Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-04-01 / 4. szám
4. oldal «imAKöfct 1982. április hó szeretnek az új urak Magyarországon; különben többé nem jelenhet meg a honi könyvpiacon? Nem mentegetni akarom Végh Antalt, hanem megérteni. Ismerjük a magyarországi bolsevizmus pőréinek sorozatát, különösen a Mindszenty és a Rajk ügyet. De azt hirdetik otthon, hogy az a világ már elmúlt. De úgy látszik, nem, mert csak a módszerek rafinálódtak, a hekusok és ávósok finomodtak. A politikai útonállás jelszavával élnek ma is: “vagy szolgálsz minket, vagy éhen halsz”! Miért várt volna különben Végh Antal annyi évet amerikai tapasztalatainak közzétételével? Mentségére még azt is megemlíthetjük, sőt elítélhetjük, hogy első házigazdája, aki az USA-ban vendégül látta, visszaélt a vendégjoggal és az ismeretlen városban kitette az utcára, éjnek évadján, egy ártatlannak látszott nézeteltérés után. Ennek dacára, egyet nem nézhetünk el a szerzőnek-. azt, hogy hamis képet fessen olvasóinak az emigrációról és az amerikai életről, bármik is az indító okai. Végh Antalt a múltja és előbbi erkölcsi értéke kötelezi. Bűnbocsánat végett szerkesztett útileveleinek legnagyobb hibája a célzatosság. Egyeseket felmagasztal (rendesen, vagy véletlenül, csak baloldaliakat), másokat lever a sárga földig (főleg és nem szándék nélkül a jobboldaliakat). Ez a “good guy, bad guy” szemlélet, az amerikai vadnyugati filmek naiv, népi gyökerű sajátossága nem való magasabb igényű európai író művébe. Ez úgy látszik, mint a Lővy-féle farmernadrág, amerikai import Magyarországon. Épp úgy, mint a felületes amerikai túristaszemlélet; pár nap, sokszor néhány óra alatt átszaladni Európa nevezetességein és bölcs útikönyvet írni róla az otthoniaknak, ítélve, lekicsinyelve eleveneket és holtakat. A mai -világ egyik szerencsétlensége, hogy az amerikaiaktól is csak a selejtet, csak a rosszat veszik át földgömbszerte! Sajnos Végh Antal is beleesett az autós jenki túristák hibájába, amikor végigcikázott az USA és Kanada városain. Általánosságokat, nagyképű, elhamarkodott értékítéleteket mond legtöbbször. Ne vegye zokon tőlem, ha úgy érzem, hogy ez az írása megrendelésre készült szerecsenymosdatás, mellyel sem az otthoni közvélemény, sem a kinti nem ért egyet; talán szívének legbelsőbb rekeszében a szerző sem. De ezzel elvesztette a becsületét országon belül és kívül egyaránt, mert hamis “császárgarassal” fizetett. Nem szomorú-e, hogy milyen kicsi a jellemerő és a közbátorság egyesekben? Az erdélyi Király Károlyok, Sütő Andrások formátumát még nem érte el senki a mai Magyarországon. A hat öngyilkos kolozsvári magyar egyetemi tanár életáldozásának üzenetét agyonhallgatták, elaltatták, elalkudták Budapesten. Kivételt képez Kunszabó Ferenc bátor, jó káder publicista, akinek a honi rendszer nem bírja megbocsájtani azt, hogy leleplezte a román nemzeti-kommunizmus népgyilkossági kísérleteit Erdélyben, és hogy írásai emigráns lapokban is megjelentek, majd a világsajtóban is megtették ugyanazt. De a legbátrabb magyarországi kiállás is eltörpül dr. Janics Kálmán hősi magatartása mellett, aki a “Hontalanság Évei”-ben az őslakos felvidéki magyarság ellen a cseh és szlovák vezetők elkövette genocidot dokumentálta. Janics nemcsak hogy nem nyelte le szó nélkül az ellen foganatosított közigazgatási, rendőrségi üldözést, orvosi, majd raktárnoki állásának elvételét, hanem perrel támadta meg az önkényeskedőket; sőt mi több, ügyét a helyi fórumok elfogultságából a prágai legfelsőbb bírósághoz vitte tovább. Minden jóérzésű magyar aggódó szeretettel fordul hőslelkű csallóközi testvérünk, Janics Kálmán felé. Éreznie kell, hogy egyedül vívott harcában az egész világon szétszórt magyarság zöme mellette áll, és ha mást nem tehetne, legalább hangját hallatja érte! Nem lett volna-e szebb, ha Végh Antalról is ezt írhatnók? Ezzel a csalódott akkorddal számomra az ő kérdése le van zárva. Egyelőre. Lássuk azonban az érem másik oldalát. Nem az egyéni kalandozókat, hanem azokat, akik a nyugati portyákat rendezik! Miért próbálják ráerőltetni a rendszer képviselőit, kedvenceit, propagálóit a külföldi szabad magyarságra? A kint élők nagy része a bolsevista szocializmus elől jött el! Olyanok is, akik hittek benne, szerepet vállaltak benne és csalódva, megcsömörlve “disszidáltak”. Miért akarják utánunk hozni, küldeni az otthon utált szovjet rendszert? Nekünk nem marxista propagandistákra van szükségünk, hanem a magyar nyelv és műveltség apostolaira! A mi legfőbb problémánk: utódaink megtartása, nem a pártban, hanem a magyarságban! A másik az, hogy fiataljaink, öregjeink háborítatlanul, kötetlenül járulhassanak az anyaországba és meríthessenek az anyakultúra tiszta forrásából. Az egyetemes magyar élet képviselőinek legjavát akarjuk látni, hallani fogadott hazánkban. Amikor az igazi magyar kultúra és sport hordozói jelennek meg közöttünk, ünnep az számunkra, de számukra is! Ne legyünk ünneprontók azzal, hogy olyan helyi személyek menedzselik őket, akik rokonszenvesek lehetnek budapesti hivatalos körökben, de nálunk népszerűtlenek, vagy közutálatnak örvendenek. Ne történhessék meg az, ami a múltban nem egyszer, hogy egy-egy kiváló művészt, amikor hazatért kikérdezték az államvédelmi szervek és szemére vetették, hogy miért vacsorázott ezekkel, vagy azokkal, s aztán évekig nem engedték Nyugatra?! (Arról is beszélhetnénk, hogy nem mehetnek szerepelni Kolozsvárra, Váradra, Marosvásárhelyre, a “szocialista testvér-országokba”, az Úrnak 1982. évében, a “béke” negyedik évtizedében. Oda csak a selejtes irodalom, szórakoztató ipar és a pesti zsargon mehet, nem a minőségi szellemi termék. Érdekes viszont, hogyha szép magyar beszéd kell filmen, stb. szívesen kérnek fel erdélyi színészeket, előadókat. Ott még tisztán beszélik nyelvünket.) De nekünk nyugatosoknak nem kell a selejt, csak a nagy művészet, hogy annak megtisztító elemi ereje új lelki élményekkel töltsön fel és segítsen az anyagias világban való helytállásra. Ha pedig ilyen kiemelkedő szellemi emberek jönnek közénk, akkor világosságukat ne rejtsük véka alá, hanem minél nagyobb nyilvánosságot adjunk nekik, hogy minél több szülőföldjétől távol élő magyar részesülhessen e felejthetetlen élményben. Ne történjen az, hogy egy helyi, vörösposztó színben álló, népszerűtlen szervező miatt, aki mögött csak maroknyi segítség vagy követő áll (s akiről Pesten túlzott elképzelések vannak, úgylátszik), szinte üres falak között lép fel a magyarországi vagy erdélyi író, vagy az előadó művész, banketten, pohár- és tányér-csörgés közepette. Ez tiszteletlenség, úgy a vendéggel, mint a műértő közönséggel szemben. A félsikernek ilyen és más okai vannak, s ha a “manager” neve elriaszt, csak a vendégek iránti tiszteletből megy el néhány néző, de a népes emigráns intézmények tagjai távol maradnak. Mondjuk, hogy ez nem dicséretes cselekedet, de ez a valóság és tudomásul kell vennünk, hogy nem a művészek ellen tüntet a közönség, hanem a helyi és az otthoni hivatalosok melléfogásait nem hajlandó lenyelni. És mivel az otthoniak itteni megbízottai, bizalmi emberei egyedül, szervezet nélkül állanak és mint mondám népszerűtlenek, megtörténik, hogy egyik magyar centrumból a a 60 km-re fekvő másik népes magyar településre sem bírják szereplésre átvinni a vendégeket, nem is beszélve távolabbi, de autóval, repülővel könnyen elérhető központokat, ahol pedig várva-várnák őket. Azt mondják, s írta Végh Antal is, hogy a emigráns nem él a való világban. Mások szerint az emigráns sem nem felejt, sem nem tanul. Lehet, de akkor a “haza bölcsei”, akik nagy garral akarják menteni a szétszóródott magyarságot, ugyancsak a realitásokon kívül mozognak. Mert sok hibája lehet az emigránsnak, de a szimata nagyszerű! Első kérdése, hogy az a segíteni vágyás mennyire őszinte? Ha mellékcéljai vannak, például a Magyarok Világszövetségének, azzal becsületes kivándorlottaink között semmire sem mennek. De, hogyan legyen bizalma az emigránsnak, ha a látogató azt mondja, hogy “el kell mennem XY-hoz, ha mégegyszer kiakarok jutni”?/ Ez ékesebben beszél az alakoskodó nagy szavaknál. De egyben a magyarság szenved, mert elvonnak tőle olyan élményt, amellyel a magyar kultúra élővizének sodrába kerülhetne. Ám súlyosabb dolgok is esnek. Megszólaltatják innen hazalátogató kedvenceiket, a budapesti TV-ben gyaláztatják velük intézményeinket, melyeket mi munkás filléreinkből, nem állami segítséggel létesítettünk és tartunk fenn. De még súlyosabb ami a múlt decemberben történt, amikor egy stricit, állítólagos nevén Nagy Sándor, hallgathattunk a pesti hírközlő csatornán, mondván, hogy őt a honi “illetékesek” beépítették évekkel ezelőtt az emigráns szervezetbe, “hogy bomlasszon”? És bomlasztanak ilyen ágensek Ausztráliában, Kanadában, ahol csak tehetik. Amíg ilyen rosszhiszemű törekvések jelentkeznek, hogyan higyjünk a magyarság-mentő igyekezet jóhiszeműségében? Nem akarunk trójai falovat, hanem politika- és propaganda-mentes magyar kultúrát, semmi mást. Ez is reális szemlélet kérdése: Nálunk, közöttünk kihalófélben élnek 19-es kommunisták (valójában már jómódú amerikás polgárok, akik nem kívánják felcserélni a kapitalista poklot a proletár paradicsommal), jó magyarok, itt nevelkedett gyermekeik iskolákat egyetemeket végeztek, diplomások, legtöbbje középosztálybeli. Hallani sem akarnak a kommunizmusról. Vannak közöttünk jobboldaliak, szélső nacionalisták, 56-os szabadságharcosok, vagy mint önök nevezik “ellenforradalmárok”. Vannak baloldali “disszidensek”, hivő katolikusok, reformátusok, unitáriusok, luteránusok, baptisták, különböző szekták. Tehát ha valaki magyar kulturális missziót szándékozik végezni, célját se politikai, se vallási téren nem érheti el. Egyetlen egy, a tiszta magyar kultúra az, mely ezt a sok rétegű magyar társadalmat összehozhatja, az ellentéteket áthidalhatja, sőt az anyaországgal is összekötheti. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy el kell fogadniuk minket úgy, ahogy vagyunk, ha magyarság szolgálatuk őszinte. Nem szabad futtatniuk, kilovagolniuk itteni kis vörösjánosokat, mint Végh Antal és mások is tették. Lássák be, hogy nem lehet kultúratassékat, hivatásos diplomatákat igénybe venni erre a misszióra, mert azok a kinti magyarság kis töredékéhez, főleg a fent említett alkalmatlan személyekhez szólnak csupán. Engedjék ki közénk a legnagyobbakat, a legtisztábbakat, legbecsületesebbeket, legtehetségesebbet a magyar szellemi munkások közül, és sportolókat', akkor is, ha nem párttagok! Es engedjék be a mi követeinket is Magyarországra, ha nem is kommunisták! Küldjék ki azokat, akiket mi kérünk, akiket mi akarunk, nem pedig akiket ők gondolnak, vagy favorizálnak Budapesten. Ha Csoórit, vagy Balczó Andrást kérjük, őt küldjék ki, mert őt akarjuk hallani, vendégül látni, nem mást. Mi szabad magyarok megszoktuk, hogy saját fejünkkel gondolkozzunk. Szeretnénk, hogy gyermekeink megismerjék kis országunkat és a történelmi részeket: Erdélyt, Felvidéket, Délvidéket, Nyugat-Magyarországot — de tiltakozunk az ellen, hogy minket palira vegyenek és csak dollárhozó turista-alanynak tekintsenek. Nem kiváltságos elbánást várunk, csak megértést. Hisz Magyarország mai vezetői húszévi emigrációból tértek haza, tehát érteniük, tudniuk kellene, hogy milyen a kibujdosottak sora idegenben. Mi pedig már ki egy-, ki két-, ki három emberöltő óta élünk külföldön, de igyekszünk megmaradni magyaroknak. Ezt a tisztességes, de rettenetesen nehéz szándékot respektálnia kell annak, aki megfordul közöttünk, mert harc ez a javából! Fabricy Kováts Mihály Magyar Rádió Felhívjuk clevelandi olvasóink szíves figyelmét arra, hogy a Cleveland State University rádióprogramján, a 89.3 FM hullámon minden szerdán délután 5 órakor egy órás magyarnyelvű adással jelentkezik a Fabricy Kováts Mihály rádió dr. Szentmiklósy Éles Géza műsorvezető és Csömör János technikai vezető közreműködésével. Hallgassuk minél többen a Fabricy Kováts Mihály magyar rádió programját, amely bel- és külpolitikai kommentárjai mellett a rabmagyarság és a külföldre szakadt magyarok életviszonyait, politikai, társadalmi és kulturális munkásságát ismerteti és szemlélteti. köszönetnyilvánítás A Hungária Szabadságharcos Mozgalom lapunk hasábjain keresztül is köszönetét mond minden Magyar Testvérünknek, akik megjelenésükkelközreműködésükkel a Szittyakürt baráti találkozóján Clevelandban, 1982. április 4-én megtisztelték lapunkat és Mozgalmunkat. A Szerkesztő
