Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-07-01 / 7-8. szám
4. oldal «ITTVAKÖftT 1980. július—augusztus hó MAKA Y JÁNOS: A TISZASZÖLŐSI ARANYLELET Talán mindmáig legnagyobb vesz teség akkor érte a magyar ősrégészetet, amikor az még nem is létezett: 1839. augusztus 13-án Tiszaszőlősön. Hogy mi történt ott, azt Tariczky Endre tiszafüredi plébánosnak és az ő nyomán Römer Flórisnak, régészetünk atyjának csaknem negyven évvel későbbi feljegyzései örökítették meg. Parasztasszonyok fölfedezték, hogy a Tisza áradása a partfalból arany- és más fémtárgyakat mosott ki. A hír nagy izgalmat keltett a faluban, s a kincskeresők ellepték a lelőhelyet. Ma már tudjuk — elsősorban Patay Pálnak, a Magyar Nemzeti Múzeum régészének a kutatásai alapján —, hogy egy vagy több gazdag rézkori sírnak nagyrészt aranyból készült tárgyai kerültek ott elő. Ezeket a kincskeresők jórészt beolvasztották. A leleteknek egy kisebb része a bécsi császári gyűjteménybe került 1841-ben. Közülük 1884-ben a budapesti ötvösművészeti kiállításon még bemutattak egy középen átlyukasztott válldíszt — aztán ennek is nyoma veszett. Ezenkívül voltak a leletben más aranytárgyak állítólag egy sisak(l), karon viselt tekercsek, aranymarkolatú, levél alakú (és ismeretlen anyagú, netán meteorvas) pengéjű tőr, 8-as alakú karikák, csavart pálca, legalább negyven gyűrű és ugyanannyi csat, lemezek, spirális díszű “makkocskák”, gyöngyök stb. S mindez egy olyan sírból került napvilágra, amelyben a halott állítólag a lovával volt eltemetve! A múlt század végétől kezdve azután több hasonló korú lelet került elő. Az egyik alighanem a Szilágy megyei Mojgrádról jutott a kolozsvári Nemzeti Múzeumba — ebben több száz aranytárgy között a tiszaszőlősihez hasonló 750 grammos aranylemez is van. S a magyarországi rézkor középső időszakából származó lelőhelyről bodrogkeresztúrinak nevezett műveltség temetőiből szintén szép számmal kerültek elő olyan kis aranycsüngők, amelyeknek a formája csaknem tökéletesen megegyezik a mojgrádi és a tiszaszőlősi nagy melldíszével. Ebből az következik, hogy a mojgrádi melldísz és néhány más tárgy ugyancsak a bodrogkeresztúri műveltség hagyatéka lehet —, s így a tiszaszőlősi tárgyak is azok. 1953-ban aztán kiderült, hogy a tiszaszőlősi kincs Bécsbe került része megvan! így ma már biztosan tudjuk, hogy Tiszaszőlősön 1839-ben valóban a bodrogkeresztúri műveltségben és esetleg az azt közvetlenül megelőző tiszapolgári műveltségben élő népcsoport temetőjének egy — vagy több — sírját mosta ki a folyó. RÉZKORI FÖLLENDÜLÉS Rézkori fémleleteink nagy száma és súlya kétségtelenné teszi, hogy csakis helyi eredetű rézről és aranyról lehet szó: nyílván termésrézrögöket és aranyrögöket kovácsoltak vagy olvasztottak újra. Ércek kohósításáról ugyanis ebből az időből a Kárpátmedencéből semmi adatunk sincs. így hát fémművesség csak ott virágozhatott fel, ahol különösen gazdag külszíni arany- és termésrézlelőhelyek akadtak. Ilyenek pedig a Kárpátmedence keleti részein, elsősorban Erdélyben voltak (például Zalatnán). A kárpátmedencei fémművességnek ez a föllendülése időbelileg egybeesett az Al-Duna vidéki réz- és aranyfeldolgozás kibontakozásával. E két területen az eszköz- és az ékszertípusok nagy része meg is egyezik. Az is kétségtelen, hogy a fémművesség mindkét területen a Földközi-tenger keleti medencéje korai fémiparának hatására kezdődött, s a rézkori nagy föllendülés pontosan akkor következett be, amikor az Égei-tenger vidékén a korai bronzkor eleje volt. A kereskedelmi és műveltségbeli érintkezések révén terjedhetett el ezeknek a díszeknek a használata és készítése az Al-Duna vidékére és — alig valamivel később — a Kárpátmedencében, ahol aztán a gazdag nyersanyag-lelőhelyek közelében valósággal kivirágzott. Csakhogy míg az égéi bronzkor első és második szakaszában lendületesen kibontakozó fémművesség töretlenül fejlődött tovább a harmadik szakaszban is, nálunk a bodrogkeresztúri műveltség végével mintha elvágták volna a réz- és aranyművességet! Mire mutat ez? Nagyarányú történeti, népességbeli és gazdasági változásokra! S még valamire: talán a fémművesség nyersanyag-ellátása is megváltozott. Úgy látszik, hogy a felszíni vagy a felszínhez közeli termésréz- és aranyelőfordulások kimerültek, a mélységi bányászat pedig még nem vált általánossá. Már említettük, hogy az Al- Duna vidéki kőrézkorból ismeretesek voltak hasonló formájú aranycsüngők. Nos, 1972 őszén egy várnai építkezésen egy temetőre bukkantak. Ennek már több mint száz sírját tárták fel, s bennük a kő- és rézbaltákon és -pengéken, a kagylóékszereken és az agyagedényeken kívül arany karperecek, lemezek, veretek, spirálisok, gyűrűk, gyöngyök, jogarok, sőt arannyal futtatott agyagedények, diadémok, állat alakú és bikafejet utánzó lemezek tömegét találták — köztük a Kárpát-medenceiekhez hasonló aranycsüngők is akadtak! Tehát a mi rézkori aranyleleteinkkel egykorú temető került elő. Sok bizonyíték szól amellett, hogy ez az időszak i.e. 2500-2200 közé esett. NYUGAT-EURÁZSIÁI MŰVELTSÉGKOR Ugyanebből az időszakból e lelőhelyektől viszonylag távol ismeretes két — aranyban mérhetetlenül gazdag — fejedelmi temető: az anatóliai Alaca Hoyukon és a Kaukázustól északra Majkopnál feltárt királysírok együttese. Alaca Hölyükön tizenhárom sírban arany- és ezüsttárgyak tömegét találták, közöttük olyan darabokat, amelyek annyira hasonlítanak az al-dunai és a várnai leletekre, hogy egykorúságuk kétségtelen. A majkopi sírhalomban talált nemesfém tárgyak között ellenben olyanok vannak, amelyek a mezopotámiai Úr városának királysírjaiban találtakra hasonlítanak, továbbá az Alaca Höyük-i tárgyak némelyikére és végül bizonyos darabok — így az állat alakú aranylemezek — a várnai leletekre. A mai köpi sír is azonos korból való. Az i.e. 2500-2200 táján tehát kirajzolódik előttünk egy olyan, a Fekete-tengert szinte körülvevő nyugateurázsiai műveltségkor, amelyet aranyban roppant gazdag, rangos — afféle fejedelmi — temetkezések jellemeznek, bár e gazdag sírok némileg eltérő anyagi műveltségű népcsoportokéi. így Alaca Höyük sírjai egy fejlettebb, szervezettebb és főleg gazdagabb társadalomnak nagy hatalmú fejedelmeié lehettek. Majkop tárgyaiban egy fémekben gazdag vidék sokirányú kereskedelmi kapcsolatait érezhetjük. Az al-dunai és a kárpátmedencei sírok pedig egy amazoknál szegényebb, de egymással lényegileg azonos gazdasági és társadalmi fejlettségű népről vallanak. Joggal tehetjük fel a kérdést: mégis honnan erednek e nagy fémművességi kör közös vonásai? A legkorábbi földműves civilizációk területén, Mezopotámiában és Egyiptomban i.e. 3500-3000 táján alakult ki a történelem első államai. Az állam létrejöttét, az uralkodó osztálynak, majd az uralkodó dinasztiáknak a kialakulását sok máson (királyi palotákon, törvényeken, hódító háborúkon) kívül a királyi temetkezések is jelzik. Ezek fő jellemzője szinte tobzódó gazdagságuk nemesfémekben. Erre a legjobb példák Puabi hercegnőnek vagy Meszkalamdug hercegnek a temetkezései mezopotámiai Úrban, avagy Kheopsz fáraó anyjának, Hetepheresznak a nagy piramisok közelében feltárt sírja Egyiptomban. Az i.e. 2650 táján élt Puabi hercegnő sírjában talált leletek egy része az anyagvizsgálatok szerint a nyugatanatóliai Szardisz mellől, a Pactolus folyó völgyéből származó aranyból készült. S a többi sírlelet is tanúskodik: a korai mezopotámiai városállamok fémszükségletüket részben a Kaukázus vidékéről, részben Anatóliából szerezték be. A történelemből jól ismert módon a fémlelőhelyeket vagy a kereskedelmi csomópontokat birtokló törzseknél a kereskedelem hatására indult meg az ősközösség bomlása. Ennek első lépéseként a közösségek vezetői azokat a termékeket kezdték saját tulajdonukként felhalmozni, amelyekben igen sok emberi munka kis helyen tartósan felhalmozható, tehát, amelyek nagy értékűek és könnyen szállíthatók távolra is csereárúként: a nemesfémeket. Ezek bősége még azt is megengedte, hogy a törzsi vezetők és családjaik életükben rengeteg nemesfém tárgyat használjanak, s ezek egy részét halálukkor a sírjaikba helyezzék temetkezési mellékletként. DÉLKELETI ÉS KELETI KAPCSOLAT S vajon az Al-Duna vidékén és a Kárpátmedencében, hogyan alakult ki a sokat termelő, de szerényebb típusváltozatú arany- és rézművesség? Az egyik föltétele nyílván a helyi réz és arany volt, a másik — a fémművesség. Ennek szerényebb kezdetei megvoltak már az előző időszakban, az újkőkor végén, s minden jel szerint kelet-égei és anatóliai ösztönzésekre alakultak ki. Azután a rézkor elején a Mezopotámia és Anatólia, illetőleg a Kaukázus közöttihez hasonló, csak szerényebb kapcsolat és hatás következhetett be, a másodlagos (anatóliai és keletégei, illetőleg a Fekete-tenger északi vidékén lévő) központok és az Al-Duna vidéke, meg a Kárpát-medence között. Tehát két különböző irányból jött a hatás. Déli-délkeleti irányban a már évezredes műveltségi és kereskedelmi kapcsolatok (ezeket legjobban a tengeri kagyló nagy tömegű északra szállítása bizonyítja) a réz- és aranykereskedelemmel bővültek. Kárpátmedencei, főleg erdélyi rezet és aranyat szállítottak délre. Még az sincs kizárva, hogy Nyugat-Anatólia kereskedelmi központjai (köztük az ősi kereskedőváros, Trója) erdélyi fémekkel elégítették ki a távoli városállamok növekvő keresletét. S e kereskedelmi kapcsolat révén több déli fémtípus (tűfajták, aranycsüngők) fokozatosan észak felé is meghonosodtak. Keleti irányból, a Kaukázus és a Fekete-tenger menti vidék meg a délorosz síkság felől kibontakozott egy népvándorlás. Ennek kutatása ugyan még a kezdeteknél tart, de például — mint Bokonyi Sándor vizsgálatai kimutatták — a tiszapolgári műveltségben ekkor jelent meg a ló, azt pedig keleten háziasították. Pontosan akkor, amikor a súlyos réztárgyak tömegével együtt az aranycsüngők is megjelentek! E népmozgás egyik korai jele a késői újkőkor zárt, falusias településrendszerének, a teli (a romok fölé újra s újra települő s így több romrétegű dombot hátrahagyó) települési formának hirtelen megszűnése. A kora rézkori falvak legtöbbje új helyen települt, és számuk jóval nagyobb, mint a télieké. Valószínű, hogy a késői újkőkornak javarészt földművelő életmódja helyett ekkor meg-megújuló keleti hatásokra, a vegyes földművelő és nagyállattartó gazdálkodás lett általános a Kárpát-medence keleti és középső részén. A viszonylag kevés sírt felvonultató, de elég sokáig használt temetők arra mutatnak, hogy meghatározott területekhez szilárdan kötődő kis közösségek — alighanem két-három család, nagycsalád együttesei — voltak a társadalmi szervezet alapegységei. ARANYSISAKOS NEMZETSÉGFŐ Persze csak bizonyos temetők bizonyos sírjaiból kerülnek elő aranyleletek — tehát a társadalom tagjai között már rangbeli és gazdaságbeli különbségek voltak. Ez azonban ott még aligha az arany- és a réztermelés és kereskedelem eredménye volt! Inkább csak a főnökök rangját fejezhette ki —, ámbár egyelőre nem tudunk határozottan felelni arra a kérdésre, hogy az ősi társadalom bomlási folyamata mennyire haladt előre. Mindenesetre az elmondottak módot adnak arra, hogy a tiszaszőlősi sírral kapcsolatosan megkockáztassunk néhány olyan föltevést, amely talán már sohasem igazolható, de meggyőződésünk, hogy az elkövetkező évtizedekben a régészeti kutatás napirendjére kerülnek. Az egyik forrásainkban — és cikkünk elején — említett sisakra vonatkozik. A kutatók joggal vélik valószínűtlennek azt, hogy aranysisak lett legyen egy kárpátmedencei rézkori temetőnek bármennyire is gazdag sírjában! Ámbár egy annyira gazdag sírban, mint a tiszaszőlősi lehetett, ez mégsem zárható ki teljesen. A sisak — aranyból is készítve — akkor már régen ismert tárgy volt. (A már említett Meszkalamdug herceg színarany sisakját hazánkban is láthattuk a Műcsarnokban 1968 júniusában rendezett mezopotámiai kiállításon.) S azt sem tekintjük lehetetlennek, hogy a tiszaszőlősi sírban vastárgy is akadt, hiszen az Alaca Höyük-i sírokban is volt két vaspengéjű tőr. Mindent összevetve megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a közvetve megismert tiszaszőlősi sírban eltemetett férfi a késői tiszapolgári vagy korai bodrogkeresztúri műveltségnek egyik leggazdagabb és leghatalmasabb nemzetségfője vagy törzsfője volt — aranysisakban, mellén nagy aranylemez díszlett, karpereceket, gyűrűket, a ruháján lemezeket “makkocskákat” és egyebeket viselt, kezében jogart és aranymarkolatú meteorvas tőrt tartott... Nem kívánhatunk szebbet és jobbat a magyar ősrégészetnek, mint hogy egyszer megtaláljon és feltárhasson egy olyan gazdagságú sírt, mint amilyen a tiszaszőlősi lehetett. (Az Elet és Tudomány folyóirat nyomán, a Parázs 1980. márciusi számából.) A cikkben szereplő lelőhelyek 1. Tiszoszölós, 2. Mojgród, 3. Gumelnica, 4. Várna, 5. Trója, 6. Alo^o Höyük, 7. Szardisz, 8. Majkop
