Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-06-01 / 6. szám

10. oldal «ITTVAKÖfcT 1980. június hó "Hiába menekülsz, hiába futsz . . Február 12-én volt 35 éve, hogy Buda, mint történelmünk során már annyiszor, 52 napos hősi védelem után a tízszeres túlerőben lévő ellen­séggel szemben elesett. És ezzel be­teljesedett nemcsak a már romokban heverő “Duna gyöngyének”, a ma­gyar fővárosnak, hanem az egész or­szágnak és nemzetnek újabb tragé­diája, ami 35 év után még most is tart, s az évek múlásával egyre na­gyobb és végzetesebb lesz. A védők, a polgári lakosság hősi élet- és véráldozata, mérhetetlen szenvedése, a főváros pusztulása mégsem volt hiábavaló. Hogy ma Ausztria szabad, semleges állam, a földig lerombolt, csonka Nyugat- Németország a világ egyik gazdasági, ipari nagyhatalma, hogy a vasfüg­göny nem a Rajnánál húzódik, az kizárólag Budapestnek és hős védői­nek köszönhető. Ezért egyszer be is fogjuk nyújtani a számlát Európá­nak, hiszen a leendő Egyesült Európa múlt évben kicsírázott magja, az Európai Parlament sem ülésezhetne ma Straszburgban. Budapest hősi védelmének hadá­szati jelentőségét az bizonyítja a leg­jobban, hogy 52 napos ellenállásával 3 hadseregcsoportot tartott fenn és ezzel megmentette Európát a teljes orosz elözönléstől. Hindy Iván vezérezredes, a magyar védők hős parancsnoka az utolsó ki­törési kísérlet alkalmával fogságba esett. Malinovszky, akit Sztálin ezért soronkívül marsallá léptetett elő, lo­­vagias udvariassággal fogadta és minden tisztelet megadásával szállí­totta a keleti front legyőzött hadsere­geit vezénylő tábornokok táborába, ahol szintén tisztelettel vették körül. De alig egy év után, az NKDV figyel­meztetése ellenére, hazaszállíttatta magát. Budapesten a pályaudvaron Péter Gábor fogadta, bilincsbeveret­­te és népbíróság elé állíttatta — 1946 augusztus végén fel is akasztották. A gellérthegyi szovjet emlékmű felava­tásakor mondta Nagy Ferenc: Ennek a háborúnak nincsennek magyar hősi halottjai . . . Hát igen, szerinte és társai szerint nem volt, mert a szovjet győzelemre spekuláltak és annak kö­szönhették, hogy valakik(Pl) lettek..., de csak itt a földön, mert azóta már Nagy Ferencnek is el kellett számol­nia odaát mindenért. Mint minden nemzeti tragédiánk­nak, ennek is megvoltak nemcsak a hősei, mártírjai, hanem a haszonél­vezői, hiénái is. Ha egyre kevesebben is, de még elég sokan vannak, akik emlékeznek rá, hogyan üvöltötték, recsegték 1944 — 45 telén Budapest körül az orosz állásokból a hangszórók a “búgó hangú” színésznő lemezéről: Hiába menekülsz, hiába futsz, a sor­sod elől futni úgysem tudsz ... És nem véletlen, hogy pont az ő lemezét játszották, hiszen már évekkel az orosz beözönlése előtt megkezdte “honmentő” munkáját néhány fon­tos beosztású vezérkari tiszttel való “szoros' kapcsolat révén: “Sok a ba­jom — írja többek között Kádár Gyula vezérkari ezredes ‘elvtárs’. ‘A Ludovikától Sopronkőhidáig’ című munkájában (504. old) — Újszászy tábornok és Karádi Katalin viszonyá­val is. ” De hát később sem tagadta meg magát . . . Zsedényi Béla, akit az “országhó­dító” Voroszilov marsall jóvoltából választottak meg Debrecenben “az első független magyar parlament” el­nökének, ami egyben “országfői” tisztséget is jelentett, mesélte a bör­tönben a következőket: “Egy ízben üzente (mármint Voro­szilov) adjutánsával, hogy szívesen el­jönne hozzám vacsorára. Nem hiva­talos vacsorát kért, hanem amolyan vidám estét, ahol hölgyek is jelen vannak, no meg jó italok és egy kis zene se hiányozzék. Mikor közölte az adjutáns a marsall szóbeli üzenetét kissé kacsintott. Én persze azonnal megértettem, és megkérdeztem, há­nyán jönnek a marsall úrral vacso­rára? Az adjutáns szerényen azt vála­szolta, hogy csak ő, meg a főnöke. Tehát két nő kell — gondoltam ma­gamban, és máris döntöttem. Az egyik hölgy, akire a választásom esett az ismert fővárosi primadonna, a másik pedig a még ismertebb búgó hangú moziszínésznő volt. Meg is hívtam őket — tekintettel a vacsora magyar érdekeket szolgáló fontosság­ra — a hölgyek el is jöttek. A vacsora után a búgó hangú énekesnő magyar és orosz dalokat énekelt és éjfél után, amikor eltávoztak a szakácsok meg az inasok, a marsall engedélyével én is visszavonultam irodámba. Kissé el­szundítottam és amikor visszatértem már hajnalodott. Nem sokkal ezután a marsall — aki igazi úriember volt — eltávozott és a lépcsőházban midőn megköszönte a szíves ven­déglátást, nagy csomó pénzt adott át azzal a kéréssel, hogy azt adjam át a hölgyeknek, amit meg is tettem” (Fiala Ferenc: Zavaros évek, Mün­chen, 1976. 80. old.). Ezeket csak azért idéztem fel, mert a hazulról érkezett hírek szerint ott­hon valóságos Karádi-láz van; a Karádi-filmeket játszó mozik állan­dóan zsúfoltak és “A közelmúltban megjelent Karády-lemezt — írja a Füles — villámgyorsan szétkapkodta a közönség. A művésznő a honorá­riumot a budapesti színészotthonok javára ajánlotta fel.” Azt még valahogy meg lehet ér­teni, hogy az otthoni rendszer Buda­pest elestének 35. évfordulója “örö­mére” újra felfedezte a “felszabadí­tó” oroszokat így is, úgy is kiszolgáló, majd külföldre disszidált “búgó hangú ” művésznőt és szemethuny az átkos burzsuj-világot idéző filmjei és slágerei sikere felett. Még azt is meg lehet érteni, hogy az otthoni közön­ség Karádi-lázt kapott, hiszen ezek a filmek és slágerek egy emberöltő múltán is még mindig különbek, mint a kommunista rendszerben ké­szült — tisztelet a csekély kivétel­nek — “magyar” filmek, a “magyar” beat-, meg rock-slágerek. Azt azonban már nehéz megér­teni, hogy itt szabad földön, New York és környékén, egyes keresztény egyházak kultúrhelyiségeiben a ma­gyar rádióadók lelkes propagálásával az év eleje óta szinte megszakítás nélkül szintén Karádi-filmeket ját­szanak . . . Nem is szólván arról, hogy ezeket a filmelőadásokat zömmel gyerekes családok látogatják; már pedig, ha a “Halálos tavasz”, “Ha­lálos csók”stb., a mai sexfilmekhez képest ma született bárányok is, a legjobb akarattal sem mondhatók er­­kölcsnemesí tőknek. De mindentől eltekintve, akárhogy is nézzük, ez az itteni “Karádi-láz” az elmondottak után, ha közvetve is, nem más, mint Budapest hős védői emlékének meggyalázása és az or­szágot rombadöntő, a nemzetet meg­gyalázó, vérbetipró “dicsőséges fel­szabadító vörös hordák” felmagasz­­talása. Márpedig az emigráns csak addig ember és emigráns, amíg minden szíve dobbanásával, gondolatával, tettével, cselekedetével azon van, hogy az, amiért kénytelen volt hazá­ját elhagyni, minél előbb megszűn­jön, megváltozzon. Sajnos, egyre többen vannak az élen ágálok, vezérkedők között is, a mindent feledők, megalkuvók, haza­felé hajbókolok, csak az egyéni érde­küket hajszolok, magukat is becsa­pok. Pedig: Hiába menekülsz, hiába futsz, a múltad elől futni úgy sem tudsz . . . Csikmenasági —------------------------------------------------------------------------------------­Megfejtették a magyar rovásírás legrégibb emlékét? A kitűnő fiatal felvidéki magyar őstörténész, Püspöki Nagy Péter fi­gyelmét felhívták a felsőszemerédi (régebben ipolysági, most lévai já­rás) római katolikus templom hajó­jának oldalfalában fennmaradt ké­sőgótikus kőportálé ismeretlen írás­­rendszerű feliratára. A rovásjeleket Püspöki Nagy Péter tanulmányozta és megállapította, hogy a felírás első része arab számjegyekkel, a második rész, a felirat, a magyar rovásírás be­tűivel készült. Az 1482-ben épült templom eredeti alakját a gyakori átalakítás miatt nagyjában elvesz­tette ugyan, a feliratot őrző portálé azonban eredeti helyén, a régi templom hajójának falrészében áll. Püspöki Nagy szerint, “szigorú ér­telemben vett epigráfiai rovásemlé­künk” eddig három volt: 1. a szé­­kelyderzsi tégla, eredetiben (a XVI. század első feléből; Pais Dezső sze­rint talán a XIII. századból), 2. a csikszentmihályi felirat 1501-ből, végül az 1515-ből eredő konstanti­­bápolyi felirat. A felsőszemerédi fel­irat, írja Püspöki Nagy, “a magyar rovásírás máig ismert legrégibb, első biztosan datálható, eredeti helyén sértetlen állapotban fennmaradt epigráfiai emlék". A megfejtési eljárás négy szakasz­ra tagolódott: először meg kellett ál­lapítani a felirat olvasási irányát (bal-jobb irányú). Másodszor, tisz­tázni kellett a rovásjelek hangérté­két, harmadszor, meg kellett hatá­rozni a rovásírásos feljegyzés tago­lását. Végül, negyedszer, meg kellett fejteni, az előbbiek alapján, a felső­szemerédi felirat tartalmát, tehát azt, hogy mai magyar nyelven mit jelent. A szöveg végül, a szerző olvasata szerint, ez lett: 1482 — Kürakó Já­nos mester. “Kürakó János mester írja Püspöki Nagy Péter —, ami­kor a felsőszemerédi templom potá­­léjára felrótta az építkezés befejezé­sének évét és saját nevét, a magyar epigráfiának és általában a rovásírás ügyének igen nagy szolgálatot tett. ” A megfejtés új szemléletnek nyit utat: a rovásírás, írja Püspöki Nagy Péter, nemcsak az székely magyarok nemzeti kincse volt, hanem ősi kul­turális hagyaték, amely két meder­ben fejlődött tovább: a Duna-me­­dencében és a Székelyföldön. Felte­hető, hogy más helyeken miként szűkebb szülőföldemen, az Ipoly­­völgyében a Kürakó János meste­réhez hasonlatos feliratok rejtőzhet­nek. A Magyar Nyelvtudományi Tár­saság folyóirata, a Magyar Nyelv nagyterjedelmű, méltán feltűnést keltő tanulmányt közöl Püspöki Nagy Péter felfedezte felsőszemerédi leletről, amely különös hangsúl­lyal emeljük ki — a kárpáttáji szláv gyűlölség, elképesztő történelemha­misítások lávamezőin az évezredes magyar település- és művelődéstör­ténet egyik cáfolhatatlan, döntő bi­zonysága! (Ipoly völgyi) Egyre szemérmetlenebb a román propaganda Már régen tudjuk, hogy a romá­nok szemrebbenés nélkül, orcátlanul csalnak, hamisítanak, hazudnak, ha az érdekeik úgy kívánják. Az őrült­ségig fokozott román “szocialista-na­cionalizmus ”-nak egyetlen célja a 60 évvel ezelőtt ölükbe hullott Erdély és kapcsolt részeinek mielőbbi teljes el­­románosítása, hogy egy esetleges tör­ténelmi fordulatkor se népi, se nyel­vi, se történelmi, se kulturális ala­pon ne lehessen kétségbevonni a bir­toklását. Ennek érdekében semmi­től, de semmitől nem riadnak visz­­sza: ölnek, gyilkolnak, rabolnak, csalnak, hamisítanak, hazudnak rendületlenül ... És teszik ezt ör­dögi tervszerűséggel, céltudatosság­gal, központi, állami irányítás és ve­zetés mellett. Hogy aztán ennek áldozatául esik Európa legnagyobb “nemzeti ki­sebbsége”, a román uralom alá kényszerített 3 millió őslakos magyar és csodálatos ősi kultúrája — ki törő­dik vele?! Ha a Moszkva által a cson­kaország nyakára ültetett “magyar” kommunista vezetőknek nem fáj, miért fájna az pl. a szabadság és az emberi jogok bajnokának talárjában tetszelgő Amerikának? Hiszen Ceau­­sescunak, ennek a véreskezű, sztáli­nista, kommunista román diktátor­nak, a 60-as évek óta éppen Amerika a legfőbb patrónusa és támogatója. Tehát, emberi szabadság és jogok ide vagy oda, minden gátlás nélkül szabadon irthatja a magyarokat, annál is inkább, mivel Moszkvának is végső célja a szláv tengerbe ékelt magyarság megsemmisítése. A románok nagyon jól tudják, hogy 60 évvel ezelőtt a pénzért min­denre kapható nyugati sajtó támo­gatása nélkül sohasem kapták volna meg Erdélyt. De azt is tudják, hogy ez ma még inkább áll. Élnek is vele . . . Ennek az egyre merészebb és sze­mérmetlenebb román propagandá­nak iskolapéldája a montreáli The Gazette márc. 15-i számában (CP) jelzéssel megjelent Bukarestből kel­tezett “New Romania finds pride in historic Latin heritage” c. propa­ganda riportja. Éppen ezért szabad fordításban közlöm a lényegi részét: “Minden év július hó utolsó vasár­napjának hajnalán felbúg a román hegyi kürt Gaina hegyén Erdélyben. Ennek az ősi hívásnak az erdős he­gyektől sokszorosan visszaverődő hangjára — 2000 évvel ezelőtt a ró­mai centuriók is hallották már — a reggeli ködben megindulnak az em­berek fel a platóra, ahol a “leányvá­sárt” tartják. Egykor ez volt a leg­jobb alkalom feleséget találni az ün­neplőbe öltözött lányok között a gai­­nai vásáron. Most ez már csak egyike a számos román népünnepélynek a turisták szórakoztatására. Az északamerikai turisták, mivel a vasfüggöny mögött vannak, élesen figyelnek. Éppen ezért a románok mindent elkövetnek, hogy a nyuga­tiaknak bebizonyítsák, hogy Romá­nia és történelmi múltú népe nem olyan, mint a varsói paktum többi állama. Jóllehet, a bürokrácia, mint álta­lában a kommunista országokban, itt is virágzik, mégis a turista min­den előzetes bejelentés és kérvénye­­zés nélkül kaphat vizumot a buka­resti repülőtéren és bérelt kocsin minden megkötöttség és vezető nél­kül szabadon mehet bárhová. A hivatalos személyek mindig kihangsúlyozzák a Nyugat és Romá­nia közötti nyelvi és kulturális ha­sonlóságot. “Ez latin sziget a szláv tengerben — mondja Radu Cons­­tantinescu, helyettes kultúrfelelős — hiszen a legközelebbi latin nép 2000 km-re van ide.” Az interjú során megjegyzi, hogy a román szavak 73 százaléka latin eredetű, mivel Dáciá­nak 106-ban történt elfoglalása után római légionáriusok telepedtek ott le. A maga nemében egyedülálló dák —latin hagyományokra büszke románok két ősi emlékműre (de nem írja mik azok és hol vannak) hivat­(Folytatás all. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents