagdalkozás a szélsőjobb ellen? Kérdezhetnők, de a gúnyolódás nem helyénvaló itt. Sajnos az egyéni tragédiák a nemzet tragédiáját is jelentették. Károlyi Mihály fátuma, Csécsy és mások mellett is ezt bizonyítja napnál világosabban: Károlyi talán tehetett volna valamit a trianoni békeasztalnál Magyarországért, ha az akkori “moszkovíták” puccsa nem üti el a részvételtől. Húsz év múlva Rákosi és a társutasok akadályozták meg, hogy hazája érdekeit védhesse. Helyette a koalíció kiküldötte, Gyöngyösi, dadogott franciául a párizsi békekonferencián, tragikus eredménnyel.