Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám
10. oldal n ITTVAKÖfcT 1980. május hó SZÉLJEGYZETEK EGY SAJTÓVITÁHOZ (Folytatás a 9. oldalról) miért nem történt meg, annak hoszszú sora van, valamint annak is, hogy a mintegy 100.000 főt kitevő másod- és harmadgenerációs magyar fiataloknak csupán elenyésző töredéke ismeri nyelvünket s kultúránkat. — A kialvófélben levő magyar lelkek száma sok tízezerre rúg, s ezért a felelősség elsősorban a közönyössé vált magyar szülőket terheli, másodsorban pedig csúcsszervezeteinket (AMSz!), melyek rátermett vezetők hiányában elhanyagolták az utánpótlásról való gondoskodást. Az ifjúsággal nemcsak hogy nem törődtek, hanem egyes betokosodott csáklyások kézzel-lábbal igyekeztek pozícióikat megtartani, s a régóta esedékes őrségváltást megakadályozni. A hovatovább letűnő emigrációs nemzedék és a magukat emigránsoknak már nem tekintő új generációk között ílymódon sajnálatos szakadék keletkezett. (Ez abban is megnyilatkozik, hogy az utóbbiak nem helyezkednek a teljes elutasítás álláspontjára magyarországi kultúrkörökkel szemben.)” Valóban elszomorító tény, miszerint “a közönyössé vált magyar szülők” nem tettek semmit(P), hogy gyermekeik megismerjék nyelvünket és kultúránkat. Sisa nem szól azokról a szülőkről, akik nem váltak közönyössé és minden lehetőt elkövettek, hogy gyermekeiket jó magyar szellemű nevelésben részesítsék. Kivételes esetekben fáradozásaik eredménnyel jártak, az esetek legtöbbjében azonban meghiúsultak — részben mert a szülőknek nem voltak megfelelő pedagógiai képességeik — nagyrészt pedig a fiatalok nemakarásán. Mert a másod- harmad-generációs ifjúságunk többségének érdeklődése nem fordul szüleik, nagyszüleik elhagyott hazája felé, édeskeveset érdekli őket az éji homályban késlekedő “régi dicsőségünk” és a mohácsi síkon eltemetkezett “nemzeti nagylétünk”. Ok “nem emigránsok”, hanem “az új haza” szülöttei, melynek nyelvét megtanulták óvódás-kisiskolás korukban. Számukra a magyar nyelv elsajátítása épp olyan nehéz feladat, mint a nem magyar családokból származóknak így hát megtanulásával nem vesződnek. Amelyik pedig úgy-ahogy, törve és idegen accentussal még valamelyest beszél magyarul, nyelvi fogyatkozását restelve, lehetőleg elkerüli a magyar nyelv használatát. S a szülői házban felcsipegetett csekély nyelvkészsége hamarosan feledésbe merül . . . Történhettek, történtek is hibák csúcsszerveink részéről “melyek rátermett vezetők hiányában” utánpótlásról nem gondoskodtak. Sisa István a “rátermett vezetők hiányában” kifejezéssel — amelyet nyilván abból a célból használt, hogy azzal a szervezeteket, elsősorban az AMSz-t és vezetőiket kissé “oldalba billentse” rámutatott a bajok forrására. Mert a problémák gyújtópontjában főként pedagógiai kérdések állanak. Megoldásukra csakugyan “rátermett”, elhivatott pedagógusok kellettek volna. Ilyenek hiányában a probléma megoldhatatlan marad! Olyan pedagógusokra van szükség, akik emberfeletti kitartással, tökéletes magyarságtudattal gondoskodnának arról, hogy “külföldi magyar szülőktől származó” ifjak a hazától elszakadtan élő magyarság természetes utánpótlása legyenek. Fájdalom, olyan magyar pedagógusok, akik ezt a hálátlan, egész embert kívánó feladatot vállalták volna, eddig nem törekedtek arra, hogy csúcsszervezeteink “rátermett” vezetői legyenek. Sisa István szerint “egyes betokosodott csáklyások kézzel-lábbal igyekeztek pozícióikat megtartani s a régóta esedékes őrségváltást megakadályozni”. Nos — ezek a “betokosodott csáklyások — ahogy a már maga sem “egészen ifjú” Sisa nevezi az idősebb szervezeti vezetőket — nem igyekeztek “ pozícióikat ” terrorisztikus fellépéssel, útszéli, botrányos jelenetek rendezésével, szervezeti alapszabályok semmibevételével, felrúgásával megszerezni vagy megtartani. Elmondhatja-e Sisa, hogy az elmúlt év őszén az egyik nagy “csúcsszervezetünk” közgyűlésén az “őrségváltásra” felvonult “utánpótlás” ugyanígy viselkedett? Tény és való, hogy ezek a “betokosodott csáklyások”“elutasító álláspontot” foglalnak el a Sisa István által szerényen “magyarországi kultúrköröknek” nevezett kommunista szervekkel szemben, mint a Magyarok Világszövetsége vagy az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége. Vé-Kedves Magyar Testvéreim! Egynéhány szóban emlékezni szeretnék 1945. április 4-ről és 1956. november 4-ről — azokról a keserves napokról, amelyekben! a magyar nép és más szabadságáért küzdő szomszéd ország, vagy éppen testvérnép részesült a kapzsi imperialista nagyhatalmak jóvoltából. Mostanában sokat hallunk Cambodiáról — helyesebben kiejtve Kampucsiáról — Délkelet-Ázsiában. Halljuk, hogy ott az emberek milliói éheznek, szenvednek és halnak éhen. A nagy népi Csína bekerítéséért versengő USA és a Szovjetunió felmorzsolta Koreát, Laoszt és a vietnámi ‘‘be nem jelentett háború” oldaleseménye és áldozataként Kampucsiát is. Több gazdaságtudós és a politikai tudományokkal foglalkozó tudós aggódva fejti ki, hogy évtizedekig fog eltartani amíg azok az országok emberi erőben és gazdasági-ipari felépülésükben normalizálódhatnak majd! Arra is emlékeztetnek a politikusok, hogy a háború szenvedéssel jár. de azt már sokan elfelejtették, hogy háborúkat mesterségesen is szoktak kirobbantani az érdekelt felek: uralkodók és nyerészkedők. A háború okozta szenvedéseket lehet terrorral, bankjegyekkel vagy bombákkal létrehozni. Magyar testvéreim! Emlékeztek-e azokra a förtelmes napokra, amikor az USA légi hadereje — Nixon elnök uralkodásának utolsó hónapjaiban — tönkrebombázta Kampucsiának a Vietnámmal határos területeit és éppen abban az időben, amikor a békeszerető bennszülött paraszt a rizsaratáshoz látott volna! Mintha csak az 1940-es évek tűnnének szemeink elé, amikor szintén az angolszászok bombázói verték szét a nyárvégi aratásra készülő veteményeseket és a téli raktárakat édes hazánkban, hogy a halálos éhség segítse ritkítani sorainkat azután. Ahogyan Korea északi felét, majd Laost, Vietnámot és Kampucsiát bekebelezték a kommunista érdekek — ugyanúgy, 1945. április negyedikére befejeződött Magyar Hazánk erőszakos megbecstelenítése az angolszász világ által végsőkig támogatott “Dicsőséges Vörös-Szovjet hordától”. Az erőszakos területrablást, a beütemezett és folytatólagos népirtás követte és még a mai napig gül pedig — az “egyes betokosodott csáklyások” soha nem törekedtek arra, hogy “elveik fenntartása mellett” (esetleg azok sutba hajításával?) “kapcsolatokat építsenek ki” budapesti kormánykörök felé. Úgy tűnik, mintha Sisa már egyszer-kétszer felvetette volna ilyen kapcsolatok létesítésének gondolatát . . .? Sok beszédnek sok az alja! Ajánlatos lesz, ha a könyv kiadói és terjesztői előtt térdet-fejet hajtó, azokat lelkesen szolgáló “kultúraktivisták” ezt megszívlelve felhagynának a mű dicsőítésével. Mert a könyv kiadói, az Anyanyelvi Konferenciák Védnöksége és a Magyarok Világszövetsége, végső fokon tehát a budapesti rendszer. Az a rendszer, mely — Sisa István szerint is — “közönnyel szemléli a magyarság pusztulását a Kárpátmedencében”. Az a rendszer, amely az abortuszrendelet segítségével addik eddig már több mint 4 millió magzat elpusztítását tette le-, hetővé. Az a rendszer, amely a világuralomra törő Szovjetunió csatis folyik a változatok szinte kimeríthetetlen formáiban. A magyar nemzet népessége egyre csökkent, mert vagy Szibériába hurcolták a szerencsétlen tízezreket, vagypedig, megannyian az életbenmaradás reményében a száműzetést választották! Az otthonmaradottak a Rákosi— Gerő terror nyűgét viselték 11 éven keresztül, míg végre elkeseredettségükben ököllel rontottak a magyar hazánkat bitorló ruszki tankoknak 1956. október 23-án. Az 56-os világot rázó szabadságharcunkat a Nyugat ismételten elárulta és hazánkat, november 4-én, következetesen egy újabb szovjet vérfürdővé süllyesztette! A szabadságharcban résztvevők ezreit meghurcolták, felkoncolták, vagy ismét Szibériába toloncolták. Egynegyed millió magyar pedig ntégegyszer a külvilágba kényszerült menekültként életét folytatni. Magyar testvéreim! Történelmi véletlen-e az, hogy éppen november 4-én támadták meg az orosz haderők Afganisztánt is? Nem különös-e az is, hogy az ún. “igazságot és békét szerető” Egyesült Államok és szövetségesei megintcsak ölhetett kézzel sajnálkoznak az afgán testvérnép kegyetlen irtása felett? Amikor 1979. november 4-én,a hamarosan százezret is felülmúló, modernül felszerelt szovjet haderő bevonult Afganisztánba, egy-két valamire való politikus visszaemlékezett az 56-os Magyar Szabadságharcra, majd az azt követő november 4-i szovjet támadásra, de azóta már azok is leírták az afgánokat a térképről, mintahogyan azt a magyarokkal teszik 1920. június 4-ke, 1945. április 4-ke, avagy 1956. november 4-ke óta!!! 1821—22-ben, amikor az éltudós magyar nyelvész és történész Körösi Csorna Sándor az afgáni fővárosban, Kabulban járt és tanulmányait megkezdte — Afganisztán éppen az angolszász kolonializmus ellen küzdött. Afganisztánt Dzsingisz-Khán óta idegen hatalom megtörni nem volt képes! Csak a modern kor nemzetközi összeesküvők és cselszövők csalása, kegyetlenkedése és cserbenhagyása bizonyulhatott elég erősnek arra, hogy, mint a magyar nép, úgy az afgán nép lelkierejét megrázza! Hogy mire képes a nemzetközi öszszeesküvők csaló gárdája, azt egy lósa. S a kérdést tovább taglalva igen sok “alja” merülhet fel, ami nem szolgálja a rendszer és “külföldön élő” híveinek dícséretét akkor sem, ha “anyanyelvűnk védelme, ifjúságunk magyarságtudatának felkeltése” címén jelentkeznek. Kétségtelenül igaza van Sisa Istvánnak abban, hogy a második és harmadik nemzedék megmentésere “új stratégia” szükséges. Ennek az “új stratégiának” kidolgozása pedagógusaink elsőrangú, tovább már nem halogatható kötelessége. Remélhetőleg ez a legközelebbi jövőben a szülők és szervezetek maximális támogatásával és közreműködésével velmegvalósításra is kerül . . . Addig pedig — tekintsünk hálával és tisztelettel azokra a derék magyarokra, akik nem tekintik a hazai kultúrmázba burkolt propaganda ügynökségeket vezércsillaguknak, de kitartó odaadással, szívvel-lélekkel igyekeznek gyermekeiket tanítani és a magyarságtudat csíráit lelkűkbe ültetni. magazin cikk félreérthetetlenül megvilágítja: a Time magazin 1980. március 24-i számának, a 39. oldalán azt olvashatjuk, hogy egyes amerikai tisztviselők örömmel vették azt, hogy legújabban Pakisztánban is kérdéses a helyzet, mert a szovjet tervek szerint ott is megfog indulni egy szovjet beavatkozás . . .! Az USA képmutatóan csak egy maroknyi dollársegélyt hajlandó Pakisztánnak nyújtani jelenleg és azzal a ZIA kormányt a szovjet érdekkörbe akarja kényszeríteni. A szerencsétlen, de ismét áldozatra kész afganisztáni szabadságharcosoknak pedig egy nyomorult húszezer dollárt sem akar eljuttatni, amivel azok páncéltörő bazukát kívánnának beszerezni! Emlékeztek még Magyar Testvéreim, hogy 1956-ban nekünk is csak ígéretekkel volt teli a harcos oldalzsákunk? A nyugati rádiók és újságok kongottak a siránkozó üres szavaktól — hogy végül a véres november 4-ke bekövetkezhessen —, hogy az 1945-ös április 4-ke meg ne másuljon! Az afganisztáni testvérnép érettünk is vérzik most, mint ahogyan mi is oly sokszor véreztünk a szabadságért és turáni megmaradásunkért, 1945. április 4-én és m^jd 1956. november 4-én! Magyar Testvéreim! Ne felettük el ezeket a történelmi dátumokat! ígérjük meg, hogy minden tehetőt megteszünk azért, hogy az eljövendő április négyeket dicsőségesebbé tegyük. Paposi-Jobb Andor Hungária Szabadságharcos Mozgalom vezetője. MEGJELENT Prof. Badiny Jós Ferenc legújabb könyve: ■I, ' AZ ISTER-GAMI OROSZLÁNOK TITKA kiegészítve, a szövegrész számos ábráján és képén kívül, "tizenhat” kiváló fényképből álló sorozattal, melyek feltüntetik az ősi Ister-Gami Szentélyből ránk maradt részleteket. — A könyv ára a viszonteladóknál: US $10.00. GYÁSZOS ÉVFORDULÓRA EMLÉKEZÜNK Elhangzott a clevelandi Kováts Óbester Történelmi Társaság rádió programján
