Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

1980. január hó

«ITTVAKOfcf

5. oldal

A “TERMÉKENY BIZONYTALANSÁG

>>

Irta:

RADICS GÉZA

László Gyula “kettős honfoglalás” elméletét — hogy a szerző szavaival éljünk — a “termékeny bizonytalanság” teszi valóban értékessé. László elmélete ugyanis, megdöntötte a megszilárdultnak vélt és fennen hirdetett “finnugor nyelvrokonságra” épített származás és őshaza “történetet.” A finnugorosok a magyar őskutatást alapvető tételeiben befejezett “ténynek” könyvelték el, melyen változtatni, vagy ahhoz hozzáadni már nem lehet. László kutatásai során jött rá, hogy “más megoldás is lehetséges”. A magyarság őstörténete sokkal bonyolultabb, minthogy azt egy vonalas kényszerzubbonyba bele lehetne szorítani. Munkáiban a kérdések tömegeit teszi fel, melyekre a hazai tudomány kielégítő választ még nem tud adni — vagy nem adhat — legfeljebb feltevésekkel, lehetőségekkel, elméletekkel igyekszik áthidalni a hézagokat, némelykor szakadékokat. Úgy tűnik, hogy ezen feltevések, lehetőségek, elméletek kissé erőltetettek, mert a külföldön élő kutatók által feltárt eredmények, mintha nagyszerűen kitöltenének egy-egy hézagot, némelykor szakadékot. A hazai kutatók óvakodnak még a sumir kapcsolatok lehetőségének feltevésétől is. Amivel nem csupán kenyerük biztosítása lenne veszélyeztetve, de vonalhű kollégáiktól kiérdemelnék a “délibábos történészkedő ” megbélyegzést, ami elviselhetetlen lenne számukra. Bárhogy is legyenek a dolgok, László észrevételei kikényszerítették a viták újbóli felvételét, s ezzel a hazai őstörténet-kutatást kimozdították a holtpontjáról. így vált a “bizonytalanság” valóban “termékennyé ”.

A magunk részéről élénk figyelemmel kísérjük ezen vitákat. Kiváltképp László munkáit böngésszük nagy érdeklődéssel. E jeles tudós és kiváló magyar ember által felvetett lehetőségek, észrevételek nyújtanak legtöbbet. Ezentúl egyes megállapításai mintha alátámasztanák saját elméletünket, miszerint a magyarság a Kárpát-medence őslakója lenne. A múlt évben kiadott munkájában (568 — 670 A “kettős honfoglalás” 860. Magvető, 1978) ismét és tüzetesebben foglalkozik a “köznép” kérdésével, de még mindig tartózkodik a határozott álláspont kimondásától. A rájuk vonatkozó néhány új adat és megnevezés, mint pl. “közép-európai műveltségű”, nagy fontossággal bírnak. Ugyanis, a magyarság eredetének és őshazájának talányát, az úgynevezett “honfoglalás” előtti időkben meghonosult, vagyis a “honfoglalók” által már a Kárpátok medencéjében talált őstelepes köznép eredetének és őshazájának kikutatása oldhatja meg. Nézzük az újabb adatok fényében, ki is tehát a Kárpát-medence őstelepes “köznépe”?

Mióta a természet törvénye szembenézett és zavarba hozta a vonalhű “történészeket”, mely szerint mindig a többség nyelve olvasztja be a kisebbség nyelvét, ők is kénytelenek voltak elfogadni, hogy az eddig szlávnak hirdetett, halántékkarikás köznép is magyar volt. Ellenkező esetben Árpád magyarjainak el kellett volna szlávosodniuk, mert ők képezték a kisebbséget. Függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszéltek, a nagyobb számú köznép nyelve került ki győztesen, s amint tudjuk, ez a magyar nyelv volt. E tény önmagában megdöntötte az egész finnugor, valóságnak hirdetett, “származás”-elméletet. Ugyanis, ha elfogadják a köznép magyar voltát, akkor fel kell adniuk a tévtant, miszerint Árpád magyarjai lettek volna a Kárpát-medence első magyar nyelvű telepesei, és ugyancsak fel kell számolniuk a túlhaladott elmélet másik alapvető koholmányát, mely arról akart meggyőzni bennünket, hogy a besenyők által tönkrevert asszonyaikat, gyermekeiket elvesztett menekülő férfihad telepedett meg hazánkban, és itt szláv asszonyokat vett feleségnek, s ezen anyák leírhatatlan hálájukból, gyermekeiket a magyar nyelv használatára tanították. Ha viszont a besenyő támadás mégis megtörtént és az olyan súlyos volt, mint ahogyan azt a hivatásosak állították, úgy az nagyon komoly bizonyíték lenne arra, hogy Árpád népe megérkezése idején, az anyák már magyar dallal altatták gyermekeiket a Duna —Tisza táján.

Ahhoz, hogy megbízható alapokra fektessük e kor történetét, szükséges lenne Árpád birodalomalapító népének és az őstelepes köznép lélekszámát meghatározni, lehető legnagyobb pontossággal. Tudtunkkal, mégnem tett a hazai tudomány kísérletet a köznép lélekszámúnak megállapítására. Árpád magyarjaiét kétszázezertől ötszázezerig becslik. Kíséreljünk meg egy számvetést, László adatai alapján.

László említett könyve 118. oldalán a következőket tudhatjuk meg:

“De különben is vessünk számot azzal, hogy egy-egy ‘griffes-indás’ temetőben a ‘szabadok’, ‘az urak’ száma, tehát azoké, akiknek az öv jelezte rangját, vagy éppenséggel fegyver, aránylag csekély, 10 — 30 százaléknyi. A többi szolganép volt a ‘griffes-indások’ alatt is, s az maradt a magyarok alatt is. ”

Ha a középértékeket vesszük — mondjuk 300 ezer hódítót —, vagyis “az urakat”, akik 20 százalékát képezték az összlakosságnak, akkor egy millió kétszáz ezerre tehetjük a köznép lélekszámát. A feltárt temetők viszont arról tanúskodnak, hogy e szám kétszerese sem mutatkozik magasnak. E tömbbe Árpád népe csak beolvadhatott. Annyi bizonyos, hogy Árpád apánk birodalma oly hatalmas katonai és politikai tényező lesz az elkövetkező 630 évben, melynek fényét csak egyetlen komoly vereség — a tatárjárás — tompítja. Ez pedig nem tulajdonítható néhány százezer “kalandor” fegyvertényének, még abban a korban sem.

Nézzük tehát, kik is a “griffes-indások”, mert László őbennük keresi a kérdés megoldását. A “kései-avarokról” van szó, akik több hullámban

— “milliós számban” — özönlötték volna el a Kárpátok medencéjét i.u. 670 táján. Szerinte ők hozzák a magyar nyelvet a Duna —Tisza völgyébe, s ezért ő “kora-magyaroknak” is nevezi őket. Nehéz lenne, a nagytudású és a szükséges tárgyi bizonyítékokat is birtokló professzor ezen feltevésének ellent mondani, ezért nem is a magunk érveit, hanem László saját észrevételeit, megállapításait állítjuk egymás vetületébe.

László szerint a “griffes-indások” három — egymástól nagy távolságra fekvő vidék szülöttei lettek volna. Legalábbis erről tanúskodnak anyagi műveltségük reánk maradott leletei. A “griffesek” az iráni fennsík vidékéről indultak volna el, de nem egyenes úton jutottak a Kárpát-medencébe, mert a Magna-Hungáriának nevezett “őshazában” egyesültek az “indásokkal”, s miután egy “kaukázusi” vezető réteg vette kezébe a hatalmat, indultak volna el a magyarság “első honfoglalására”. Nos, ez meglehetősen bonyolultnak tűnik, de mégsem alaptalan, mert a régészeti leletek

— “a múlt hiteles tanúi” — ezt látszanak igazolni. De talán nem néhány év, vagy évtized, hanem századok, esetleg egy ezredév történetét öleli magába. Sőt, az sem lehetetlen, hogy a “griffesek” nem is az iráni tájakról jöttek, hanem a Fekete Tenger fölötti térségből, mondjuk úgy az i.e. IV, — V. században. Herodotos számol be egy Királyi Szittyáknál történt lázadásról, melynek következtében, a lázadók kénytelenek voltak elhagyni hazájukat és Herodotos útleírása szerint, az ismét említett Magna-Hungaria” vidéken telepedtek volna meg. Itt keveredtek az “indásokkal”, és amennyiben más fajtájúak vagy nyelvűek lettek volna, éppen egy ezredév állt rendelkezésükre, az egybeolvadást illetőleg. Amennyiben az egyesülés sokkal későbbi lenne, esetleg másfajúsággal, másnyelvűséggel is számolnunk kellene — mint ahogy ez is lehetséges —, úgy ezen lehetőség a kérdés nehézségeit még bonyolultabbá tenné. Fel is tettük a kérdést Lászlónak amerikai kőrútjain:

Ha az irániak, a Volga-mentiek és a Kaukázusiak mind azonos nyelvűek lettek volna, azaz a magyar nyelvet beszélték volna, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy a magyar nyelvterület határai olyan óriásiak voltak, amelyet ma még feltételezni is csak félve merünk. Ha pedig nem azonos nyelvet beszéltek és nyelvük ötvözetéből alakult ki a magyar nyelv a Kárpád-medencében, akkor hogy értett szót Julián a Volga-mentiekkel mintegy 565 évvel később? Történelem tudományunk azt tanította ugyanis, hogy Julián a Volga mentén talált rá a visszamaradt véreinkre, és ez alkalommal egymással magyarul beszéltek. Márpedig László szerint a hazánkba telepedett “késeiavarok” 670-ben elhagyták e vidéket. László nagyon őszintén csak annyit válaszolt, hogy “nem tudom”. Nem mernénk magunkat a csalhatatlan próféták közé sorolni, de úgy látjuk, hogy a “középkelet-európai” műveltségű köznép történeti jelentőségének súlypontba helyezésével, sok feloldhatatlannak látszó kérdésre derülhet világosság. Mielőtt erre rátérnénk, vessünk némi fényt a “griffes-indások” kilétére.

Amint említettük, László a “griffes-indásokat” eredetileg két külön műveltségű népnek tartja, a későbbi “kaukázusi” beütéssel. Szerinte a “griffesek” az erdőtlen rónaságok — azaz a ragadozó madarak birodalmának — szülöttei lettek volna, míg az “indások” a hatalmas erdőségek neveltjei. Az indákban az életfa kiművelt, vagy éppenséggel elkorcsosult, talán már feledésbe menő változatával állunk szemben. A “griff” madár pedig nem más, mint a magyarság turul madara. Mindkét motívum hitvilágunk megnyilvánulásainak külső jelképei. Megtalálhatjuk őket nemcsak a kései-avaroknál, de amint tudjuk Árpád magyarjainál (a griffet csak elvétve ugyan), a hunoknál, szittyáknál és sumiroknál, hogy csak a legismertebbeket említsük. László azt is megemlíti, hogy például a “griffesek” rokonsága egészen Koreáig nyúlik. Nincs ebben semmi különös, hiszen ismerjük a Szittya Birodalom hatalmas kiterjedését. Tudjuk, hogy a kínaiak a Nagyfalat a hunok ellen építették és az avarokra is emlékeznek a kínai források. A hódítók kardpengéi csengenek és nyilai suhognak az ezredévekben. Gyors lovaikon beszáguldják Eurázsiát. Útjaik itt is, ott is ködbevesznek, majd hol ilyen, hol olyan névvel ismét feltűnnek, de háttérben ott van — a “középkelet-európai műveltségű köznép” — a hatalmas idő és roppant tér népeinek összefogó alapeleme. Nem terelhetnénk-e megbízhatóbb mederbe eredetünk és őshazánk kikutatásának menetét, ha végre figyelembe vennénk e kérdéses köznépet, mint első számú tényezőt? László ugyan rá-rámutat erre, de aztán ő is visszalép a nyilak suhogásának és kardok pengetésének ösvényére. Úgy véli, hogy az V. században megjelenő bolgárok már hoznak magukkal magyar töredékeket. Az 568-as “korai-avarokkal” meg már magyar törzsek is jöhettek, de a magyar nyelv — mondja — csak a 670-es “griffes-indásokkal” kerül túlsúlyba a Duna —Tisza táján. Ennek ellenére könyve 103. és 104. oldalán a következőket olvashatjuk:

“Korábban, amíg régészetünk szinte százszor annyi avar sírt tartott számon, amennyi magyart, magam is feltettem, hogy a hiányzó magyar köznép a kései-avarnak mondott temetőkben rejtőzhet (1958), amióta azonban Szőke Béla a X. századi magyar köznépet a tévesen szlávnak mondott temetőkben ismerte fel (1959), ehhez a megoldáshoz csatlakozom ...”

Lett is erre nagy riadalom a finnugor körben. Ugyanis Árpád népét és a “griffes-indásokat” a rajtuk keresztül az összmagyarságot — mégcsak lehetett az “uráli-őshazából” származtatni, de most mitévők legyenek az “őstelepes-köznéppel’? Nos, Mesterházi Károly imigyen okoskodott:

“. . . a magyar köznépre jellemző leletek főleg az egykori poltavai kormányzóság és Csernigov, valamint az Oka folyása mentén kerültek elő. Az utóbbi leletek etnikai és időrendi kérdései ugyan nagyon bonyolultak, és a magyarsággal való kapcsolatuk teljesen kérdéses, mégis valahol ezen a tájon kell keresni a magyar köznép anyagi kultúrájának kialakulását. ” (K.H. 105. oldal.)

Amit Mesterházi valójában mondani szeretne, az nem más, mint az, hogy a hazaiak nem tudnak megszabadulni a megmerevedett, vonalhű elmélettől. Miért kell a magyar köznép “anyagi kultúrájának kialakulását” okvetlen az Oka folyása mentén keresni? Nem alakulhatott az ki, például a Kárpátok medencéjében? Hiszen egyre több azon elfogulatlan, nem magyar kutatók száma, akik a Kárpát-medencét jelölik meg, mint újkőkori és bronzkori művelődési központot, ahonnan nyugati, északi és keleti irányban kivándorlások történtek. Egyet viszont minden kétséget kizáróan a hazaiak is elismernek — a vonalhűeket kivéve —: a X. században, a Kárpát-medencében létezik egy őstelepes, földmíves magyar köznép, akik sem a “kései-avarokkal", sem Árpád népével nem azonosíthatók. A vonalasok arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy e köznép Árpád népével jött hazánkba. Annak ellenére, hogy László újra és újra fölemlíti létezésüket (néha-néha mintha történelmi szerepük fontosságát is megpendítené), mégis elkerüli eredetük vizsgálatát, vagy a rájuk vonatkozó bővebb adatok közlését. Inkább kitart a “griffes-indások” mellett, mint döntő tényező a magyarság kialakulását illetőleg. Pedig egy korábbi munkájában (Vértesszőlőstől Pusztaszerig, Gondolat, 1974) így ír:

“Tömörebb szkita lakosságot az erdélyi és mátraaljai csoportban kereshetünk, a többi területeken úgyszólván csak a fejedelmi leletek szkita jellegűek, a temetők a földmíves őslakosság temetői.” (103. oldal.)

A fenti idézet pedig az időszámítás előtti századokra vonatkozik. Tehát már ekkor jelen van a “földmíves őslakosság’?! Ha László megállapítását valószínűnek tartjuk, akkor az is valószínű, hogy ezen őstelepes paraszti nép magyar volt. Bár nehéz lenne jelen ismereteink állása szerint ezt bizonyítani, de még nehezebb ennek ellenkezőjét. Ha a hazaiak kerülik is az őstelepesek történelmi