Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)

1985-01-01 / 1. szám

1985.január

«ITTVAKÖfcT

11. oldal

ROBERT D. MURPHY:

ÁLNOK HITSZEGÉS TÖRTÉNT

Az 1956-os Nemzeti Forradalom és Szabadságharc idején Robert D.

Murphy az Egyesült Államok külügyminisztériumának harmadik számú embere volt. Emlékiratainak érdekes dokumentuma (Diplomat among Warriors.

Doubleday and Co. N.Y. 1964) a magyar szabadságharc idevonatkozó fejezete, amelyben megmutatja, hogy egy kis nép távoli nagy forradalma milyen vetületet kap, mire eljut egy világhatalom külügyi hivatalába és milyen fájdalmasan más az atmoszféra a világpolitika egyik legmagasabb vártáján, mint a magyar gyermek hősök barrikádjain.

Rákóczi-ház Akrónban

Az 1984-es esztendő történelmi esztendő az amerikai magyarság életében és az akroni magyarság történelmében. Ebben az évben ünnepelte 10 esztendős fennállását az amerikaimagyarság legnagyobb és legmodernebb szeretet intézménye a 108 ágyas Lórántffy Otthon, mely magyar orvosokkal, magyar ápolókkal, magyar lelkészekkel, magyar szakácsokkal és teljesen magyar személyzetével egyedülálló az egész világon. Az Otthonban jelenleg 85 öreg és beteg magyar testvérünk kap gondozást, magyar szeretetet és magyar élelmet. Az Otthon lakói látogathatják a 25 méterre lévő magyar református istentiszteleti alkalmakat és az Otthonban hallhatják a vasárnapi magyar igehirdetés. Tíz esztendő alatt az amerikai magyarság 1 millió dollárt adományozott a Lórántffy Otthon fenntartására és fejlesztésére. Ez az adomány egyedülálló az amerikai magyarság közel 100 esztendős történetében. A Lórántffy Otthon értéke ma 4 millió dollár.

1984 tavaszán nyűt meg a Lorántffy Otthon és a Szabad Magyar Református Egyház tőszomszédságában az amerikai magyar életben első "közös otthon” az egészséges magyarok számára. Negyed millió dolláros költséggel a Szabad Magyar Református Egyház akroni gyülekezete építette meg ezt a csodálatosan modern épületet. A “közös otthon” BOCSKAI HÁZ néven került bele az amerikai magyarság történetébe. Ebben a házban minden lakónak saját szobája van gyönyörű bútorokkal. A Bocskai Háznak közös nappali és beszélgető szobája, ebédlője és konyhája van. Az öreg magyarok 24 órán át szolgáltatásokat kapnak. Felszolgálják nékik a napi háromszori élelmet, kitakarítják szobáikat, elintézik apróbb dolgaikat, elviszik őket bevásárlásra, orvoshoz vagy bankba. Segítséget kapnak abban, hogy a vasárnapi istentiszteletekre eljussanak. Éjjel az épületben lakik a házvezetőnő, aki szükség esetén az öreg magyarok rendelkezésére áll. A Bocskai ház jelenleg teljesen telve van, de érdeklődéseket és jelentkezéseket továbbra is elfogad az igazgatóság. (Bocskai Ház, 2631 Copley Road, Akron, Ohio 44321)

1984 őszén vette meg a Lórántffy Otthon az Otthonnal szomszédos területet, amely 2 holddal és egy hatalmas nagy házzal növelte a Lórántffy Otthon értékét. A ház átépítése megkezdődött és 1985 tavaszára teljesen készen lesza beköltözésre. A ház neve RÁKÓCZI HÁZ lesz. A Rákóczi Házban a Bocskai Házhoz hasonlóan élnek majd öreg, de egészséges magyar testvérek. Itt teljes élelmet és minden szolgáltatást kapnak az öreg magyarok, de a házban nem lesz állandó felügyelő és a szobák takarítása és rendbentartása is az öreg magyarok dolga lesz. Éppen ezért a Rákóczi Ház olcsóbb lesz mint a többi hasonló, de több mindenre kiterjedő szolgáltatás. A Rákóczi Házban való bekerülési feltételeket 1985 januári gyűlésén állapítja majd meg a Lórántffy Otthon igazgatósága. Érdeklődéseket a Rákóczi Házzal kapcsolatban már most elfogadunk és az igazgatóság döntése után megválaszolunk. írjunk a következő címre: RÁKÓCZI HÁZ, 2625 Copley Road, Akron, Ohio 44321. Telefonon is érdeklődhetünk: (216)-666-1313 vagy (216)- 666-4600.

Mindent Isten dicsőségére és a magyarság javára!

Amerika hajlandó volt nagylelkű lenni Jugoszláviával szemben, nemcsak azért, mivel ez az ország független volt a Szovjetuniótól, hanem azért is, mert reméltük, hogy Tito elnök liberalizáló hatással lehet a kommunista országokra. Amikor legutoljára beszéltem Titoval, elmondotta nekem, hogy szeretné megjavítani kapcsolatait Magyarországgal, de első kezdeményezéseit Rákosi Mátyás meghiúsította, tito kifejezte azt a véleményét, hogy Rákosi, aki Sztálin hűséges támogatója, káros befolyást gyakorol és Jugoszláviával éppoly barátságtalan, mint az Egyesült Államokkal szemben; Tito jelezte, hogy Rákosit el kell távolítani a hatalomból. A következő hónapok alatt Washingtonból figyeltem a fejleményeket, és innen távolról szemlélve a helyzetet, úgy láttam, hogy Titonak sikerül elérnie a célját. 1956 februárjától kezdve a budapesti kommunista politikában egyik változás a másikat követte. Július 18-án Rákosi lemondott. Októberben kommunista delegáció repült Belgrádba, hogy a jugoszláv—magyar kapcsolatokat megtárgyalja.

Tito azonban alábecsülte a magyar nép szenvedélyes vágyakozását a szabadság visszanyerésére. Miközben Jugoszláviában még folytak a tárgyalások a Magyarországgal való baráti kapcsolatok érdekében, tíz- és tízezer magyar sereglett össze Budapesten és követelte a szovjet csapatok kivonását, a titkosrendőrség feloszlatását; új kormányt követelt, amely szabad választások útján jönne létre. A budapesti tüntetés minden rendellenesség nélkül kezdődött, később azonban felkeléssé szélesedett. A budapesti amerikai követségről érkező távirati jelentések tájékoztatták a washingtoni külügyminisztériumot, hogy utcai harcokra került sor, hogy Sztálin hatalmas szobrát lerángatták a talapzatról és szétverték, továbbá, hogy a vidékről szovjet csapatok indultak meg a főváros felé. Nyilvánvaló volt, hogy a helyzet kicsúszott a kézből; az a félelmünk, hogy szörnyű megtorlásra kerülhet sor, túlságosan hamar be is igazolódott: a következő napon szovjet fegyveres egységek tüzet nyitottak a parlament előtt gyülekező fegyvertelen tömegre, a magyar fiatalok pedig, bátran és immár semmivel sem törődve, szembeszálltak a tankokkal. A magyar forradalom csakhamar viharos gyorsasággal szétterjedt az egész országban.

Október 28-án, vasárnap, — történetesen éppen a születésnapom volt — éjszaka három órakor washingtoni otthonomban telefoncsengetés ébresztett fel. Jacob D. Beam, a külügyminisztérium kelet-európai osztályának a vezetője hívott fel. Beam régi barátom, együtt szolgáltunk Berlinben. Ő munkatársaival együtt egész éjszaka fenn volt, hogy fogadja a budapesti követségről érkező távirati üzeneteket. A legutóbbi hír arról szólt, hogy a Kárpátoknál szovjet csapatok indultak meg Magyarország felé. Felöltöztem és a külügyminisztériumba rohantam, ahonnét módunkban volt eszmecserét folytatni budapesti embereinkkel, akiknek utasításokat adhattunk az utolsó percig, amíg azután az összeköttetés hét órakor megszakadt.

Be kell ismernem: nem voltam elkészülve arra, hogy egy szovjetellenes forradalom ennyire futótűzként terjed el egész Magyarországon; de nem kételkedtem abban, hogy ha egy ilyen forradalom kitör, akkor a Szovjetunió minden, mégoly brutális eszközt is felhasznál a felkelés leverésére. Az Egyesült Államok kormánya sajnos előzetesen nem rendelkezett információval a felkelésről és nem volt semmilyen akcióterve. De éppúgy teljesen tájékozatlan volt Tito Belgrádban, tájékozatlan volt a budapesti kormány és maguk a moszkvai vezetők is. A külügyminisztérium már korábban örömmel látta, hogy Tito ösztönzést adott a liberalizóló törekvéseknek, de azt senki se tételezte fel, hogy a magyar forradalomhoz hasonló bármiféle megmozdulásra sor kerülhet. A budapesti amerikai követség pedig a zavarok kellős közepén éppen meghatalmazott követ nélkül volt. Christian M. Ravndal kitűnő munkát végzett, amikor a forradalmat megelőző politikai helyzetről küldött jelentéseket, csakhogy őt júniusban kinevezték ecuadori követnek. Utóda, E. T. Wailes, aki a Dél Afrikai Unióban volt követ, csak november 2-án érkezett meg Budapestre és megbízólevelét soha nem is adta át. Jóllehet Wailes tapasztalata és okossága felbecsülhetetlen értékű volt a válság következő hetei során, az amerikai kongreszszus számos tagja bírálta a külügyminisztériumot és az amerikai titkosszolgálatot, hogy az események ily meglepetésszerűen értek bennünket.

Azzal, hogy további igen nagy számú szovjet csapat vonult be Magyarországra, a lehető legkényesebb nemzetközi helyzet állott elő, a legkényesebb a hat évvel azelőtti koreai invázió óta; de ez még annál is veszedelmesebb volt, mert fenn állt a lehetősége annak, hogy Európában az amerikai haderő és a vörös hadsereg közvetlen érintkezésbe kerül egymással.

Hivatalomban aggodalmaskodó látogatók egész áradatát fogadtam. Ezek valamennyien azt kifogásolták, hogy a külügyminisztérium nem tudja, mi történik Magyarországon a kuliszszák mögött; mások viszont éppen azzal vádolták a külügyminisztériumot, hogy tevékenyen részt vett a magyar felkelés szításában. Emezért is átkoztak bennünket és azért is. Azt a vádat, hogy résztvettünk volna a forradalom felidézésében, főleg a Szabad Európa Rádió adásaira alapozták. Ezt a rádiót egy amerikai szervezet tartja fenn Münchenben. A Szabad Európa Rádió nagyszámú európait alkalmazott, hogy európai nyelveken közölhessen híreket és beszédeket. És egészen természetes volt, hogy a magyar munkatársak lelkes beszámolókat adtak a hazájukban kitört forradalomról. Nem valószínűtlen, hogy az amerikai rádióban elhangzott magyar felhívások hozzájárultak a hazafias felkelők izgalmához és ez adhatott hitelt annak a híresztelésnek, hogy az Egyesült Államok részese a felkelésnek. A tényleges helyzet azonban az, hogy nekünk semmi közünk sem volt hozzá.

Azt a benyomást, hogy kormányunknak része volt a magyar forradalom előkészítésében és ösztökélésében, szerencsétlen módon megerősítette Eisenhower elnöknek egy Bulganyin marsallhoz intézett felhívása is. Az elnök sürgette az orosz miniszterelnököt, hogy a szovjet csapatokat vonják ki Magyarországról és engedjék meg, hogy a magyar nép szabadon gyakorolhassa jogait. Eisenhower nyilatkozata kijelentette: "Az Egyesült Államok a magyarországi fejleményeket úgy tekinti, mint a magyarok szabadság utáni régi és hő vágyának újabb kifejezését. ”Én, amíg egyfelől együttéreztem ezzel, másfelől sajnáltam,

hogy az elnök éppen ebben az időpontban nyilatkozott meg, olyan időpontban, amikor nyilvánvaló volt, hogy az oroszok Amerikát akarják okolni azért a mészárlásért amit ők Magyarországon készültek rendezni. Amikor a félelmetes küzdelem végül is befejeződött, november 14-én, Eisenhower tanácsosnak látta, hogy újabb nyilatkozatot bocsásson ki; ebben kifejezte: ő sohasem volt szószólója annak, hogy egy védtelen nép nyílt felkelésbe törjön ki olyan erőkkel szemben, amelyek felett semmi esélye sincs a győzelemre.

Miközben a felkelés lángjai magasra csaptak, az Egyesült Államokban mindenki segíteni akarta a bátor magyarokat és a külügyminisztériumot valósággal elárasztották a különböző javaslatok; ezek a javaslatok az azonnali katonai akciótól a menekültek ezreinek a befogadásáig terjedtek. A Kongresszus tagjai és a különböző washingtoni követségek vezetői egymás után jöttek hivatalomba, akciót sürgettek és számosán közülük igen keserű bírálatot gyakoroltak. Én mindegyik vádló-panaszkodó látogató előtt sorravettem az “akció” lehetőségeit, olyan akcióért, amely felszabadíthatná Magyarországot, és sorra rámutattam arra, hogy felületes gyógymóddal nem lehetne megoldani a problémát, viszont minden ilyesmi csak arra volna jó, hogy a félelmetes szovjet haderőt újabb mészárlásokra provokálják.

Az egyik legtöbbet hangoztatott javaslat azt kívánta, hogy az Egyesült Államok légiereje legalább is utánpótlással lássa el a magyar hazafiakat. Csakhogy Magyarország földrajzi fekvése következtében ez az út járhatatlan volt. Gépeink nem repülhettek át a kommunista ellenőrzés alatt álló Kelet- Németország, Csehszlovákia, vagy Jugoszlávia felett, így Magyarországot csakis Ausztrián keresztül közelíthettük volna meg; Ausztria viszont ugyancsak nem határozatlan formában tudtunkra adta, hogy az átrepülés bármilyen formáját is ellenezné. A látogatóimmal folytatott vita mindig azzal végződött, hogy megkérdeztem az illetőt: támogatna-e olyan politikát, amely elkerülhetetlenül oda vezetne, hogy az amerikai csapatok közvetlenül megtámadják az orosz erőket? Ezeknek a magyar üggyel rokonszenvező embereknek a válasza az volt, hogy minden lehető eszköz igénybevételét elképzelhetőnek tartják, — kivéve a háborút. Az az amerikai politika, amely a rabságban lévő nemzetek szabadságát igyekezett előmozdítani, mindig is kizárta a háború lehetőségét és ez köztudott dolog volt.

A washingtoni jugoszláv nagykövet, Leo Mates, több ízben felkeresett. A követ homlokára kiült a verejték, ahogy ecsetelte az izgatott légkört, amelyben kormánya él, tekintettel arra, hogy a jugoszláv határon nagy szovjet kötelékek vannak felvonulóban. Riasztólag hatottak rá azok a híresztelések, hogy az Egyesült Államok ellenakcióra készül az oroszokkal szemben és könyörgött, hogy az efféle provokációra ne kerüljön sor. Megvolt győződve arról, hogy országa a Szovjetunióval való háború szakadékának a szélén jár és sürgetett, tegyünk meg mindent, hogy a konfliktus csupán Magyarországra korlátozódjék.

Jugoszláv forrásokból megtudtam, hogy mielőtt a szovjet kormány rászánta magát a katonai beavatkozás súlyos lépésére, a Kreml három napon át heves viták színhelye volt. Arról is tájékoztattak, hogy Peking igen erős nyomást gyakorolt Moszkvára a magyarországi beavatkozás érdekében. Lehet ugyan, hogy Peking nem támogatta ezt a brutális mozdulatot, de még ha Peking ellenezte volna is, Moszkva mindenképpen beavatkozott volna Magyarországon, mert egész kelet-európai biztonsági rendszereforgott koc-