Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
1982. augusztus «IttVAKÖfct 11. oldal KUNSZABÓ FERENC „ÉPPEN EZVÉGETT MUSZÁJ EZT ZENGENI" Jönnek a vélemények a Forrás szerkesztőségéhez meg a szerzőkhöz az 1981 novemberi számban megjelent őstörténeti összeállítással kapcsolatban. Jönnek szóban, telefonon s levélben, többnyire persze itthonról, de külföldről is. A Forrás eddigi összes évfolyama sem kapott talán ennyi reflexiót, s az ember nem gondolta volna, hogy a néhány ezres példányszámú kecskeméti folyóiratot Mexikóban olvassák, hogy a szóbanforgó tanulmányokat Ottawában angolra fordítják, s hogy Tokióban a professzor beleszövi előadásába. Meghökkentő a vélemények és tájékoztatások ilyen mértéke: csak a lapok hónapokig tartó vitái vagy a televízió kvízmú'sorai szoktak ekkora reflexiót kiváltani, de azok sem ezzel a csaknem egyöntetű helyeslő állásfoglalással. S bár az elismerések és biztatások szerzőknek és szerkesztőknek persze hogy jólesnek, a lényeg mégiscsak az, hogy ez a visszhang egy társadalmi méretű jelenség természetrajzát tárja föl. A levélírók nagyon nagy többsége nem akar semmit. Úgy értem, nem amatőr nyelvész vagy őstörténész, de még csak nem is a szóbanforgó szám tíz példányát kéri utánvéttel (hogy esetleg felárral adja el az Emke-aluljáróban), hanem elolvasta az összeállítást és tollat ragadott. íme egy nehézkes kézzel írt levél egyetlen passzusa Jászberényből: „Örülök, hogy amit gyermekkoromban öregapámtól hallottam Attiláról meg Csaba királyfiról, Botondról meg Lehel vezérről, hogy az talán mégsem csak szép mese. De ha az, akkor maguk, író emberek, a mi halálunk után is fenntartják, nem engedik beleveszni a televíziós csirizbe.” Mindnyájan magunkról tudjuk, egyegy műsor után elhatározzuk, hogy másnap levelet írunk, helyeslőt vagy ellentmondót, aztán felkelünk, jönnek a napi kötelességek, s szertefoszlik az elalvás előtti fogadalom. Ezért nagyon értékesek ezek a levelek, különösen ha az elhatározó élmény után hetekkel fogalmazzák, mint például egy írótársunk Budapestről: „Végre nem tétova dünnyögés, hanem a helyesnek vélt ponton lábát szilárdan megvető állásfoglalás. Mert lehet-e még hátrálni, s meddig és hová?.. . Fölemelt homloké lap ez, a mesterségesen támasztott évszázados ködöket oszlató, nyílt szívű, gondolatokat kiváltó, töprengésre ösztökélő!” Úgy látszik, mégsem állom meg, hogy a dicséretekből némieket belopjak. Ám ezek tükrében kap nagyobb hangsúlyt a tény, hogy egyetlen lándzsarázó, kardcsörtető, bennünket faj- vagy ősmagyarkodásra ösztökélő vélemény sem akadt. Az öröm kifejezése után a leghevesebb levélíró is lehiggad s úgy igényel reális számvetést, széles kitekintést. Számos részlet helyett hadd idézzek bővebben egyetlen levélből: „Meghökkentő, hogy például Körösi Csorna Sándor hagyatéka mindmáig feldolgozatlanul hever. Hogy Bartókot istenítjük, de megállapításait figyelmen kívül hagyjuk . . . Vagy a magyar ősgeszta alapján íródott Tarih-i Üngürüsz. Előadást tartott nálunk egy történész, s megkérdeztem, hogy-hogy nem adták közre legalább a felszabadulás után? Azt felelte, mert ponyvaízű. De könyörgöm, Dunát lehetne rekeszteni azon ponyvaízű írásokból, melyeket más népek hagyatékából magyarra fordítottak s díszes kiadásban, nagy propagandával terjesztik... Annyi hasznunk talán a Tarih-i Üngürüszből is lenne, mint például a Májmuni Kódexből. Ma már Eurázsia régészetileg föl van tárva olymértékig, hogy a kialakult tablón nekünk csak tallózni is elég volna. Nem tesszük. Annyi mindent elvégeztek helyettünk a szovjet, angol, indiai és a többi tudósok — nálunk pedig untalan jelennek meg az utánérzések, melyek a száz vagy százötven éve megfogalmazott feltevéseket magolják újra . . . Úgy tudom, a két világháború között, éppen Körösi Csorna Sándor tekintélyének köszönhetően, India létre akart hozni egy magyar intézetet a ragozó nyelvek kutatására és összevetésére, ám a Sajnovits, Dankovszky, Miklosich, Budenz intencióit híven követő hazai tudósok lebeszélték erről a budapesti kultuszkormányzatot.” Noha a reflektálok nagyon nagy többsége nem saját felismeréseit akarja közölni, legtöbbje mégis felhívja a figyelmet egy vagy több dologra a magyar őstörténettel, történelemmel, illetve, ezek „kezelésével” kapcsolatban. Ide csatolódnak a „beszámoló” levelek, a dolgozatok, könyvek. Nem lévén szaktudós, a felgyűlt anyagot értékelni nem tudom, ismertetéséhez terem nincs, csupán jelzéseket adok hát felőlük — ám a jelenség természetrajzának föltárásához az is elegendő. Ennek élén nagyon érdekes egy levélíró hatalmas munkával készült kimutatása: az elmúlt harminc évben milyen forrásokra hivatkoztak a honi szaktudósok s milyenekre a szovjetek, illetve, a nyugateurópaiak. A különbség akkor is meghökkentő, ha a számszerűségeket nézzük: 100 az 58-hoz a hazai szakszerzők rovására. Még érdekesebb azonban az a rész, mikor a levélíró kimutatja: X magyar tudós Y téma esetében Z műre hivatkozik, de annak csak bizonyos oldalaira, míg külföldi szerzők egyéb adatokat is figyelembe vesznek ugyanabból a könyvből, s olyanokat, melyek a tárgyalt problémát egészen más megvilágításba helyezik. Ezt figyelembe véve nagyon érdekesek azok a közlések, melyek magyar, avar vagy hun, illetve ezekkel rokonítható népcsoportok létezésére hívják föl a figyelmet Európában, Ázsiában vagy Afrikában. így például egy ragozó nyelvet beszélő népcsoport a Pó völgyétől délre, egy hun-maradvány Burgundia (fonetikusan) Kurtisu nevű vidékén, madzsar nevű nomád törzs Anatóliában, egy magát oromonak nevező nép Kenyában stb. S mindegyik után az illető néptöredékről hírt adó szerző neve, művének címe, megjelenési helye és ideje. Más csoportba sorolom a nyomtatásban eddig meg nem jelent kutatásokat, elemzéseket. így például egy külföldön élő magyar üzleti okból hat évet töltött Észak-lndiában, Körösi Csorna Sándor utolsó kutatási területén, s ott megismerte a többmilliós hon nevű népet. A részletes anyagból néhány i-re végződő családnevet csupán (magyar írásrenddel): Bátori, Bihari, Kuti, Makai, Réti, Váradi — ahol a szavaknak ugyanaz az értelmük, mint a magyarban, sőt, a végződés is azt jelenti, amit nálunk, hogy tudniillik oda való, onnan származó, nevét onnan vevő. — Mások a magyar hangzású helység- és tájnevekre hívják föl a figyelmet, hivatkozva többek között Dezsericzky Ince József nagyon érdekes szófejtéseire, aki a XVIII. században mit sem tudhatott a XIX. században kezdett kutatásokról és ásatásokról. Kaptam egy kis dolgozatot, melyikben is pontról pontra ki van mutatva, hogy Táncsics Mihály mindeddig naivnak kikiáltott megsejtései közül melyeket igazolták a későbbi fölfedezések. Ismét mások a honfoglalás előtt magyarság keresztény voltával kapcsolatban közlik krónikások nevét és adatait. S mindegyik közlés után ott a kérdés: megkutatták-e már ezeket a népeket, helyeket, adatokat magyar szaktudósok? Külön említem az önálló kutatókat, kiket hazánkban legalább egy évszázada többkevesebb lebecsüléssel amatőröknek neveznek, s jobbadán abból kiindulva, hogy az illetők nem profik, azaz, nem a tudomány kenyerét eszik, hanem más foglalkozás mellett szánnak időt — nem ritkán egy egész életet — valamely téma körüljárására. Ehelyt csak két könyvet említek. Á békéscsabai Radnai Mikesét, valamint a St. Pöltenben élő Götz Lászlóét. S azért e kettőt, mert szerintem ezek hézagpótlóak és korszakalkotóak. Hézagpótlóak az összes eddigi őstörténeti kutatást tekintve, s korszakalkotóak abból a szempontból, hogy e tudományág gátolt és gátlásos, ideges és visszavonásos légkörében miként kell higgadtnak maradni, miként lehet új meg új szempontokat, megközelítési és elemzési módokat találni. Eredményeiket itt jelezni sem kísérlem meg (nagyon szívesen írnék viszont elemzéseket, ha erre a hazai sajtóban igény támadna), hanem kiemelem még egy személyes tulajdonságukat: ők is panaszkodnak — de nem vádolnak, hanem nyilván azon régi mondást tartják, hogy: szegény ember ossza be a mérgét... Mert a többi amatőr kutató igencsak elkeseredett az állandó visszautasítástól. Álljon itt egyetlen példa: Egy tizenhét éves balatonfelvidéki szegénygyerek nekivág a nagyvilágnak, mihamar rájön, hogy Nyugaton sem fonják kolbászból a sövényt, ellenben megtanulja a fő európai nyelveket, majd ezek után a latint, mert szerinte „aki legalább három indoeurópai nyelvet tud, az a többit már ki is következtetheti” — s mindezenközben rájön arra, amit a nyelvészek csak mostanában kezdenek pedzeni, hogy tudniillik a mai európai fő nyelvek nem, vagy nem egyedül az úgynevezett ősnyelvekből fejlődtek ki, hanem az érintkezésekből is. Hősünk tipikus autodidakta, a szó eredeti értelmében: önmagát tanítja, s következtetései levonásakor sem ismeri a vonatkozó műveket. Anélkül jut el például egy latin—magyar közös nyelvi alap megsejtéséhez, hogy valaha is hallott volna Szabédi Lászlóról . . . Nos, ez az ember arról panaszkodik, hogy évekkel ezelőtt szárnyára bocsájtott egy dolgozatot, annak azóta nyoma veszett, ellenben az utóbbi időben nem egy elemzését és következtetését találja föl a frissen megjelent művekben, anélkül, hogy rá hivatkoznának. A levelek és anyagok persze nem csupán új ismereteket közölnek, hanem kritikák százait is. így veszik többen is bonckés alá például azt a bizonyos 1975-ös tévéadást, amit magam is említettem a Forrás-beli töprengésben, kimutatván, hogy a „vita” résztvevői milyen szemrebbenés nélkül léptek át évezredeket, mennyire tévesen említettek adatokat. Két levélíróm is azt a — megalapozott vagy nem megalapozott — benyomását taglalja, ezt én eldönteni nem tudom (Mi sem. — A szerk.), hogy „fő-fő hivatásos asszirológusunk” rosszul ismeri a sumér nyelvet. Az egyik levél írója a lőveni egyetemről jelentkezett, beható elemzés alá véve a budapesti tudós sumér ügyben írott könyvét. Kimutatja, hogy a szerző hány esetben hallgat el kutatókat, kutatási eredményeket, hányszor közöl csak egyfajta szófejtést, s hogy hányszor állít be hazugnak más szerzőket. Csak ez utóbbira egy példát: „Azt is állítja, hogy Pálfalvy a puli szumir eredetét két olyan szerzőre hivatkozva bizonyítja, akik nem is léteznek. Ez nem igaz. Ráadásul a British Museum ókori anyagában a 307. és a 863. leltári szám alatt található az a Kr. e. körülbelül 3300-ból származó két agyagtábla, melyen a szumir Bana és Kút család jószágállománya szerepel. E jószágokra pedig kuvaszok és komondorok mellett 2—2 puli is vigyázott. Ez az adat bőven publikálva van, világszerte ismert, amellett, hogy a mintegy 6000 éve eltemetett Ildi nevű leány sírkamrájában talált alabástrom puliszobor a bagdadi Iraq Museumban bárki által megtekinthető, fényképe sok millió példányban van forgalomban a világon. Úgy látszik, csak Budapesten nem kötelező tudni ezekről, s e tudatlanság birtokában bátran lehet másokat — hazugul — hazugnak titulálni. Felette érdekesnek tartom, hogy e szarvashibákat a magyarországi sajtóban senki szóvá nem tette; csak gyönyörtől ájult kritikákat lehetett olvasni.” Azaz, az áttekintés során új mozzanathoz érkeztünk, az aktualitáshoz. Kössek ezekből is egy csokrot, mielőtt a következtetésekhez jutok. Több levélíró tárgyalja, hogy a magyar régészek a kezdetektől fogva sokkal szívesebben ásnak római, kelta, germán, szláv és a többi emlékek után, mint magyar, avar, hun leletek tárgyában, s ennek több okát találják. Egyik, hogy ezért nemigen kaphatnak megrovást. Másik, hogy erre ösztönzi őket a honi tudományos közvélemény. Harmadik, hogy inkább ilyen eredmények birtokában remélhetik a nemzetközi elismerést. „Az természetes, hogy az európai népeket inkább érdeklik saját elődeik, mint az úgynevezett nomád népek — ennek következménye azonban, hogy elhanyagoljuk saját múltunkat, s ez bennünk is, másokban is erősíti azt a hitet, hogy mi civilizáltság dolgában mindig mélyen az európai szint alatt voltunk.” — Nagyon érdekes elemzéssor áll össze arról, hogy az utóbbi száz évben — Ipolyi Arnoldtól Vámbéry Árminon keresztül tulajdonképpen László Gyuláig — hány tudóst „tettek hidegre” honunkban, miközben más népek egyre-másra nyilvánítanak sajátjuknak jeles magyar személyiségeket. Egy levélíró szerint Budapesten csak akkor hökkentek meg, mikor Bukarest rendbehozatta és hivatalosan megkoszorúzta „a nagy román tudós, Alexander Chioma Coros” darjilingi sírját... Összesen hatan küldték meg az Új Tükör 1981. 29-i számából Adelmayer László olvasói levelét, melynek legsúlyosabb kitétele: „Mindent egybevetve, Európa egyik legsovinisztább, legnacionalistább népe a magyar.” Levélíróim főbb kérdései e kitétellel kapcsolatban: Tessék mutatni csak egyetlen példát, hogy egy más nemzetre vonatkozó ilyen gyalázkodást az illető nép legszínvonalasabb, legelterjedtebb képes magazinja közölte volna. — Hazánkban törvények tiltják a faji uszítást, a bármely nép sértegetését. Ezek a törvények bennünket, magyarokat nem védenek? — Könyvtárat lehetne összeállítani azon felszabadulás után megjelent művekből, melyek a mi történelmi bűneinket tárgyalják. De tessék csak egy könyvet mutatni ugyanebből az időszakból, mely más európai népek hibáit taglalná. S noha tudom, hogy az ilyen kérdések önmagukban kimerevítenek és sematizálnak, mégis csatlakozom hozzájuk, s annál inkább, mert egy frankhoni olvasónk hírt ad az ottani történetírásban most végbemenő változásról: Á franciák a második világháború után elhitették önmagukkal és a világgal, hogy náluk a fasizmusnak nem volt bázisa, hogy azt csupán a német tankok jelentették francia földön. Mostanság kezdenek megjelenni a dokumentumok, melyek igazolják, hogy mily nagymérvű volt a francia fasizmus, és a németekkel való kollaboráció. „Vagyis, a háború sokkja után kialakult egyoldalúsággal szemben most egy reálisabb számvetést kaphatunk. S tekintve, hogy mi, magyarok évszázadok óta különösen kedveljük a francia szellemiséget — nem lehetne a magyar közelmúlt vizsgálatát is szélesebb alapokra helyezni?” Ehhez kapcsolódik szorosan az a levél, mely emlékeztet arra, hogy a háború után mi elhitettük magunkkal és a világgal, hogy a németek 1944. március 19-i bevonulása után a Gestapo sehol annyi feljelentést nem kapott, mint nálunk. Nos, Illyés Gyula 1981 végén a televízióban kijelentette: meggyőződött arról, hogy ez az állítás egyszerűen nem igaz. — Másik információ: múltunk még zsurnalisztáink előtt is oly ködös homályba burkolódzik, hogy szinte naponta vétenek hibákat. így például mikor nemrégiben a Kossuth Rádióban megemlékeztek ifjú Wesselényi Miklósról, zsibói bölénynek titulálták, holott ezzel a díszítő jelzővel apját illették, mindenkor. Adatközlőm levelet írt a Rádióba: válasz nem érkezett, a hibát nem helyesbítették. így lehetne tovább idézni a vélemények, információk természetrajzát föltáró adalékokat, melyek mind azt mutatják, hogy a történelem mennyire mai, a mába beleszóló tényező — de most már szorítkozzunk csak három példára, mégpedig a levelekből föltáruló széles skála látszólag összefüggéstelen pontjairól. — Egy levél arról tudósít, hogy Vértesszőlősön, ahonnan a második világháború után a szlovák családok többsége repatriált, ott néhány éve kötelezővé tették a szlovák nyelv tanítását. „S még rendben is volna, hiszen miért ne tanulnák meg egy szomszéd szocialista nemzet nyelvét, ezzel is erősödhetnek testvéri kapcsolataink.” Az a furcsa, hogy az írásos indoklás szerint a nyelvtanítás bevezetésének fő indoka: „1947-ben Szlovákiából idetelepült 38 szlovák család, s ezek unokái jogot formálhatnak anyanyelvűk felfrissítésére”. Levélíróm kitér arra, hogy a második világháború idején a Tiso-fasizmus elől számos szlovák talált a liberálisabb Magyarországon menedéket, ezek azonban a felszabadulás után nyilván visszamentek — hanem az 1946— 47-ben Szlovákiából kiutasított több százezer személy között aligha akadt nem magyar, mint ahogy a Vértesszőlősön új otthont találó családok között egyetlen egy sincs. A helyi vezetés „éberségét kijátszva”, levélíróm tavaly írásban kérdezte meg a VII. és Vili. osztályos tanulókat, hogy tudnak-e szlovákul? Egy kivételével mind úgy válaszolt, hogy az iskolában tanulni kell, de nem tudnak. (A kérdőívek rendelkezésre állnak.) — Több visszhang is elemzi: történetírásunkra nézve az a legnagyobb baj, hogy nálunk idestova másfél százada csak egyetlen históriai nézet dominálhat. („Pedig az
