Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
6. oldal ______________________________SZItTVAKÜfct_________________________ 1980. október hó KEMÉNY ISTVÁN: Igaz-e, hogy az emberek nem dolgoznak Magyarországon? A magyarországi politikai és gazdasági vezetők, az újságok, a rádióadások már egy éve szinte egyetlen témára koncentrálnak: minden baj onnan származik, hogy az emberek nem dolgoznak, nem is akarnak dolgozni, és minden kérdés megoldódik, ha rá lehet bírni őket arra, hogy dolgozni kezdjenek. Valóban a mai társadalmi rendszerben jó néhány embernek van módja arra, hogy munkaidejét semmittevéssel töltse ki. Ám a legtöbben igen sokat és igen intenziven dolgoznak. Nem is tehetnek mást, mert ha meg akarnak élni, dolgozniok kell, mégpedig keményen. A munkások — akiknek a “lógásáról” a legtöbb szó esik — a megélhetés szempontjából négy típusba sorolhatók. Az elsőbe tartozók megelégednek azzal az alapkeresettel, amelyet a gyárban túlóra és többletteljesítmény nélkül megkaphatnak. 15 forintos órabért és 170 órás havi munkaidőt véve alapul, havi 2500-at tudnak így megkeresni. Amiből nem lehet megélni olyan országban, ahol 80 forint 1 kg disznóhús, és 40 forint 1 liter bor. Ok tehát nem saját munkájukból élnek meg. Példának említhetők azok a fiatal fiúk és lányok, akik szüleiknél laknak, úgy, hogy azok fizetik a lakást és a kosztot. Még nem házasok, még nem alapítottak családot, felelősségük nincs, a gyári keresetük tulajdonképpen zsebpénz. Másik példa lehet a jól kereső szakmunkás felesége, aki elég sokat dolgozik, hiszen ő látja el a háztartást és ő neveli a gyerekeket, éppen ezért életének centruma nem a gyár, hanem a család. Félreértés ne essék: nem minden fiatal és nem minden munkásfeleség engedheti meg magának, hogy csak 2500-at keressen. S ami fontosabb: 2500-ért is dolgozni kell. Sokszor nem is keveset. Az első munkába lépők többnyire nem is azért “elégednek meg” havi 2500-zal, mert csak zsebpénzre van szükségük. Hanem inkább azért, mert még nem ismerik a munka fortélyait, és nem is képesek többre. Amikor egy fiatal munkába lép, előírt teljesítményének jó, ha a 80 százalékát tudja teljesíteni. Egy évbe is beletelik, amíg eljut a 100 százalékig. És jó néhány év kell ahhoz, hogy a normával manipulálni, manőverezni tudjon. A második típusban tartozók rendszeresen túlóráznak. Ennek is csak akkor van értelme, ha szombaton és vasárnap is lehet túlórázni, mert a vasárnapi túlórát duplán fizetik. A túlórázó munkás tehát 72 órát dolgozik egy héten 44 helyett, s így 6000 forintot is meg tud keresni egy hónap alatt. 72 órában talán a harmadát annak, amit osztrák vagy német munkástársa 40 órában keres meg. A túlóra a gyárvezetőség és a munkás közös érdeke. Jó szakmunkásait a gyár havi 2500-as keresettel nem tudná magának megtartani. E közös érdek ellenére a túlórák megszerzéséhez összeköttetés is kell. A harmadik típusba azok tartoznak, akik gyári munkájukat mezőgazdasági munkával egészítik ki, tehát mindazok, akiknek felesége, felmenője, stb. valamelyik termelőszövetkezet tagja; akik betakarítás idején idénymunkát vállalnak: akiknek magánparcellája van, amelyet fölhasználhatnak önellátásra, de szisztematikus piaci termelésre is. Munkahetük nekik is 72 órás. A negyedik típusba tartozók a gyári munka mellett maszek ipari, szolgáltatási munkát végeznek, vagy egyszerűen fusiznak. Megélhetésüket ők is napi 10-12 órás munkaidővel tudják biztosítani. A gyári munkások 10-15 százaléka elégszik meg a 2500 forintos keresettel. 85-90 százalékuk ennél többet dolgozik, és ennek a 85-90 százaléknak a többsége nagyon is sokat dolgozik. Az említett típusok természetesen keverednek. A túlórázó munkás is eljárhat szüretelni, a parcellatulajdonos is fusizhat. A típusok fölismerhetők, de még helyesebb a megélhetés négy módjáról beszélnünk. Egyik sem érthető azonban, ha nem vagyunk tisztában a normarendszerrel. Emlékezetes még, hogy az 1956-os forradalomban a munkások egyik legfőbb követelése a normarendszer eltörlése volt. Két évi terrorral aztán sikerült az embereket megfélemlíteni és 1958- ban a normákat újra bevezették. A normák a vezetők és munkások közötti vitákban, harcokban, alkudozásokban alakulnak. Személyről személyre változnak; mindenkinek más normája van. Teljesen kaotikus képpel találja szemben magát az, aki meg akarja érteni, hogy egy munkadarabra egy munkásnak vagy brigádnak miért adnak ennyi meg ennyi percet. Ha a káoszban el akar igazodni, az ország vezetői és a munkások közötti ellentétből kell kiindulnia. A vezetők szüntelenül azon fáradoznak, hogy ugyanannyi bérért több munkát facsarjanak ki, a munkások védekeznek. A gyári vezetők az ellenfelek között állnak. Hatalmukat és kiváltságaikat csak akkor tarthatják meg, ha követik az országos utasításokat s ezért növelni igyekeznek a munka intenzitását. Ám túlságosan messzire nem mehetnek. Ha mégis megteszik, a munkások kilépnek az üzemből, vagy szisztematikusan nem vállalnak túlórát, s könynyen elérik, hogy a gyár ne tudja tervét teljesíteni, végső esetben pedig vadsztrájkba lépnek (csak ilyen lehetséges, másra nem lévén joguk). A gyáron belüli konfliktusok így többnyire újra és újra ideiglenes egyensúlyhoz, egy ideig tartó szokásszerű szinthez vezetnek, bérben és teljesítményben egyaránt. A normákat a különböző gyárakban különböző mértékben lehet túlteljesíteni; a két szélső határ 105 és 160 százalék. Ha valaki túlmegy ezen a határon, azonnal korrigálják, “leveszik” normáját. Többletteljesítményre csak gyakorlott munkás képes, de távolról sem elég, ha mesterségét ismeri: a norma-játék szabályaival és lehetőségeivel is tisztába kell lennie. Amint megkapja munkaföladatait, azonnal át kell látnia, melyik részletnél nyerhet időt, hol lehet alkudoznia. Fejében óra és számológép kattog, minden műveletnél bediktálják, hogy mennyit keresett. Ha a felszínen akar maradni, racionálisnak kell lennie, minden kis lépését ki kell számítania. Lemarad az, aki erre a racionalizmusra nem képes. Számba kell vennie a változó erőviszonyokat is. Két “csapat” áll szemben, a vezetők és a munkások “csapata”, nemcsak a munka technikája fontos, hanem az összjáték, a célra törő intelligencia, az ellenfél gyengéinek felismerése és kihasználása is. Racionalizmus és társas küzdelem hatja át a munkanapot, s a játszma végeztével a győztes nemcsak a forintnak örül, hanem annak is, hogy fölülkerekedett. A munkás-magatartás nemcsak a gyárban racionális. Túlteljesítés, norma, magánparcella, idénymunka, bedolgozás, fusizás, stb. — mindig mérlegelik az esélyeket, a befektetett erőfeszítést, a költségeket, a várható hasznot, hogy a legelőnyösebbet választhassák. Ez a tágasabb munkásélet is társas küzdelem, egymás ellen játszó “csapatokkal”. A többség dolgozni jár, hogy megélhessen. A párt uralma, a 15 forintos órabérekkel, a krónikus anyag-, szerszám- és alkatrészhiánnyal, a szervezetlenséggel, a magánszektor üldözésével, egymást keresztező rendeletéivel akadályozza ebben a szándékban; csaknem lehetetlenné teszi, hogy dolgozhasson. A hivatalos szervezéssel, a szabályok betartásával csak látszatmunka végezhető, látszatbérért. És bámulatra méltó az, hogy mennyi furfangos, találékonyságot — norma- és túlóra-játékot, fusizást, engedély nélküli magánipart, hétvégi házépítést, megtermelt mennyiségek eltitkolását — alkalmaznak az emberek, hogy végre valamit kedvükre megcsináljanak. Legalább egy bizonyos mértékig sikerült a szabályokat, törvényeket, rendeleteket kijátszani, és nagy harcok árán, rossz feltételek között valódi munkalehetőséghez jutni. Mások azonban, a munkások talán egy tizede él a lustaságnak a párt által biztosított jogaival, megtalálja a módját annak, hogy párt-, szakszervezeti, KISZ és egyéb munkákra hivatkozva úgyszólván semmit se csináljon, és hierarchikus-hivatali úton gyorsan emelkedjék. Ki-ki természete szerint fölháborodhat, vagy nevethet azon, hogy a párt vezetői a munkafegyelem hiányára panaszkodnak, és kemény rendszabályokkal fenyegetőznek a dolgozók megfenyítésére, fittyet hányva arra, hogy megteremtettek és működésben tartanak egy olyan világot, amelyben az általuk szervezett munkával nem lehet boldogulni, pénzt keresni, kiemelkedni, olyan világot, amelyhez csak a hatalmaskodás, az erőszakoskodás, az üres szócséplés és a besúgás eszközeivel lehet előrejutni. Igaz, a szégyen, a többiek megvetése, a társadalmi elszigeteltség árán. A munkásokról elmondottak az értelmiségiekre is érvényesek. Hivatalos keresetükből ők sem tudnak megélni, nekik is többlet-teljesítményt kell nyújtaniok, hogy gyermekeiket eltarthassák, s ezt a többletet ők is csak a piacon, az állami ellenőrzés alól kibújva realizálhatják. Egyeseknek közülük a biztonság, másoknak a függetlenség fontosabb, és természetesen jócskán akadnak köztük olyanok is, akik a hierarchikus érvényesülés útját választják. A lakosság kisebbségét a párt uralma és ennek az uralomnak a stílusa ösztönzi arra, hogy munka nélkül akarjon megélni. A többségben — amelynek számára a munka kényszerűen az élet centruma — ugyanez az uralom racionalizmust fejlesztett ki az állami és a magán-munkapiaccal szemben. Jól tudja mindenki, hogy havi 2500- 3000 forintért mennyi munka jár, és ha nem kap többet, nem is hajlandó többet dolgozni. Az persze elképzelhetetlen, hogy a magyar kormány fölszabadítsa a béreket, vagy lemondjon az alacsony bérek politikájáról. Az sem képzelhető el, hogy ezekért a bérekért az emberek hajlandók legyenek sokkal többet, vagy sokkal jobban dolgozni, s a rabszolgának járó keresetért a szabad emberek munkastílusát tegyék magukévá. Megtalálták és megtalálják tehát ezt a stílust ott, ahol az állam nem éri utol őket. A kormány most azt tervezi, hogy a tömeges elbocsátások rémével fenyegetőzve a fő munkahelyen belüli teljesítményeket a félelem útján fokozza. A győri vagongyárban ki is próbálták ezt az eszközt, ám a dolgozók azonnal sztrájkba léptek. Elbocsátásokat tervezni munkanélküli segély nélkül: ez olyasvalami, ami túltesz az eddigi módszereken is. A munkanélküli segély a fejlett országokban olyan elemi emberi joggá vált, mint az egyén és a lakás sérthetetlensége. Magyarországon az utóbbiak sincsenek meg és munkanélküli segély sincs azóta, amióta a jelenlegi rendszer fönnáll. Ám az extenzív iparosítással és az alacsony bérekkel eljutottak a teljes foglalkoztatottsághoz, vagyis ahhoz, hogy mindenki dolgozik valahol, legalább valamennyit, legalább fillérekért. Elvileg elképzelhető a piaci szisztémára való áttérés, de nincs piac a bérek felszabadítása és az önvédelem jogainak biztosítása nélkül. Az igazság az, hogy nem is gondolnak piaci gazdálkodásra. Nem akarják, hogy a munkaerő vándorlását a piac szabályozza — ezt központilag kívánják elrendelni. A régi őrület fölújítása ez: alapja az az elképzelés, hogy a központ mindent tud. Ha elbocsátásokra valóban sor kerül, párttagot, szakszervezeti funkcionáriust, munkásőrt, stb. egyet sem fognak elküldeni; nem azok vesztik el munkahelyüket akik rosszul dolgoznak, hanem majd azok, akik nem tetszenek a vezetőknek, elsősorban az ellenzéki magatartásúak, a “nehéz emberek”. A “munkakerülők ellen” folytatott hazug propaganda-hadjárat könnyen válhat a politikai üldözés álruhájává, különösen akkor, ha a magyar társadalom továbbra is képtelen az önvédelemre. (: Irodalmi Újság, 31. évf. 7—8. szám :) Moldovai csángómagyar helynevek PETRÁS INCZE JÁNOS CIKKE 1874. FEBRUÁR 15-ÉN (A Szeret folyó környéke) KLÉZSE, falu alsó, felső rész nevezéssel. TYUKSZÉR, hegy-oldali falu a felső részben. BUDA falu, része Klézsének, alsó-felső BUDA névvel. BUDA nevű falu több van a románok lakta országrészben is. HEGYEK, BIKKES, Forrófalvától elválasztó magoslat, szőllőkkel és szántóföldekkel ékes, honnan Román városáig látni tiszta időben. BÉRCZ, a bikkes folytatása, de csak bokros borítja. GYÜMÖLCS, a legmagosabb nyugoti hegytető, ennek folytatása a TÖRÖKHÁGÓ, CSERESNYÉS, DERÉKVÁNYA, eszünkbe hozza “DÉVAVÁNYA” nevét. Bila, az előbbinek szomszédja. NAGY SZÉK, KÜS SZÉK egymás közelében. SOMOSGORCZ, BAGOLYVÉSZ, BANKÓÉ ezek is egymás szomszédi. PATAKOK. NAGY KLÉZSE, ered a nyugoti hegyekből KÜS KLÉZSE észak nyugotról foly. Klézsén egyesülve a Szereibe folynak. POKOLPATAK, CSIGÁS P. ALFÜ patak, mind a három délrül ered, és a Szeretbe siet. SÓSKÚT és HÁROM ÁROK csermelyek Klézsepatakába végződnek. Hidegvíz FORRÁSOK. DIÓSKUT, BIKKBELI KÚT, CSIGÁSI KÚT, HIDEGKÚT, PATYUL, oldali nagy forrás, CSÖRGŐ. SZÖLLŐSÖK. Nagy mái. Küs mái. Somoska hegy. Patyul oldal. Rokonföldi Ha még nem vagy, akkor legyél A MOZGALOM HARCOSA —
