Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
1980. október hó ________________________«ITTVAKÖfct_____________________________ 3. oldal MAGYAR-ROMÁN HATÁRVITA Az U.S. Congressional Record 1969. június 27.-i számában fenti címmel örökítette meg Halpern newyorki képviselőnek a Kongreszszusban elmondott alábbi felszólalását: Mr. Speaker! A nemzetiségi kisebbségeknek és a magyar-román határvitának néhány érdekes mozzanata jutott tudomásomra. A felmerült súlyos kérdések arra ösztökéltek, hogy felderítsem azok hátterét. Minthogy ezek a kérdések nemzetköziek és a mi népünk tekintélyes hányadát közelről érinti, felhívom szíves figyelmüket az általam felderített adatokra. A romániai magyar kisebbség sorsa gyakori tárgya a kongresszusi vitáknak. De a kisebbségi kérdésekhez fűződő elkötelezettség igen gyakran lehetetlenné teszi a kérdés tárgyilagos vizsgálatát. A tanulmányok többsége összekeveri a lefokozott kisebbség iránti részvétet a határkérdések körülményeinek pártatlan vizsgálatával... Erdélyt és kapcsolt részeit ezeréves Magyarországhoz való tartozás után csatolták 1919-ben Romániához. Ez a kérdés megérdemli, hogy újra vizsgáljuk. A magyar kisebbség 50 éve égető kérdése Romániának. Például a Cluj-Kolozsvárott (így!) megjelenő Tribuna 1968. nov. 28.-i számában Prof. Keith Hitchins, az Illionis Egyetem tanára “American Policy and Transylvania’s Union with Rumania in 1918.” címmel cikket írt, amiben szerinte az Egyesült Államok fontos szerepet játszott Erdély elcsatolásának kérdésében, amennyiben az I. világháború alatt fegyverrel, élelemmel támogatta Romániát. De az ő beállítása Wilson elnöknél és az amerikai diplomáciának a Párizsi Békekonferencia előzetes tárgyalásain Erdély elcsatolásáról vallott álláspontjáról ferde. Ezt tisztázni kell. A román sajtó azt állítja ma is, hogy az Egyesült Államok a Párizsi Békekonferencián támogatta az újonnan létrehozott államokat a kisebbségek leigázásában. Ez mind alapnélküli... Az tény, hogy az Egyesült Államok támogatta a nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogát. Először is lássuk Coolidge prof. álláspontját, akit Wilson elnök kívánságára House ezredes nevezett ki a Külön Bizottságba... Coolidge-1 1918. november 16-án nevezték ki a State Department különleges tanácsadójának és küldték ki tényfelderítőnek Kelet-Európába... Prof. Robert Howard Lord Archibald Cary Collidge: His Life and His Letters c. munkájában írja: “Cooloage-t a Békekonferencián végzett munkájára 30 éves előzetes felkészültsége tette alkalmassá. Nincs még egy amerikai, aki olyan tökéletesen ismerte volna a Közép- és Kelet-Európa történelmét, politikáját, területi és nemzeti kérdéseit, mint ő... (192.0.) Prof. Coolidge miután felderítette a magyarországi helyzetet, jelentette Wilson elnöknek. Jelentésében ellenezte Erdély elszakítását és Magyarország történelmi, gazdasági és néprajzi egységének megerősítését javasolta. Coolidge 1919. jan. 19-én Budapestről “Magyarország földrajzi és gazdasági egysége tárgyában” címmel a következő jelentést küldte a béketárgyalásra kiküldött Amerikai Bizottságnak Párizsba, 4, Palace de la Concorde: “Uraim! Tisztelettel jelentem, hogy a Magyar Királyság sokkal inkább természetes földrajzi és gazdasági egység, mint bármilyen európai állam Anglia kivételével... A magyar állam a Közép-Duna és mellékfolyóinak dombokkal és hegységekkel övezett medencéjét foglalja el. Határai Északon, Keleten és Délen a Kárpátok és az erdélyi Alpok; Délen míg Horváth-Szlovénia nem veszett el, szintén kiválóak voltak; Nyugaton is kielégítőek. Magyarország közepét lapos, termékeny hegyvidékkel övezett alföld alkotja. Öszszes folyói (egy-két kivétellel Erdélyben), mint az erek a főütőérben, mind a Dunába ömlenek. Ez a közös, nagy érrendszer a szükségesnél is jobban hálózza be az egészet. A Duna és mellékfolyóinak vize hirtelen változásoknak van kitéve, ami központilag vezetett árvédelmi és víztároló rendszer fenntartását teszi szükségessé. A Magyar Alföld gazdag, lapos vidék, amely a régi időkben természetes szálláshelye volt a nomád, pásztorkodó népeknek, mint amilyenek a magyarok és előttük a hunok és avarok voltak. Ma ez a terület nagyszerű gabonatermő vidék, amit gyakran veszélyeztet a szárazság. Az alacsony dombvidék inkább összeköti, mint elválasztja a síkságot a hegyvidéktől. Itt létesültek a legfontosabb városaik, amelyeknek lakossága éppen ezért vegyes nemzetiségű. Az erdőkkel borított hegyvidék ásványokban gazdag és nagyszerű lehetőségeket nyújt a vízerő gazdálkodásra, amire itt, akárcsak máshol, nagy szükség lesz. Amíg az Alföldön zömmel magyarok laknak, addig a hegyvidéken főleg tótok, ruthének és románok, kivéve a székelyeket, akik Erdélynek tekintélyes részét lakják. Németek főleg a városokban és különböző vidékeken szétszórtan laknak. De az egész országban a földbirtokosok zömmel magyarok, akik hosszú idő óta jóviszonyban élnek a fölművelő parasztsággal. Hála az egyes vidékek különböző jellegének, Magyarország a legősibb idők óta önellátó állam. A sík vidék adja az élelmet, a hegyvidék a fát és a különböző ásványokat, a Duna és mellékfolyói pedig összefogják a különböző vidékek lakóit. Az ország különböző részeit számtalan kötelék egyetlen egységbe fogja a legrégibb idők óta. A modern ipar és közlekedés fejlődése még jobban megerősíti és számtalan új üzem, gyártelep létesült. Ezek a létesítmények főleg a hegyvidéken és a határmenti részeken találhatók, amiket Budapestről igazgatnak és pénzelnek, s amelyik nem sokkal a háború előtt fejlődött millióslakosú világvárossá. Ez a város a kormány székhelye, a vasúthálózat központja, a különböző vidékek lakosainak téli szállása és a nemzeti élet központja. A viszonylag távoli Erdély is folyói révén gazdaságilag szorosabban kapcsolódik a központi síksághoz, mint a Kárpátok túlsó oldalán lévő romániához. A magyarok végső érve az, hogy az ország történelmi egységét a történelmi változások és a különböző nemzetiségű lakosok miatt sohasem lehetett volna fenntartani, ha azt a természet alkotta földrajzi adottságok nem tették volna lehetővé. Ezek után meg tudjuk érteni, hogy milyen nagy törést idézett elő az ország gazdasági életében és az egyes vidékeknek az ország szívével való szoros kapcsolatában a külső területnek a csehek, románok és szerbek által történt megszállása, akár ideiglenes az, vagy sem. Méltányolni tudjuk a nép jogos aggodalmát, nemcsak azért, hogy az országot a jelenleg meg nem szállt területre zsugorították, hanem főleg azért, mert az így összezsugorított országrész fa, vas, szén és gyárak nélkül maradva csak mezőgazdasági terület, s így az ország fővárosa is biztos pusztulásra van ítélve. Őszinte nagyrabecsüléssel engedelmes szolgájuk: Archibald Cary Coolidge”. A románok egyszerűen átsiklanak efölött a fontos dokumentum fölött. Ugyanakkor gyakran hivatkoznak Wilson elnöknek 1916 nov. 5-én a román kormányhoz intézett átiratára, amelyben szerintük az Egyesült Államok támogatják Magyarország erdélyi és keleti részeinek átadására vonatkozó igényüket. Ez azonban a valóságban így szól: “Az Egyesült Államok nem fog elmulasztani egyetlen alkalmat sem befolyásának érvényesítésére, hogy a román nép elérhesse politikai és területi jogait és hogy az idegen támadás ne veszélyeztesse.” A románok szerint ez az általánosságban mozgó kijelentés elismeri az 1916-ban Londonban Anglia és Franciaország között létrejött titkos egyezményt. Ennek a privát (így) egyezménynek a feltételei több mint 2 millió magyart adott át a megnagyobbított Romániának. Visszatérve az ezeken a területeken lefolyt eseményekre, a románok azt állítják, hogy a lakosság Romániához való csatlakozásra szavazott. Ezt az érvelésüket 1918. december 1 -én Alba Julia — Gyulafehérvárott (így!) megtartott román és 1919. jan. 8-án Median- Medgyesen (így!) megtartott erdélyi szászok gyűlésén hozott határozattal támasztják alá. Az állítják, hogy ezek a népek önrendelkezési joga alapján tartott népszavazások szentesítik ezeknek a népeknek Romániához való csatlakozásukat. Ugyanakkor nem említik, hogy a lakosság zömétől megtagadták a szabad választás lehetőségét. A románokkal szimpatizáló Sherman Davis Spector prof. elemezve ezt a kérdést, “Rumania at the Peace Conference of Paris” (New York: Bookman Associates, 1962.) című munkájában ezeket írta: “ A végső aktus Erdélyben Medgyesen volt, jan. 8-án, amikor a szászok kérték Romániába való bekebelezésüket. Ez az aktus és a többiek... Bukovinában és Beszarábiában azután történtek, miután a románok már megszállták ezeket a területeket... A románok dec. végére majdnem egész Erdélyt elfoglalták. Ezután felvetődik a kérdés: vájjon önkéntes volt-e az egyesülés, vagy a román hadsereg fegyvereinek védelme alatt elkövetett fenyegetésre jött csak létre?" (70.-1. o.) A román hadsereg, megszegve a Magyarország és a Szövetségesek által 1918. nov. 18-án Belgrádban kötött fegyverszünetet, jogtalanul nyomultak be Erdélybe. A magyar csapatok ellenállását a románok francia segítséggel törték meg, amit a Legfelsőbb Tanácsa 1919. jan. 24-én hozott határozatában el is ítélt. A határozatot Wilson elnök személyesen szerkesztette meg: “Az erőszak alkalmazásával megszerzett birtoklás súlyos kárára lesz azoknak, akik azt elkövetik. Ez azt a hiedelmet kelti, hogy azok, akik erőszakot alkalmaznak, maguk is kételkednek igazságukban és követeléseik jogosságába, mikor a faji vagy nemzeti adottságokból származó előny és természetes társulás helyett a hatalom megszerzésére fegyveres erőt alkalmaznak. Ezzel nemcsak a saját jogcímüket teszik kétségessé, hanem azt is bizonyítják, hogy nem bíznak a Konferenciában.” (Foreign Relations of the United States. The Paris Peace Conference 1919. Vol. III. p. 715.) A románok minden áron biztosítani akarják a kívánt területet. Azután pedig hitelét venni a Szövetséges mellett kiálló Károlyi kormánynak. A nov. 13-án megkötött Belgrádi fegyverszünet megsértésével a románok be akarják bizonyítani a magyaroknak, hogy ehhez nekik nincs szükségük a Szövetségesek támogatására. Bizonyítani akarják azt is, hogy a magyarokat nem úgy kezelik, mint meghódított kisebbséget, hanem szívesen fogadják a román nép közösségébe. Ha a magyarok a Szövetségesekben reménykedtek, csalódtak és ezért a bolseviki propaganda termékeny talajra talált. A románok ezt a balratolódást rögtön kihasználták a magyarok ellen. Azt kérték a Szövetségesektől, hogy változtassák meg javukra a határokat, hogy a Károlyi kormány helyzetét mégjobban megrendítsék. A bolsevisták így akaratlanul is a románokat támogatták. Prof. Coolidge 1919. jan. 19-én Budapestről küldött 26. számú Öszszesítésében kifejtette, hogy a román nyomás megoldhatatlan kérdés elé állítja a Károlyi kormányt. Coolidge, de Wilson elnök is, elitélte a románok térhódítását. Ennek ellenére az Amerikai Delegáció a román és jugoszláv területi kérdéseket vizsgáló bizottságban a román követelések zömét támogatták. És amíg a románoknak megengedték, hogy kérésük támogatására felhozott adatokat előadják, addig a magyarokat egyszerűen meg sem hallgatták. (A következőkben részletesen ismerteti a Bratianu által előadott hamis statisztikai adatokat és azokat az 1910-es népszámlálás adataival sorban megcáfolja. Majd Bratianunak, arra az állítására, hogy egy hiteles népszámlálás esetén Erdélyben 2.900,000 románt és csak 687,000 magyart találnának, ezt mondta: “Meg kell említeni, hogy az 1930-as román népszámlálás szerint is Erdélyben csak 1.657,933 román és 826,796 magyar volt, jóllehet közben 197,000 magyart kiűztek és helyükbe tekintélyes számú románt telepítettek be erdélybe a román királyság különböző területeiről.”) Félve, hogy a szövetségesek nem fogják elégségesnek találni a kimutatott román számbeli fölényt, Bratianu még ezt is mondta: “A moldvai határ közelében él egy a magyarokkal rokon nép, számszerint 450,000.” Oh, igen, ezek a székelyek, akik igazi magyarok, nemcsak nyelvükben, hanem a 12. század óta a magyorokhoz való hűségükben is! Bratianu érvül még azt is felhozta, hogy Magyarországon a bolsevista befolyás anarchiával fenyeget... Bratianu nem az egyedüli, aki felhívta a figyelmet a bolsevista veszélyre Magyarországon. Coolidge óvva intett, hogy a Károlyi kormány megbukik, ha a Szövetségesek tovább folytatják jelenlegi politikájukat és eltűrik a román térhódítást. George Creel-t, a Committe of Public Information elnökét... 1919 elején Magyarországra küldték. Az amerikai Delegációnak küldött jelentésében (How We Advertised America, New York: Harper and Bros., 1920.) ezeket írta: “A magyarok helyzete minden vonatkozásban siralmas volt. Károlyi még az elnöki székben ült, de nyilvánvaló volt, hogy nem sokáig, ha a Szövetségesek nem tesznek sürgősen valamit az érdekében,. A Károlyi és F. d’Esperey által megkötött fegyverszünetet és annak rendelkezéseit nap, mint nap megszegték. Míg három oldalról a csehek, jugoszlávok és szerbek állandóan megsértették azt, addig a negyedik oldalról a románok a rendelkezések ellenére tovább nyomultak előre. Az élelmezési helyzet is kritikus volt és Kun Béla a bolsevisták korlátlan anyagi támogatásával nyugodtan hirdette az új világ evangéliumát. —
