Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-09-01 / 9. szám
$*imAKO*t 1982. szeptember 8. oldal MAGYARORSZÁGRÓL ÉRKEZETT: ÖTMILLIÓ MAGYAR GONDJAIRÓL Illyés Gyula, korunk egyik legnagyobb magyar írója, arra a kérdésre, hogy ki a magyar, így válaszolt: az, aki annak vallja magát. A kérdés nem ennyire egyszerű, s a válasz rá még bonyolultabb. A nehézséget mindenekelőtt az okozza, hogy gyakorlatilag minden harmadik magyar ajkú ember sorskérdéséről az egynyelvűség, kétnyelvűség, asszimiláció kérdéseire kellene világos, érthető választ adni. E kérdéscsoport ugyanis a huszadik századi magyar nép egyharmadának olyan alapvető kérdése, amely már-már a nemzeti tragikum határát súrolja, s valamennyiünket, akik a magyar nyelv fészkében születtünk, s ez a nyelv szólásunk, hivatásunk legfőbb eszköze — állásfoglalásra kell hogy késztesen. Ezt a nemzeti önismeret kívánja így, és a jövőért érzett felelősség. Az a magyar nép, amely a Kárpát-medencében él, nem a huszadik században találkozott először e húsba vágó kérdéssel, hanem már évszázadokkal ezelőtt. Ismeretes olyan fölfedezés, amely szerint a honfoglalók sem voltak egynyelvüek, s más ajkú csoportok, közösségek, törzsek is részt vettek a honfoglalás folyamatában. Első, eredetiben megmaradt nyelvemlékünk a tihanyi alapítólevél szövegének a vizsgálata arról győz meg, hogy már korai történelmünk kezdetén belső harc támadt a magyar ajkúak anyanyelve és a hatalmi hierarchiában, különösen az egyházban egyeduralkodóvá vált latin között. Az az egyházi méltóság, aki András király parancsára az alapítólevelet megszövegezte, a latin szövegbe számos magyar szót, képzőt, földrajzi nevet iktatott (?), rejtett (?), vagy pedig oda véletlenül beírt (?). Ezt már soha meg nem tudjuk — lehetséges, hogy azért írt be magyar földrajzi neveket, hogy a bencéseknek adományozott birtokok határai vitathatatlanok legyenek. De nem zárható ki az a fölfogás sem, hogy az egyházi főméltóság fejében két nyelv küzdött egymás ellen, kettő viaskodott. A magyar-latin kétnyelvűség a középkori Magyarországon évszázadokon át uralkodott. Kétnyelvűség jellemezte a világi és az egyházi hatalom köreit, a királyi udvart, amelyben idegen ajkú uralkodóink országlása során időről-időre honossá lett az olasz, a cseh, a lengyel, a német, még a spanyol nyelv is. Később a Habsburg-királyok közel négy évszázada során a magyar-latin kétnyelvűség magyar-német kétnyelvűséggel cserélődött föl. E kétnyelvűség az uralkodó körökben már-már nyelvcserévé, tragikus egynyelvűséggé, magyarán asszimilációvá vált. Szokássá vált a Kossuth nevezte legnagyobb magyart, Széchenyi Istvánt gyakran emlegetni és idézni. Az a férfi, akinél élesebben aligha látta meg valaki a tizenkilencedik századi magyarság roppant hibáit, fölzaklató naplóinak sorát németül írta meg. Történelmileg még távolibb példákat is idézhetnénk. Ezekből csak egyetlenegyet. Mikor Rákóczi egyik fia, György 1725 őszén megszökött Bécsből, hogy Rodostóba utazzék addig soha nem látott édesapjához, Mikes Kelemen a következőket írta egyik “levelében”: “Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud. De az nem az ő vétke. Németek nevelték, akik csak a Miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul megtanulja.” Az erőszakos asszimiláció nem ismeretlen a magyar történelemben. A magyar nyelvet egyedül, legfőképpen a póri nép, zsellérek, jobbágyok, várvédő, várvívó katonák, a “behúzott vállú parasztok” a nádkúpban remegő lányok, a tatár meg török által “szíjra fűzött gyerekek” sokasága őrizte meg, ahogyan ezt Illyés Gyula a Koszorúban, nyelvünk tragikomikumát fölfestő költeményében megírta. A téma fölvetése jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk: jó-e az egynyelvűség, nem jobb-e a kétnyelvűség és általában a többnyelvűség, mert minden idegen nyelv újabb, mélyebb műveltség hordozója lehet. Sajnos, tapasztalatok igazolják, hogy a huszadik század második felében a világon szétszóródott magyarság, a határainkon kívül élő szomszédos és tengerentúli magyarok milliói már aligha tudnak, egyre kevesebben képesek egyedül anyanyelvűk ismerete alapján élni, megélni. A magyar nyelv milliók számára kiiktatódott, mint a létezés egyetlen lehetséges formája. Beszéltem ugyan idős csallóközi parasztokkal, székely falvakban mannyónak nevezett nagymamákkal, “öregszülikék”kel, rokoni látogatásra érkezett, moldvai csángókkal, akik anyanyelvükön kívül más nyelven szólni nem, vagy csak töredezve tudnak. E töredék azonban vészesen fogy, a magyar ékezetek a nevekről lehullanak, amelyet tudomásul nem venni egy ideig ugyan lehet, bevallásának a késleltetése is lehetséges, csak a kérdés elől való végleges kitérés nem. Olyan évtizedek elébe nézünk, amelyeknek legnagyobb nyelvi kérdése ez lesz: megmaradhatnak-e a lassan uralkodóvá vált kétnyelvűség állapotában a határainkon kívül élő magyar ajkúak, vagy a következő évtizedek és nemzedékek során a a kétnyelvűséget az egynyelvűség, a végleges nyelvcsere állapota váltja fel? Minden magyar betűvető, aki aggódik anyanyelve tisztaságáért, s különösen minden magyar író, költő és mindenki, aki félti a magyarságot, a magyar nyelvet, és kész tenni valamit e folyamat megakadályozására vagy legalább a késleltetésére, tudomásul kell hogy vegye a bekövetkezett s nem is vitatható valóságot, hogy a Magyarországgal szomszédos országokban élő három és félmillió, az amerikai földrészekre kivándorolt, a Nyugat-Európában, Ausztráliában és a legkülönbözőbb helyekre szétszóródva élő, hozzávetőlegesen ötmillió lélek nagyrészt kétnyelvű magyar, aki anyanyelve mellett többé-kevésbé jól beszéli vagy már-már anyanyelvi fokon sajátította el az államszervező, a gazdanép nyelvét. Már túl vagyunk a riadón. Túljutottunk azon a tragikus fölismerésen is, hogy a huszadik században Európa legszétszórtabb népévé váltunk. Most már a Balogh Edgár idézte öszszeszedésünknél tartunk, annál a Bethlen Gábor i gyakorlatnál, mely szerint nem mindig tudjuk megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet. Ezért élnünk kell minden okos lehetőséggel, a Helsinkiből kisugárzó szellem minden olyan lehetőségével, amely biztosítja a kinti magyar nép sorsa, helyzete, törekvései, irodalma, művészete, alkotásai és mindennapi életük iránti figyelmet és támogatást, segíti a szomszédos országok magyar színjátszásának a vendégszereplését, a kinti képzőművészek hazai bemutatását, íróinak, költőinek hazai megjelentetését, a szebb életért való küzdelmüket. A romániai magyar nemzetiség szellemi emberei, nyelvészek, nyelvtudósok, írók, költők, újságírók, pedagógusok messzebbre és mélyebbre hatoltak el a kétnyelvűség emberi lélekállapotának a vizsgálatánál és vizsgálatában, mint bármely más magyar etnikum. Magyarázható ez azzal a hatalmas szellemi nemzeti örökséggel — Apáczai Csere János, Bethlen Gábor, Bethlen Miklós, Báró ti Szabá Dávid, Gyarmatin Sámuel, Kriza János és mások —, amelyet a magyar művelődésben Erdély jelent, és természetes azért is, mert a romániai magyar nemzetiség lélek - számban a legnagyobb, s a magyar nyelv legszebb szárnyacskáinak a hűséges őrizetében a legtekintélyesebb. Erdélyben működtek vagy működnek ma is a magyar nyelv határokon inneni és túli világának legjelesebb nyelvészalakjai. A kétnyelvűségről a romániai magyar szókincs egyik nagy tudományos egybehordója, Márton Gyula egyebek között így ír: “A honfoglalás előtti időszakban, legalábbis bizonyos rétegek esetében, magyar-török, később magyar-szláv kétnyelvűséggel számol a szaktudomány. A magyar nép elég számottevő része kétnyelvű ma is. A romániai magyarság körében a magyar-román kétnyelvűség van elterjedve. Különösen elterjedt jelenség a kétnyelvűség Erdély területén, ahol hosszú idő óta románok, magyarok, németek és más anyanyelvűek élnek együtt. Nagyon elterjedt a kétnyelvűség a moldvai csángók körében is.” Ezt a helyzetelemzést aligha kérdőjelezhetjük meg. Éppen ezért hallatlanul nagy a felelősségünk is. A fölgyorsult idő roppant világát, a hatalmas új ismeretanyagot ugyanis csak anyanyelvűnkön vagyunk képesek befogadni. A gyors áttétel nélküli anyanyelvi gondolkodásra minden eddiginél nagyobb szükség van. A társadalmi gyakorlag e nélkülözhetetlen elemének állandó fejlesztésétől vezet az út más nyelvek — mai igényeinknek megfelelően világnyelvek — tökéletes birtoklásához. Az anyanyelvi szintű nyelvoktatás tehát mintegy megalapozása a második, harmadik nyelven végbemenő gondolkodásnak. A nyelv minden nép első nagy költeménye. Ezért csak sajnálni lehet, hogy a romániai magyarság jó része mindennapi érintkezésként munkahelyén és másutt a román nyelvet használja. így vált az anyanyelv köre a családban, esetleg a baráti társaságban. Az elmúlt években, évtizedekben valami hihetetlen történt, bekövetkezett az előre nem látott, a történelmi váratlan. A nagy közösségek felé haladó huszadik század korában kis közösségek, apró etnikumok ébredezni kezdtek, fölemelték megtiport fejüket a történelmi porból a beolvasztott vagy már félig beolvadt népcsoportok, ősi anyanyelvűket már nem is beszélő népecskék kiáltanak jog után. Ezzel párhuzamosan fölébredt idehaza is az a természetes emberi ösztön, az a fészekmelegség, amely a velünk azonos anyanyelvet beszélő emberek oltalmazására késztet, éljenek a nagyvilágban bárhol is. (Erdélyi Magyarság. 1982. jún. 15.) AZ 1956-OS NEMZETI FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC huszonhatodik évfordulója alkalmából Clevelandban, a Hungária Szabadságharcos Mozgalom 1982. október 31-én, 12:30 órakor, a Nyugat-oldali Magyar Református Egyház nagytermében (15300 Puritas Avenue) rendezi meg a hagyományos MAGYAR SZABADSÁGHARCOSOK DÍSZEBÉDJÉT és az azt követő OKTÓBERI EMLÉKÜNNEPÉLYÉT Ünnepi szónok: OLTVÁNYI LÁSZLÓ Bp. XX. kerületi Nemzetőrség főparancsnoka Mindkét rendezvényünkre a magyar szabadságharcosok szeretetével hívunk minden magyar testvérünket Hozzájárulás személyenként 10.00 dollár (gyermekek részére az ebédjegy ára 2.50 dollár). Az ebédjegy október 30-ig, a következő telefonszámokon rendelhető meg: 228-5562, 476-16%. Koszorúzás! ünnepségek Az 1956-os Nemzeti Forradalom és Szabadságharc legendás harcosa, OLTVÁNYI LÁSZLÓ észak-amerikai körútja alkalmából október 29-én Ákronban, október 30-án Youngstownban a SZABADSÁGHARCOSOK EMLÉKMŰVÉRE, október 31-én pedig Clevelandban a MINDSZENTY JÓZSEF hercegprímás emlékszobrára helyezi el a hősi halottak, a vértanúk és az elhurcoltak emlékére a Hungária Szabadságharcos Mozgalom koszorúit.
