Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-10-01 / 10. szám

XIX. ÉVFOLYAM, 10. SZÁM — 1980. OKTÓBER HÓ Ára; 85 cent A KÄRPÄTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (Petőfi) JÍITTVAKVfcT A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA ÖRÖK MAGYAR OKTÓBEREK! 1956. OKTÓBER 23. Idestova tíz év óta vallja a nyugati világ, hogy a keleteurópai országok az egypártrendszernek a Szovjetunió segítségével nálunk bevezetett kor­mányformáját nem maguk válasz­tották és nem kívánják, s idestova tíz éve tartja ez országok lakóit remény­séggel, hogy előbb-utóbb valamiféle magukválasztotta más kormányfor­mához kell eljutniok. Azt nem Ígérte nekik, hogy atomháborút fog indíta­ni érettük, sem arra nem hívta fel őket, hogy esztelenül fegyvert fogja­nak. De azt magukban foglalták ezek a bíztatások, hogy ha egyszer a világpolitikai helyzet és a népek komoly fellépése ezt lehetővé teszi, akkor a nyugati világ teljes gazdasá­gi, politikai és erkölcsi súlyát beveti annak érdekében, hogy e népek ügye szőnyegre kerüljön és számukra ki­elégítően megoldódjon. A magyar forradalom megterem­tette egy ilyen tárgyú világpolitikai alku minden feltételét és jogcímét — írta Bibó István az 1956-os Nemzeti Forradalom és Szabadságharc kiví­vott győzelmének a semleges Ma­gyarországnak államminisztere. Most utólag divat jobbról is, balról is sajnálkozni a magyar forra­dalom esztelen lendületén, mellyel túlfutott például a lengyel akció mértékén. E sajnálkozásnak sok ér­telme nincs, mindenekelőtt azért nem, mert a lengyel ügy és a magyar ügy kölcsönhatásban vannak és ép­pen a magyar ügy okozta megrökö­nyödés tette lehetővé, hogy a lengyel ügy meg tudott állni ott, ahol megállott. De egyébként is a magyar forradalom nekilendülését nem saját oktalansága, hanem a vele szemben álló államvezetés és karhatalom ko­­noksága és vérengzése váltotta ki, s a forradalom annak ellenére, hogy előkészítetlen és szervezetlen volt és egy esztelen vérengzésre volt válasz, meglepően józan, emberséges és mértéktartó volt. Ha utóbb mégis eredendően kilátástalannak nyilvá­nították, akkor ilyenné nem a saját esztelensége, hanem cserbenhagyat­­tatása tette. Kitörhet még Kelet-Európábán ennél nagyobb felkelés, több fegy­verrel, harcossal és áldozattal, de aligha van annak valószínűsége, hogy a xdlágpolitika napirendjére való tűzésnek ilyen hibátlan jogi, politikai, és erkölcsi jogcímeit pro­dukálja még egyszer egy ország-, hogy elsöpri a gyűlölt, elnyomó és bürokratikus diktatúrát, törvénye­sen uralomra juttat egy meggyőző­­déses kommunistát, aki számotvetve a kommunista párt magyarországi erkölcsi és politikai hitelvesztésével, elfogadja a többpártrendszeren ala­puló parlamentáris demokráciát és bejelenti, hogy országa a katonai tömbön kívül akar elhelyezkedni. Mi kell, ha ez nem volt elég, hogy össze­­kényszerítsen egy olyan világhatalmi konferenciát, mely a Szovjetuniónak nyújtott kielégítő garanciák mellett kialkudja Magyarország függetlensé­gét és szabadságát? E helyett zajlott és zajlik a magyar kérdés drámai tár­gyalása az ENSZ közgyűlésének színe előtt, ünnepélyes és hatástalan hatá­rozatokkal, az ENSZ tekintélyének beláthatatlan kárára. Holott min­denki nagyon jól tudta és tudja, hogy az ENSZ-alkotóinak meggyőző­dése szerint is — annyit ér békeszer­számnak, amennyit a benne részes nagyhatalmak ereje és szándékai érnek, s enélkül az ENSZ tárgyalá­saiból nem születhet más, mint lát­ványos viták és látványos határoza­tok. Ami azonban ilyenkor csődött mond, az nem az ENSZ, hanem a nagyhatalmak politikai felelőssége és erkölcsi tartalma. Az utolsó százöt­ven év, de különösen az utolsó ötven év politikai fejlődésének legfonto­sabb vonása a haladottabb világnak az a lassan térfoglaló, szomorú bukásokkal és visszaesésekkel tarkí­tott, de két világháború tüzében megedzett felismerése, hogy a de­mokrácia és közvélemény uralmának korában az elvi és erkölcsi politika az egyetlen lehetséges politika, de egyúttal a leggyümölcsözőbb reálpo­litika is. A magyar forradalomnak s leve­résének legsúlyosabb következménye a Nyugat számára az, hogy tíz évi elvi és erkölcsi szempontokra hivat­­(Folytatás a 2. oldalon) Szálas! Ferenc 1944. október 15-én kiadott hadparancsából: Szabadságharcot vívunk. Követelménye, hogy mindenre való tekintet nélkül mindenki azonnal, vita és csüggedés nélkül, elszántan és töretlenül álljon harcba. Áruló, nemzetvesztő, néprontó, aki meggátolja nemzetünk legteljesebb erőkifejtését, megbontja akarati egységét. E konkolyhintőket, cselszövőket, megalkuvásra kész szolgalelkeket, a józanság és tárgyilagos­ság mezében tetszelgő velőig gyávákat, kérlelhetetlen kíméletlenséggel el kell taposni, távolítani tiszta cselekvésünk útjából. Harcunk alapelve: vagy megsemmisítünk, vagy megsemmisülünk! Más alapelvet nem ismerünk el se józannak, se tárgyilagosnak. Fegyveres Nemzetünk egy lélek, egy test, egy akarat, egy elszántság legyen az egyetlen cél hűséges és becsületes, véres és munkás szolgálatá­ban; a Hungarista Magyar Birodalom kiharcolásában és felépítésében. E nacionalista és szocialista közösségünkből ki kell taszítani, el kell taposni, mint a férget, aki akár szóban, akár írásban, akár magatartásban, akár cselekedetben, nyíltan vagy burkoltan, szándékosan vagy ostobán vét Nemzetünk e megmásíthatatlan akarata ellen. A cél; Nemzetünk nacionalista és szocialista szabadsága, önállósága és függetlensége az európai népek erkölcsi, szellemi és anyagi közösségében. Nemzetünk szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha! Isten áldását kérem Nemzetünk nagy döntésére és előtte álló nagy harcára! Kitartás! Szalas. Ferenc Budapest, 1944. évi október 15. Magyarország vértanú nemzetvezetőjének az utolsó jogán elmondott beszédéből: Kétezer évvel ezelőtt, az igazság hite volt a földön és Krisztust mégis ke­resztre feszítették. 1944 október 15-én választani kellett, hogy a magyar Nemzet és vezető­sége Kelet felé megy-e, vagy Nyugat felé. Az én döntésem és elhatározásom nem lehetett más a kifejtettek alapján, mint az, hogy ki kell tartani, mert a harc időnyerésért, drága időért folyik és aki megnyeri az időt, az megnyer­te a háborút is. Ténykedésemnek más alapja nem volt. Nem is lenne értelme, hogy más alapot adjak döntéseimnek, mert a legteljesebb ellenkezésbe jutnák azzal az ideológiával, amelyhez konokul ragaszkodom. Hogy én ezt meggyőző­déssel vallom, az nem bűn. Hogy meggyőződéssel csak ennek tudok élni, az nem lehet bűn! Én a felelősségrevonás alól nem vonom ki magamat és nem menekülök előle. Amit rólam elmondottak, az valótlanság és személyes becsületemet a legsúlyosabban érinti. Én köszönöm mindenkinek, kivétel nélkül, aki engem ezen a súlyos úton követett, köszönöm az özvegyeknek, az árváknak, a hősi halottak­nak, a rokkantaknak, hogy ezért a hitért áldozatot hoztak...

Next

/
Thumbnails
Contents