Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1981-01-01 / 1. szám

6. oldal «IftVAKÖfcT _____________________ 1981. január hó

Nagy Károly (Somerset, NJ):

Magyar iskoláink: történelmi felelősségünk

Zárószavak a New Brunswick-i Iskola 20. jubileumi évzáróján:

Amikor húsz évvel ezelőtt megalapítottuk a New Brunswick-i Magyar Öregdiák Szövetség Hétvégi Magyar Iskoláját, azért tettük, hogy továbbadhassuk, megsokszorosíthassuk a magyar szót, a magyar üzenetet itt külföldön.

Amikor tizenöt évvel ezelőtt írtam iskolánk és a többi amerikai magyar iskola munkájáról Kodály Zoltánnak és Váci Mihálynak, ők nagy elismeréssel adóztak e magyarságmentő erőfeszítéseknek és konferenciákat, tankönyveket sürgető javaslataimat magukévá tették. Ösztönzésükre létrejött, tehát Hétvégi Magyar Iskolánk valóságaiból virágzott ki az az Anyanyelvi Konferencia, ahol most már tapasztalatot cserél a franciaországi magyar tanító a jugoszláviaival, ötleteket kap a svédországi a debrecenitől, egymás hitéből, hűségétől lesz erősebb a kanadai és a kassai pedagógus, együtt tervezi immár az ötödik tankönyvet a budapesti szakember a new-brunswickival.

Amikor öt évvel ezelőtt iskolánk tizenötéves fennállását ünnepeltük, megkérdeztük magunktól: hogyan tudott fennmaradni ez az iskola másfél évtizedig? Akkor ezt a választ adta a tapasztalat: sikerének titka négy dolog: fenntartói, szervezői, vezetői, tanítói, szülői és tanulói áldozatvállaló, kitartó munkája; politikai, egyházi és társadalmi szervezetektől való függetlensége; a legtisztább forrásból merítő és a legszínvonalasabb eredményeket elváró minőségigénye; és nyitottsága arra, hogy bátran merítsen a jelen gazdag magyar kultúrájából is, szármázzák az Kolozsvárról vagy Clevelandból, Budapestről vagy Torontóból, Pozsonyból vagy Münchenből.

Most, húsz év után, faggassuk a jövőt. Hogyan lehet tovább vinni, tovább munkáltatni a magyarságtudat, a magyar közösségtudat e kis amerikai műhelyét? Mi a feladat? Mi a következő évtizedek tennivalója? és mi lehet az eredményes munka biztosítéka?

A külföld magyarsága sok magyar egyházat, egyesületet, sajtóterméket, szervezetet tart fenn. A támogatott, fenntartott programokkal azt is kifejezi a magyarság, hogy mit tart fontosnak, jelentősnek — a támogatás mértékével jelezve a fontosság sorrendjét is. Ez a sorrend azt mutatja, hogy a külföldi magyarság nagy része legkevésbé a magyarságfenntartás jövőjét, gyermekeink magyar magatartását tartja fontosnak, hiszen a legkevesebb pénzt, időt, energiát, munkát a magyar iskolák fenntartására fordítja, gyermekeit legkisebb számban a magyar iskolákba viszi és küldi. Még szomorúbb ez a tény akkor, ha melléállítjuk a másik tényt: Magyarországon kívül a nyugati országok magyarsága van a legkedvezőbb helyzetben a magyar nyelv és kultúra átörökítésére. Erdélyben hatalmi szóval tiltják magyar iskolák, osztályok fenntartását. A Felvidéken mostanában szüntették meg az egyetlen magyar tanítóképzőt. Jugoszláviában évről-évre csökken a magyar nemzetiségűek száma. Ez év februárjában Illyés Gyula így ébresztgette a nemzettudatot a budapesti televízió egyik műsorában:

“A magyar nép tragikus helyzetben van minden nemzeti vonatkozású dologban. A világon tizenötmillió magyar van. Ebből tízmillió él a mai országhatárokon belül, a többi a határokon kívül, anyanyelvének meg tartása és egyéb szempontból is igen hátrányos helyzetben. Ha ezekkel nem törődünk, akkor erkölcsi árulást követünk el. Testvérárulást, népárulást." Ruffy Péter a Magyar Nemzet múlt karácsonyi számában

így tette a magyar nyelv sorsát lelkiismereti kérdéssé: “Ez a nyelv él, fejlődik, virágzik, pompázik, még akkor is, ha anyanyelvűnk templomfalait helyenként gonosz sortüzek lyuggasztják át. Tanuljuk tehát a magyar nyelvet azok helyett is, akik gyermekfővel már idegen nyelvű iskolákban kényszerítődnek s az anyanyelv szói megfagynak ajkukon, mielőtt még fészket vertek volna ott. ”

Nyugat magyarságának meg kell hallani származtató nemzete szólító szavát, a magyar sors korparancsát! Jaj annak az édesanyának és édesapának, aki gyermeke ajkáról elapasztja a magyar szó édes ízét! Jaj annak a közösségnek, amelynek tagjai már csak szánalmas keveréknyelven és szentimentális giccsé torzítva tudják felidézni származtató népük nemes és méltóságteljes gazdagságait! És jaj annak a népnek, nemzetnek, amelynek külföldön élő fiaileányai követek és értő nyelv- és kultúra-közvetítők helyett felszívódott számadatokká, vagy legfeljebb nosztalgiás, ágáló, a jelent csak tagadni tudó figurákká váltak!

A magyar jövőt az is alakíthatja, hogy mi milyen mértékben érezzük felelősségünknek iskoláink fenntartását. E történelmi felelősségünk teljesítését elvárja tőlünk származtató népünk, nemzetünk, tizenhatmilliónyi magyarságunk, és elvárják gyermekeink is.

Imádkozni minden nyelven lehet. A tábortüzek körül is minden nyel“A rabszolgák elvitték a koporsót oda, ahol a Tisza kétfelé ágazik és szigetet alkot. Egyik ágát elrekesztették úgy, hogy a víz mind a másik ágba folyt. Ekkor a folyó fenekén sírt ástak, beletették a koporsót. A sírt betemették s a vizet újra visszaeresztett

tették előbbi folyásába” (Hazánk c. olvasókönyv). így írja le Atilla temetését Jókai Mór s így tanítják ezt ma is kismagyaroknak otthon és szerte a világon, ahol a magyar lelkek lángja még nem aludt ki.

Sokak képzeletét foglalkoztatta már Atilla halálának, temetésének körülménye és sírjának holléte!? Sírját keresték Óbudán, a Tisza mentén és az ország különböző vidékein anélkül, hogy a lelkes kutatók fáradságos munkáját siker koronázhatta volna. Talán a biztos nyomra vezető kútfők hiányoznak, melyek a sírhoz vezetnék a kutatót? Vagy ez esetben is tudatos történelemhamisítással állunk szemben, mint ahogy az ismeretessé vált eredetünk és történetünk egyéb területein? Ha kiindulópontul megtudnánk határozni Atilla királyi városának helyét — ahonnan birodalmát kormányozta —, régészeink talán nagyobb eséllyel vághatnák csákányukat a néma föld kérgébe. A “hármas koporsó” legendáját is tisztázhatnánk, ha figyelembe vennénk a hunok temetkezési szokását.

Kezdjük talán Pósa püspök (Anonymus) híradásával: “Majd királyi székhelyét állított magának (Atilla) a Duna mellett a hévizek fölött; minden régi épületet, amit ott talált, megújított, és az egészet igen erős fallal vette körül. Ezt magyar nyelven most Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják” (Gondolat: A Magyarok Elődeiről és a Honfoglalásról). Kézai Simon a másik középkori krónikásunk arról értesít bennünket, hogy Atillát Bálványkőnél, a Bálványhegy köves oldala és az országút mellett temették el. Továbbá arról is tudósít, hogy Árpád is itt lett eltemetve.

Németh Péter, hazai régészünk kutatásokat végzett Atilla Budavárának felderítésére. Eredményként:

ven közösségteremtő a hangulat. De Vörösmarty felszólítását, hogy “Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar!”, de Petőfi általános érvényű hazafiság — mércéjét, miszerint “haza csak ott van, hol jog is van”, és József Attila elvárásait a jövőtől, amit így sürget: “Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet!” — ezeket a gyémántszemeket és a magyar kultúra tengernyi többi kincsét megérteni, megérezni csak magyarul, a magyar nyelv és kultúra ismeretének birtokában lehet. És ezt a magyar nyelvet és kultúrát eszmélő, összefüggéseket is felfedező, átadni is képes, a jövő formálásában is résztvenni érett szinten elsősorban magyar iskolákban lehet elsajátítani.

Mert nem elég a könnybe lábadt szem — tudni kell az ábécét is, meg Rákóczi életét és Ady szimbolizmusát meg Móricz Zsigmond prózáját is. Nem elég a honfibú — olvasni kell mai költőink-íróink szavait, amelyekkel világszerte mindenütt azt is fogalmazzák legjobb gondolkodóink, hogy mit kíván ma a magyar nemzet. Nem elég a felhőkbe, a lángba, a múltba révedő tekintet — meg kell alkossuk a módjait annak, hogy hogyan építhetünk emberségesebb jövőt tizenhatmilliónyi magyarnak a világon mindenütt. És ehhez tudnunk, tanulnunk, olvasnunk, ismernünk kell egymás véleményeit, gondolatait. Ezt az ábécét, ezt az olvasnivalót, ezt az ismeretet, ezt a tudást a magyar iskolák, a magyar tanemkevesebb mint tíz (10) nyomtatott oldalon sorakoztatja föl a kútfők hosszú láncolatát annak bizonyítására, hogy Vétus-Buda, vagyis régi Buda, nem azonos a mai Óbudával. Németh, munkájának eredményét 1958-ban benyújtotta a Magyar Tudományos Akadémiának, majd 1963-ban a Művelődési Minisztérium Múzeumi Főosztályának és kérte, hogy az általa meghatározott és kijelölt területet, a Szamárhegy környékét Pilismarót határában, nyilvánítsák Nemzeti Parká, mert őt kutatásai ide vezették régi Buda helyszínét illetőleg. Ennek pont az ellenkezője történt! A kérdéses területet fölparcelázták és beépítették. “Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél!”

Németh megfigyelte, hogy Pósa püspök krónikájában közölt helyleírás pontosan beleillik az Esztergom közelébeni Pilismarót környezetébe. De nézzük honnan való a “Szamárhegy” és “Szamárkő” elnevezés, mikor Kézai Bálványhegy-kőröl tesz említést.

Atilla Buda városát a németek Ecilburgnak — helyesen: Etzelburg — hívták. Amint tudjuk Nagy Árpád is itt állította föl királyi központját az ősi örökség jogán. A város ekkor romokban hevert, Árpád újra felépítette. Az öreg várat aztán a buzgó középkori térítők Etzelburgról Eselburgra s ebből a Bálványhegyet Eselbergre keresztelték. Tudjuk, hogy ezidőtájt veszélyben volt minden ami az ősi hitre emlékeztetett. Ennek ellenére régi Buda megmaradt királyi központnak egészen a török hódoltságig. A törökök a várat porig rombolták és szőlőkkel, gyümölcsösökkel és erdővel ültették be

— mondja Csebeli a török utazó. A török kiszorítása után hazánkban a Habsburg önkény szökött tetőfokára, és egy ügyes Deutschlander

— Schoenwisner István — azt kezdte hirdetni az 1778-ban kiadott könyvében, hogy Óbuda azonos régi Budával. Ettől kezdve természetesen Schoenwisner munkája lett a “hiteltérdemlő” forrásmunka.

Vizsgáljuk meg Atilla temetésének

nítók nyújtják elsősorban és a legjobban. Kérdezzük csak meg szervezeteink, egyesületeink, egyházaink vezetőit, kérdezzük csak meg a szülőket, és — kezet a szívre — kérdezzük meg magunkat: hány budapesti, kolozsvári, pozsonyi, szegedi, párizsi magyar folyóiratot, könyvet olvasunk rendszeresen? Hány kassai, marosvásárhelyi, újvidéki, torontói írót-költőt ismerünk, és hánynak a nevére, üzenetére tanítottuk meg tagjainkat, hiveinket, gyermekeinket?

Külföld magyarsága magyar jövőt akkor épít, amikor magyar iskolákat tart fenn. A magyarországi magyarságot akkor támogatja, ha magyar iskolákon keresztül képezteti ki gyermekeit a magyar valóság közvetítésére. A Magyarországtól elszakított erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és jugoszláviai magyarságot akkor segíti, ha a magyar iskolákban megismerteti gyermekeit ennek a magyarságnak az irodalmával, művészetével, életével, sorsával és vágyaival.

Akik ezt a most húsz éves New Brunswick-i Hétvégi Magyar Iskolánkat fenntartják és támogatják, azok példaadó munkát végeznek és áldozatot vállalnak, azok nyugodtan, tiszta lelkiismerettel nézhetnek majd a magyar történelem számonkérő szemébe, vagyis gyermekeink, jövőnk szemébe. Bizonyságot, hitet, reményt és példát is ad ez a magyar iskola: így kell, így is lehet a magyar nyelvet és kultúrát művelni, a magyar jövőt munkálni külföldön!

körülményeit és a hármas koporsó kérdését!? Valóban arany, ezüst és vaskoporsóban temették el a királyok királyát? Ha egy pillantást vetünk a hunok temetkezési szokására, némi eligazítást kaphatunk. Tudjuk, hogy a hunok hamvasztották halottaikat, amit nem tudunk, hogy e szokás általános volt-e vagy sem. Jelen ismereteink arra mutatnak, hogy ez volt a legelterjedettebb. Ezért az a nagyobb valószínűség, hogy Atillát is elhamvasztották és urnába temették. Miért kell számolnunk e valószínűséggel? Erre megbízható választ kaphatunk, ha figyelembe vesszük, hogy népek, nemzetek ragaszkodnak hagyományaikhoz, s ezek között is a legszívósabbnak bizonyulnak a temetkezési szokások. Különböző hatásokra ugyan megváltoztathatjuk Istenünket és hitünket és ennek következtében hagyományaink is átalakulhatnak — de ki merné megsérteni a halottnak kijáró utolsó kegyeletet? A halott szellemével való incselkedést! Nem! Ezt nem vállalhatta senki élő emberfia. A temetkezési szokások csak külső kényszerre és az idő múlásával változnak. Atilla temetésének esetében kényszerről nem lehet szó, tehát a legnagyobb valószínűség szerint hamvasztották. így vélekedik László professzor is mikor Leszámolás Almos fejedelem sírjával c. vitairatában ezeket írja: “Be kell vallanom, a címet Móra Ferenctől oroztam, aki ‘Leszámolás Attilával’ c. tanulmányával véget vetett a Tiszába temetés mendemondájának. Bár azt kell tapasztalnunk, hogy Móra józan szavai ellenére, mind a mai napig él az Ipolyi—Jókai —Gárdonyi elterjesztette monda.

A fentieket összegezve megállapíthatjuk, hogy a hármas koporsó és a Tiszába temetés az írói képzelet szüleménye. Ez önmagába véve még nem lenne baj, de ha figyelembe vesszük, hogy e “mendemonda” nemcsak lelkes kutatókat vezetett téves útra, hanem történelmi múltunk hamis vágányra siklatásának is segédeszköze lett.

(Parázs, 1980. okt. 30. szám.)

{ITT-OTT, 13. évf, 3. szám.)

Hol temették el Atillát? ■■■■■■■■■■■■■■■■