Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1981-09-01 / 9. szám

1981. szeptember hó «ITTVAKOfcT A MAGYAR KIRÁLYSÍROK SORSA A MÚLTAT tisztelnünk kell a je­lenben és meg kell tartanunk a jövő­nek — írta Vörösmarty Mihály. E mottó szellemében néhány gondola­tot szeretnénk közölni a magyar ki­rálysírok sorsáról — mint nemzeti múltúnk igen fontos ereklyéiről. A téma nem régkeletű. Más országok­ban már régen elvégezték nagy elő­deik földi maradványainak azonosí­tását és adott esetekben a nagykö­zönség elé tárták a vizsgálatok ered­ményeit. Szinte naponta téma rádió­ban, tv-ben, újságokban történelem tanításunk nehézsége, hogy nem tudjuk a száraz tényeket érzelmi töl­téssel maradandóvá tenni. Hazafias nevelésünk szempontjából sem kö­zömbös mit tudunk láttatni és érzé­keltetni. A Szovjetunióban az ötvenes évek­ben rendezték a nagy cárok sírját, rekonstruálták arcukat és a nagykö­zönség elé tárták. Ausztriában a hat­vanas években válogatták szét a ba­­benbergi királyi ház halottainak csontjait és készítettek számukra mauzóleumot a melki apátságban. Csehszlovákia történészei és antropo­lógusai a hetvenes években jelentet­ték, hogy megkeresték és azonosítot­ták nagy királyaik maradványait — munkájukról a magyar sajtó is tájé­koztatott. Vájjon mi magyarok mi­kor végezzük el ezt a munkát,van-e módunk, illetve akarjuk-e fiatalja­ink elé állítani azokat az uralkodó­kat, akik megalapították, majd naggyá tették az országot és akikre büszkén emlékezhetünk? Egyre gyakrabban merül föl a tár­sadalmi igény, hogy jobban becsül­jük meg történeti értékeinket. A kér­dés most már az: van-e lehetőségünk arra, hogy királyaink közül bárme­lyiket is megtaláljuk és azonosítsuk. A feladat a történészek, antropoló­gusok és orvosszakértők közös, össze­hangolt munkája lenne. A természet­­tudományos módszerek mai fejlett sége mellett a hitelesítés megnyugta­tóan elvégezhető. HOL REMÉLHETJÜK fellelni ki­rályaink maradványait? Erre irodal­mi adataink vannak, melyekből ta­lán nem érdektelen egy párat olvasó­ink elé tárni. Aba Sámuelt a sári monostorban, I. Endrét Tihanyban, I. Bélát Szekszárdon, I. Gézát Vá­cott, I. Lászlót Somogyvárott, majd Váradon, II. Endrét az egresi kolos­torban, IV. Bélát Esztergomban a minoriták templomában, V. Istvánt a Margitszigeten, IV. Lászlót Csaná­­don, majd Váradon, III. Endrét Bu­dán, II. Károlyt Visegrádon, Sala­mont talán Pulában és V. Lászlót Prágában temették el. E királyok tetemének fellelésére szinte alig van remény. A nagyvára­di templom 1406-ban leégett, majd 1598-ban teljesen elpusztult; László király testét 1651-ben a váradi vár egyik bástyájában rejtették el. Itt 1755-ben a katonaság felügyelet nél­kül építkezett és a csontvázat örök időkre elpusztították. III. Endre (András) király temetkezőhelye vagy a várbeli Kapisztrán templom vagy a Minoriták temploma (a mai Vár­színház helyén) volt: ezt a mi generációnk tette tönkre. IV. Béla gyermekeit Katalint és Margitot Splitben, Diokleciánus mauzóleu­mában temették el, amelyet 1884- ben törtek fel; csontjaik feltehetően még ott vannak. Őket Simor János érsek 1885-ben kérte vissza — ered­mény nélkül. Salamon király teteme 1854-ben Pulában került elő, azóta elkallódott. I. Endre teteme feltehe­tően Tihanyban van, nem sikerült még megnyugtatóan azonosítani; ehhez még újabb vizsgálatokra lenne szükség. De hol vannak a “nagy” királyok eltemetve? A magyar királyi ház te­metkezőhelye Székesfehérvárott a Boldogasszony fejedelmi egyházá­ban”, a későbbi “Mária templomá­ban”, illetve “Szent István Egyházá­ban” volt. István király halála idején 1038-ban még nem készült el. Hart­­vik püspök szerint István király tete­mét az épülő templom közepén fehér márvány koporsóba helyezték el, mígnem 1083-ban ugyanitt állandó helyére nem került. István király tetemét a tatárok pusztítása elől IV. Béla Dalmáciába vitte; jobb kezét Raguzában hagyta, ahonnan Mária Terézia 1777-ben hozatta vissza; két karcsontja részben Galiciába, rész­ben Bécsbe jutott, majd itt veszett el. SZÉKESFEHÉRVÁROTT temet­ték el Szent Imre herceget, Kálmán királyt, II. Bélát, II. Lászlót, IV. Istvánt , III. Bélát, III. Lászlót, az Anjou-házból Robert Károlyt, Nagy Lajost, a vegyes házakból Albertet, Hunyadi Mátyást (és édesanyját is), II. Ulászlót és a királyi család sok más tagját. A Mária-templomot, amelyet István király alapított, többször építették át, így a XII. szá­zadban Róbert Károly, majd Mátyás király uralkodása alatt; a királyi sí­rok azonban mindig érintetlenek maradtak. A tetemeket először 1490-ben Mátyás király halála után Miksa császár zsoldosai próbálták kifosztani; a rablásnak azonban a császár parancsszava vetett véget. Később ide temették II.Lajos ki­rályt, majd 1540-ben Szapolyai Já­nost, akinek holttestét a törökök kí­vánságára a Szent Mihály templom­ba szállították át. Amikor 1543-ban a törökök Fe­hérvárt elfoglalták, maga Szulejmán is tisztelgett a magyar királyok sírja előtt. Néhány királyi sírból az éksze­reket a következő évben, 1544-ben elvitték. A templom nagy része 1601-ben pusztult el, amikor a tor­nyában őrzött puskapor felrobbant. Ezután még néhány sírt a vallon zsoldosok fosztottak ki, de a sírok többsége még ezután is épen ma­radt. A templom romhalmaz lett; köveit a magyarok az új plébánia­­templom építéséhez használták fel. A székesfehérvári püspöki palota építéséhez 1800-ban újra csak a volt Mária egyházából vették az építő­anyagot, hisz ekkor a templomnak egy tornya és oszlopai álltak. Végül 1811-ben ezt is lebontották. A föld színe fölött a székesegyházból ezután semmi sem maradt. 1848-ban december 5-én Fehérvá­­rott csatorna javítás közben a mun­kások csákánya vörösmárvány ko­porsóba ütközött; ebben feküdt III. Béla felesége, Chatillon (antiochiai) Anna. Érdy János, a nemzeti múze­um régiségtári őre ezután újabb 4 sírt talált: III.Béláét és még 3 idegen személyét, feltehetően Szapolyai Já­nosét, Nagy Lajos király édesanyjá­ét Erzsébetét és egy csecsemőét. III. Béla és Chatillon Anna tetemét ké­sőbb 1898-ban sok huzavona után a Mátyás templomban a Schulek Fri­gyes tervezte északi mellékkápolná­ba helyezték. A FELTÁRÁS 1862-ben folytató­dott, immár Henszlmann Imre, a “műemlékek bizottságának előadó­ja” vezetésével. Akkor “tárták” fel István király családjának sírhelyét és kerültek elő Vazul, Szár László, Kálmán király és neje, Busilla tete­mei. Nagy Lajos király sírboltjáig, majd feltehetően II. Ulászló és udva­roncai tetemeinek feltárásáig jutot­tak el. Henszlmann még 1874-ben dolgozott Fehérvárott. Ekkor kibon­totta Róbert Károly és felesége, Mátyás király, II. Lajos és I. Albert sírját, amelyből az értékek ugyan hiányoztak, de a királyok tetemeit épen találta. Mi lett e sírok sorsa, azt leginkább Török Aurél antropológustól tudjuk meg. Török Aurél 1893. junius 1-én tartotta akadémiai székfoglaló előa­dását “Jelentés III. Béla magyar ki­rály és neje test-ereklyéiről” címmel, melyben részletesen és tudományo­san leírta az előkerült királyi csont­vázakat. Henszlmann Imre a “feltá­rásból” származó királyi és királyi családi csontokat állítólag 5 ládába tetette. Török Aurél, Trefort Ágost­hoz, az akkori kultuszminiszterhez ment, hogy a “csontok adassanak át a tudományos búvárlatra”. így 1883 november 19-én a csontok Török Aurélhoz kerültek. A ládákat bizott­ság jelenlétében bontották ki. Erről Török Aurél így írt: “A faládák a kelleténél nagyobbak voltak, az új­ság-, étlap- és pakkolópapirosba cso­magolt csontok az őket körülvevő csepűcsontokkal szanaszét hevertek a láda belsejében...” Török Aurél ekkor újabb könyvet írt “Esdő szó a magyar nemzethez a honalapító királyok emlékei iránt való kegyelet ügyében” címmel, amelyben ezt olvassuk: “A mi utóda­ink csakis az esetben fognak minket áldólag emlegetni, ha mi e testerek­lyékkel szemben mindennemű köte­lességünknek eleget teszünk”. Köny­vében keserűen leírta, hogy a király­sírok ügyét a Magyar Tudományos Akadémia azl893. november 27-iki ülésén tárgyalta és a következő meg­állapítást tette” “Ami a Henszlmann Imre által Sz. Fejérvárott talált cson­tokat illeti: föltéve,hogy azokból anatómiailag egyes csontvázakat ösz­­sze is lehet állítani, mégis annak megállapítása, kinek a csontváza az , hacsak a lelhelyek a legpontosabban nincsenek följegyezve és az illető csontok mind együtt nem hagyattak, miről a bizottságnak tudomása nincs, úgyszólván lehetetlen; ennél fogva legjob volna e csontokat a helyszínen, Fejérvárott ismét a szen­telt földnek átadni. A különféle ki­rályi holttestek összegyűjtése nem helyes, lehetetlen, sőt kegyeletelle­nes dolog”. Erre Török Aurél könyvében így 7. oldal válaszolt: “Amint tehát látjuk, én eme föllépésemmel nemcsak teljes kudarcot vallottam, amennyiben az Akadémia hazafias indítványaimat, amelyeknek tudományos oldalát nem is vette észre, összesen en bloc elvetette;hanem hegyibe még ‘egy kegyeletellens dolog’ indítványozásá­val is vádolt, amely súlyos vádat éve­ken át, mind a mai napig néma megadással kellett tűrnöm. Ha e vád valóban igazolt volna, szégyenérze­temben megsemmisülve kellene hon­fitársaim közt járnom. De hála az égnek, ez a vád nemcsak nem alapos, hanem egyenesen csak egy­szerű ráfogás.” Török Aurél annyit mégis elért, hogy III. Béla és felesége csontvázát egy idegen magzattal és két idegen csonttal együtt a várbeli Mátyás­templomban helyezték el, a felbon­tott ládában talált öt emberhez tar­tozó csontvázat (ezek feltehetően a Szent István és Kálmán király sír­boltjából kerültek elő), amely közül kettőnek a koponyája hiányzott, ugyancsak a Mátyás-templom al­templomában egy nagy vörös már­vány szarkofágba helyezték el. ÉS A TÖBBI 28 CSONTVÁZ? “Ott maradtak, de nem eredeti sír­jukban, hogy utólagos ásatás esetleg hitelesítse azokat, hanem egy közös sírba összehányva és szinte a felis­­merhetetlenségig összekeverve” — írta Bartucz Lajos antropológus pro­fesszor 1937-ben, aki e csontokat Fe­hérvárott a Henszlmann által Albert király sírkamrájának nevezett üre­gében találta meg, mint “a magyar fajismeretnek és nemzeti kegyeletnek arculcsapását”. Bartucz Lajos maga sokat harcolt a királysírok megmentéséért. 1936- ban beadványt írt Hóman Bálint kultuszminiszternek a királysírok ügyében. A napilapokban így keser­gett: “Semmi iránt nem vagyunk olyan közömbösek mi magyarok, mint eleink emlékeinek fentartása iránt” Egyetlen sír sem volt Érdy és Henszlmann “ásatása” idején, ame­lyet a török fosztott volna ki, ellenben akadtam számos sírra, me­lyeknek saját véreink által még pedig a múlt század vége felé vagy éppen a jelen században történt bar­bár kifosztása minden kétségen kí­vül van, mit a szoros igazság érdeké­ben nem szabad elhallgatnom”. A Fehérvárott előkerült csontvá­zakat Bartucz nem vizsgálhatta meg. Az ő számára sem jött el az idő, hi­szen azokat 1938-ban Fehérvárott újra — egy nagy fehér kővel letakart téglasírba helyezték, pedig “e vizsgá­latok lehetővé tétele és elvégzése úgy a hazai történet tudomány, mint a magyarság szempontjából nemcsak elsőrangú tudományos feladat, de nemzeti kötelesség is. Avagy újból külföldi tudósoknak kell majd a sze­münkbe vágni néhai Broca Pál kor­holó szavait: “Hát Önök, lovagias magyarok, annyira sem becsülik sa­ját fajukat, hogy annak tudományos tanulmányozásával komolyan és rendszeresen foglalkozzanak?” — ír­ta Bartucz, majd idézte Széchenyi István szavait: “A múlt kiesett hatal­munkból, de a jövőnek urai va­gyunk”. Azóta újra felvetődött az immár napról-napra pusztuló királyi cson­tok tanulmányozásának szükségessé­ge. Újra beadvány, újra közöny.Hát valóban olyan gazdagok vagyunk, hogy nem kell múltunkat megbe­csülni, vagy fiatalságunkat nem ér­dekli saját történelmünk? Ezt nem hihetjük. Kezünkben a lehetőség a fehérvári és a Mátyás-templomi ki­rályi csontok vizsgálatára; a legjobb szakemberek sokasága ajánlotta fel tudása legjavát ennek megvalósítá­sáért és mégis értetlenül késünk megtenni kötelességünket. Hankó Ildikó—Kiszely István (Magyar Nemzet, 1981/6/10.)

Next

/
Thumbnails
Contents