Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-08-01 / 8. szám
6. oldal «ITTVAKÖfcT 1981. augusztus hó A SZ1TTYAKÜRT RABHAZAI MUNKATÁRSA: A MAGYARSÁG ÉS A “SÁRGA VESZEDELEM” A Budapesti Marxista Főiskola egyik tankönyve a következőket írja: “Mindennek van oka, csak a világ teremtésének nincs, mert a világot senki sem teremtette. A világ öröktől fogva létezik." A világmindenség összes negatív és pozitív erői, amelyeket az emberek többsége tévesen rossz és jó erőknek szokott nevezni, végtelenségében tökéletes rendszerben foglalja össze. Az emberi agy korlátozott és véges természete miatt ezt az absztrakt törvényszerűséget nem képes megismerni teljes egészében, hanem csak egyes törvényeit, amelyeket a megtörtént események és logikus bizonyítékok segítségével lehet hitelesíteni. Az az ember, aki nem akarja elfogadni ezeknek a természeti törvényeknek a hatását —- az ember szellemi és anyagi életére feltétlen befolyását —, vagyis ellene szegül és semmibe veszi, az úgy jár, mint a bika, amely eszeveszett dühében előreszegzett fejjel neki rohan a ház falának, hogy az egész házat romba döntse. Az emberi társadalom fejlődésére vonatkozó törvényeket 1892-ben Dr. Bodnár Zsigmond budapesti egyetemi tanár, történelem bölcsész “Szellemi haladásunk törvénye" c. és a továbbiakban kiadott hasonló témájú könyveiben ismertette és felállította a társadalmi fejlődés történelmi hullám-elméletét. Ebben a társadalmi fejlődést az idealizmus és realizmus száz évenkénti váltakozásban állapította meg. Ezzel tulajdonképpen azt akarta kifejezni, amit Marx, aki az ellentétekben vélte megtalálni a fejlődés okát. Bodnár elméletét tanulmányozva Dr. Péchy Henrik a számok misztikájába elmélyedve matematikai alapon kísérelte meg igazolni a történelemben visszamenőleg és jósolni előre. Eredményeit “A történelmi hullámelmélet és a történelmi jövő kiszámítása" c. könyvében részletesen, grafikonnal ismertette. A magyar nép sorsának kérdését az Árpád honfoglalásától kiindulva, az első katasztrófát 955-ben, az augsburgi vereségben rögzítette, majd innen továbbmenve 1241-ben a tatárjárásig, az időkülönbséget hozzáadva számította ki a Kárpát- Duna-medencei katasztrófákat, vagyis a mohácsi vészt 1526, Napoleon győri kiáltványát, melyben hiába szólította fel őket a Habsburgháztól való elszakadásra (1811). A következő katasztrófát 2088-ra (a pigment háborúra) jósolta, amikor “feltehetőleg” ez a háború katasztrófával fog járni a magyarságra. A “katasztrófa” nem felel meg a történelmi tényeknek, mert ha mind a négy előző eset katasztrófát jelentett volna a magyarságra nézve, akkor ma már egyetlen magyar sem létezne a Kárpátmedencében. Körülbelül tízezer évvel ezelőtt a jégkorszak idején az eljegesedés megrekedt a Kárpátokon és az attól északra a kőkörszakbeli kultúrában élő emberek átmenekültek a Kárpát—Duna-medencébe a jegesedés elől, amiről egy geológus két kötetes munkájában az ásatások során előtalált kövületekből megállapította, hogy ott akkor féltrópusi időjárás uralkodott. Itt azután archeológiái 8000 éves sírlelet alapján Hódmezővásárhelyről megállapították, hogy 2000 éves fejlődése során a legmagasabb földműves kultúra alakult ki a Kárpát — Duna-medencében. (Folytatás a 7. oldalon) rTTTTTTTTTTTrT?TTT 'iTTTTTTTTTTTTTr'i'T'i'l yTVTTTTTTTTTTTTTTTTT’; ÍRÁSOK PU Trogmayer Ottó: ÁSATÁSOK PUSZTASZEREN Szer monostora és Szer falu is az egykori budai út mentén fekszik, a Tisza mocsárvilágát szegélyező, az egykori szint fölé mintegy 5 méterre emelkedő partvonulaton. Az építés során az anyagot vízi vagy szárazföldi úton könnyen a helyszínre szállíthatták. Rézkori, bronzkori és császárkori telepnyomokra is bukkantunk, számunkra azonban különösen fontos az a néhány sír, mely a középkori falu házai alatt, a monostortól néhány száz méterre került elő. E sírok egységes rendet alkotnak, az egyik csontváz lábánál lókoponya és lábszárcsontok feküdtek, a koponya két oldalán arany varkocskarikákat leltünk. Ez a honfoglaló magyarok temetője, talán az első betelepülő generációé, talán azoké, akik a Szerhez fűződő hagyományt teremtették. Honfoglalás kori települések kutatása hazánkban már hosszú ideje folyik, megnyugtató eredményt azonban eddig nem sikerült elérni. A monostor nyugati szárnyának termei alatt keskeny árkokat és kemencéket találtunk, hasonlókat azokhoz, melyek Felgyőn is előkerültek. A bennük levő néhány cserépüst, bogrács töredéke -— ezek a tárgyak jellegzetesen magyar kerámiatárgyaknak tarthatók —■ sejtetni engedi, hogy itt lehetett a X. századi település. Sajnos, nem sikerült tisztázni, hogy a legrégebbi templom alatt is voltak-e telepnyomok, de valószínű, hogy nincsenek. Az árkoktól ez a tekintélyes építmény mintegy 15 méterre emelkedett. Talán az épület már állott, mikor a X. században az árkokat kiásták? Több tetszetős magyarázat is félrevezető lenne, így e cikk keretében maradjunk meg inkább a hagyományos módszernél, annál, hogy a legrégebbi templomot, mely 16 méter hosszú, egyhajós, de méreteiben korához képest tekintélyes kőépítmény volt, az ezredforduló táján vagy nem sokkal azelőtt emelték. Körülötte temető, melynek leletei között S-végű varkocskarikák, fonott és sodrott gyűrűk, e korszak jellegzetes viseleti tárgyai. Később a templom nyugati homlokzata elé tornyot építettek, majd a toronyhoz a déli oldalon kisebb épületet, talán sekrestyét toldottak. Agyagpadlója helyenként megmaradt, vastagon átégve, ami arra a pusztító tűzre utal, melynek a templom áldozatául esett. Talán a pogánylázadások vihara söpörte el? Az ezt követő periódus mindenképpen rejtélyes. Az egykori padozatba és a kiszedett torony betonkemény kőalapzatába a sekrestye falába mélyedve két-két sorban hatalmas cölöpök nyomaira bukkantunk; lehetséges, hogy egy ideiglenes fakonstrukciójú építmény maradványaként. Egy későbbi újjáépítés során a templom hajóját meghosszabbították, de az alaptípustól jelentős eltérés nem történt Egy adat azonban biztos; a torony alapfala fölött XII. századi köves gyűrűt viselő személyt temettek tehát a torony a XII. századnál régebbi. A második fő építési periódus hazánkban egyedülálló, de Közép-Európában igen gyakori ún St. Gallen-i típusú templom körvonalait tárja elénk. A keleti oldalon megtartották az eredeti szentélyt, majd a hajót meghosszabbítva, az építményt a nyugati oldalon is félkör alakú szentéllyel zárták, négy sarkán szimmetrikusan egy-egy kis torony állott. Nyugati harmadában, a hajó közepén hatalmas keresztelő medence alapozása feküdt a korábbi építmény nyugati zárófala fölött. Nem lehet kétséges, hogy ezt a templomot Közép-Európából betelepült bencések építették, egyik legjobb párhuzama a gernrodei kolostor temploma, Kelet-Európábán pedig a Lengyelország területén egyedülálló tumi templom amelynek elődjében a hazai történelmünkben is fontos szerepet játszó Asztrik apát is megfordult. E templom építése összefüggésben lehet a XI. század végi konszolidáció és gazdasági fellendülés eseményeivel, s valószínű, újonnan idetelepülő bencések hozzák a templomtípus e késői változatát hazánkba. Ez a fajta szerkezet ekkor Nyugaton már lassan feledésbe merült. így történhetett ez a XII. század végén is, amikor a kolostor kegyura az ország egyik leggazdagabb főura, Kalán püspök. III. Béla korának általános felvirágzásáról bőven van forrásunk, sokat tudunk a király udvari építkezéseiről is. Ennek az általános fellendülésnek a visszatükröződése a szeri monostor harmadik fő periódusa is, amikor a tulajdonosnak volt kellő gazdasági ereje, hogy a királyi építkezések mintájára, a királyi udvar kőfaragóival rangjához méltó, a kor színvonalán álló épületet emeltessen. Ez az időszak a monostor fénykora, hiszen akkor építik át a templomot is, és a hozzá tartozó kolostort is. A háromhajós bazilika átépítése során a korábbi templomot lebontották, az új épület kő alapozású volt, de falainak nagyobb része téglából épült. Feltűnő, hogy e legrégebbi részt szinte magába foglalja az új épület, nyugati apszisának palástja körülöleli a legkorábbi, patkóalakú szentélyt, és az oltár a több lépcsővel megmagasított egykori templomnak csaknem közepére került. A két oldalhajó szentélye vastag alapozású, valószínűleg itt emelkedhettek a templom tornyai — vagyis a keleti oldalon, amire más közvetett bizonyítékunk is van. Padlóját és az oszlopok lábazatát vörös márványlapok borították, vörös márványból készült a szentélyrekesztő rács is, fehér és vörös márványoszlopok álltak a kolostor kerengőjében és a déli oldalkapu oszlopfőinek márvány volutái és levelei csaknem pontos egyezést mutatnak az esztergomi faragványokkal. A szentélyeket freskók borították, a hajó nyugati végén kegyúri karzat emelkedett. A XIII. század első éveiben ismét nagyarányú építkezésekre került sor. Hatalmas kőlapok jelzik a nyugati homlokzathoz épült átrium vagy esetleg újabb toronypár helyét. Ez az időszak a templom utolsó fénykora, mert valószínűleg a tatárjárás pusztító vihara Szer monostorát sem kerülte el. Mindenesetre a XIV. században már nem találjuk meg a nyugati homlokzat említett bővítményét, a fölszedett falak helyén sírok fekszenek. Valószínűleg ekkor övezték védelmét és biztonságot nyújtó fallal az építményeket, a falon kívül pedig sáncárok tartotta távol az illetékteleneket. Az újjáépítés során már kisebb kolostorépületet emeltek a korábbinál. Azt mondhatjuk, hogy ennek a pusztításnak köszönhető eddig egyedülálló szobrászati emlékeink megmentése. A korábbiakban már jeleztük, hogy minden, ami a XIX. században a föld felszíne fölött volt, elpusztult. így bizonyára elpusztult volna a templom nyugati kapujának értékes szoborcsoportja is, melyben a francia kora gótika első fuvallata érződik. A tatárjárás utáni újjáépítés során az akkor romba dőlt nyugati rész köveit, melyeken helyenként még látszik a tűzvész korma, az új épület egyik pillérének és a kerengő falának alapozásánál használták fel. A szívós sárga agyagba döngölt szobrok töredékei így menekültek meg a végső pusztulástól. Valószínűleg nyolc oszlopszobor állott a kapuban, sajnos, némelyikből csak egy-egy kéz vagy láb töredéke maradt meg. A hiányzó darabok az említett alapozás felső rétegében lehettek, másrészt egy török kori sáncárok ez alapozást is átvágta, és kérdéses tárgyaink ekkor pusztulhattak el örökre.
