Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-02-01 / 2. szám
8. oldal «ITTVAKÖfcT 1980.február hó mint a legyek). Akik ezt szóvá tették, mint például Gábor Áron, hivatalosan, mint a Nemzetközi Vörös Kereszt megbízottja, az Szibériában kötött ki és szerencsés volt, hogy egy évtized múlva egyáltalán hazatérhetett (lásd könyveit: “Az embertől keletre”, “Szögletes Szabadság”). És mindezek dacára Vorosilov és tanácsadói elhitték Rákosinak, hogy a “magyar nép hálás a fölszabadításért”, s ezért szabad, általános(?) titkos választást engedélyeztek, amely 2 millió orosz szurony árnyékában a magyar nemzet világraszóló győzelmével végződött. A szocialista-kommunista egyesülés teljes vereséget szenvedett, mert a választók óriási többsége, jobb híján, a Kisgazda Pártra szavazott. Arra, amely már nem számított, mint politikai tényező az 1939-es választás óta, éppen állandó megalkuvásai, és nem utolsó sorban elnökének, Eckhárdt Tibornak gyakori pártváltásai miatt. De az adott helyzetben ez volt a legnemzetibb országos párt és aki tehette, erre szavazott. A mende-mondák szerint Vorosilov megpofozta Rákosit a választások után és koalíciós kormány alakult, illetve lett rákényszerítve a többségi pártra, a kulcshelyeken kommunista miniszterekkel. Ekkor kellett volna emigrálniuk Nagy Ferencéknek, nem pedig amikor odaadták személyüket a hóhérmunkához, és mi utána, mint a kicsavart citromot, eldobták őket a moszkoviták. (De gondolom erre nem biztatta az Egyesült Államok hangzatos magyar nevű követe, Mr. Schoenfeld, vagy mi a szösz.) Megkezdődött a Kisgazda Párt külső- és belső-bomlasztása, Rákosi —Gerő —Péter Gábor — a Farkasok és a többi “moszkovita” és pribékjeik rémuralma. Országunk mozgalmas történetében a legsötétebb idők következtek, a Rákosi korszak. A zsidó bosszú és az erőszakos kommunista átállítás-, választási csalásokkal, a “szalámi taktikával”, mely kitalált vádakkal lefaragta a kisgazda párti többséget és népfront kormányt alakított, Moszkvából importált, a Szovjetet mértéken felül kiszolgáló “kommunista” vezetőkkel és azok hasonló szőrű, vagy fajú bandájával, az AVH-val. Törvényesség látszatával, vagy anélkül, minden tömeg fölé emelkedő magyar fejet levágtak, minden nagyobb agyat megsemmisítettek, akár miniszter, akár kistisztviselő, akár tábornok, vagy közlegény, akár érsek, püspök, vagy kis-pap, akár földbirtokos, paraszt (“kulák!), vagy nincstelen napszámos, csak magyar legyen. Pusztulniuk kellett, hogy vezetők nélkül maradjon népünk. Ez a szovjetpribék-uralom Sztálin halálával hirtelen megenyhült, hogy Nagy Imre után átmenetileg Rákosi, majd Gerő kerüljenek vissza, akiket aztán végleg elsodort az 56-os magyar forradalom. A kikáderezett, szemenszedett magyar ifjúság ütött vissza, köpte szembe a magyarországi szovjet-helytartókat és az orosz hadsereget. Újabb vértanúság, szovjet rémuralom, Nagy Imre, Maiéter, Dudás, sok neves hazafi és névtelen gyerekemberek, fiúk és lányok életáldozata árán hétnapos szabadság. Az eredmény, akkor úgy látszott sokak szemében, kevés a drága életekért és a hontalanná vált tízezrekért. Az orosz visszaütés, a forradalom eltiprása, a megtorlás kegyetlensége, embertelensége, de főleg Nyugat árulása elkeserítette az egész magyar nemzetet, határokon kívül és belül. AZ 1956-OS NEMZETI FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC EREDMÉNYEI A végeredmény, a mai magyarországi helyzet azonban, az 56-os szabadságharc következménye. Népünk kétszeri orosz-dúlás után újjáépítette a kis országot; élnek, ügyesen, “ahogy lehet”. Ma, 34 évvel a 2. -világháború után még mindig szovjet megszállás alatt, Kárpátalja rész-köztársasága a Szovjetuniónak-, Nyírségen kezdődik az orosz határ-, a “barátság vezeték” folytán gazdasági függésben, Magyarországnak csak nagyon kurta jár szalagon lehet mozognia. Mégis élnek, dolgoznak, reménykednek. Talán valamicske tekintélye is lehet Kádárnak a vörös cárok felé? Amit azonban egyáltalán nem bocsájthat meg a nemzeti emigráció Kádárnak, az az erdélyi és felvidéki magyar véreink magukra hagyása. És ezt nem bocsájtják meg az otthonélők sem! Ha tényleg annyira szereti az orosz Kádárt, akkor miért tűri az ottani “főbarátságcsővezető”, hogy az oláhok és csehek hóhérolják népünket, kulturális genocídiumot kövessenek el Európa legnagyobb számú kisebbségén, az őslakos, történelmi, államalkotó magyarságon? Persze, értjük: az orosz abszolút kisebbség mamut birodalmában élő száz nemzetisége között. De, akkor csak szemforgatás a lenini nemzetiségi elv és politika? A helsinki emberi jogokat biztosító egyezmény? Szeretnők remélni, hogy Kádár János, Magyarország “méltatlan bár, de hivatalos szolgája” végre az asztalra üt Moszkvában és Bukarestben, mert különben csak közönséges rabszolga marad. Es még egyet: az erdélyi és felvidéki kérdésben való félreérthetetlen, nyílt kiállását esetleg még a nemzeti, antibolsevista emigráció is támogatná! Mert mi nem vagyunk az orosz nép esküdt ellenségei. Hisz ők maguk is egy embertelen, anyagelvű, szellem-ellenes, gépies rendszer áldozatai. Kívánjuk nekik, hogy végre szabadon élhessenek. De nem akarunk szovjet-gyarmat lenni. Legyen vége a szemérmetlen szovjet kizsákmányolásnak, zsarolásnak és szószegésnek. Nem elég, hogy az erdélyi kérdésben, majd a határkiigazítási tárgyalásokban cserben hagyták a magyar kormányt, de legutóbb, az 1975-ös helsinki konferencián, mint azelőtt nem egyszer, Brezsnyev “a mai határok sérthetetlenségét” hangsúlyozta. Hiába tehát a Szovjet korlátlan kiszolgálása, a szlávok istenítése magyarországi pribékjei által, a párizsi békén változtatást Moszkvától nem várhatunk! De mégis, a közelmúltban a világpolitika csillagjárása megváltozott: Kína orosz-ellenessége döntő jelentőségű, mert területi, faji és történelmi gyökerű — gyors iparosítása, modern felfegyverzése tökéletes ellensúlyt jelenthet az orosz hátában, mely talán Közép-Európa megkönnyebbüléséhez, esetleg felszabadításához vezet. Mint mondani szoktam, az orosz medvét csak a kínai sárkány vakarhatja le rólunk. De mikor? Amalrik, a Szovjetben üldözött történész feltette a nagy kérdést: “Túl éli-e a Szovjetunió 1984-et?” (“Will the Soviet Union survive until 1984?”, Harper and Row, Pubis., New York, 1970.) Ő is a nemzetiségi kérdésben és Kína legyőzhetetlen emberanyagában látja a Szovjet-hatalom végzetét. Reméljük jóslásai valóra válnak! De nem lenne méltó befejezése tanulmányomnak, ha az orosz műveltség és művelődés teljesítményeit meg ne említenénk. Ezeknek sem vagyunk ellenségei. A cárok alatt, a két utolsó században nemcsak határaikat tágították szinte végtelenné, de nemzeti kultúrájukban csodálatos szellemi csúcsokat értek el, világirodalmi szinten, művészetekben, tudományban. Szellemóriások: Puskin, Túrgenyev, Dosztojevkij, Tolsztoj, Csehov, Gorkij és napjainkban Szolzsenitcin, az irodalomban; Csajkovsky, Rimsky-Korzakov Rachmaninov, Musorgsky zenében; Nizsinsky, Anna Pavlovna táncban; Metchnikoff, Pavlov biológiában — csak hogy néhányat említsek. Éppen kultúrájuk és népük alapvető jó tulajdonságai miatt kívánjuk, hogy végre egyszer ők is szabaduljanak fel a vörös cárok igájából-, vonják ki hadseregeiket Magyarországból és Európából-, adjanak teljes önkormányzatot nemzetiségeiknek a mai látszat-autonómiák helyett és akkor békességben élhetünk egymással! NÉPSZÁMLÁLÁS A federális törvények értelmében minden 10 évben népszámlálást kell tartani az Egyesült Államokban. Az elsőt 1790-ben tartották, amikor is csak egyes telepek, települések lakóinak a számát írták össze a 16 szövetkezett államban, s még ez is kereken 18 hónapig tartott. Ez év április 1 -én fogják megkezdeni a 20. népszámlálást és a számítógépek bevonásával olyan részletességgel, amire az Egyesült Államok történetében még nem volt példa, pedig hol lesz még ez is az európai népszámlálások pontosságától, hiszen pl. még az is hiányozni fog belőle, hogy ki milyen vallású. Az előkészületeket már több mint egy éve megkezdték. Csak a kérdőívek előállítása $8.1 millióba került, 5 ezer tonna papírt, 85 tonna fekete és kék tintát használtak fel hozzá. A kérdőíveket március 28-án fogják szétküldeni és április 1-én kell őket kitöltve postán visszaküldeni, vagy a rajta lévő utasítás szerint a kérdőíveket összeszedő hivatalos személynek átadni. Az így összegyűjtött és a számítógépekkel feldolgozott anyagnak 1981. január 1-én az Elnök asztalán kell lenni. Ettől kezdve bárki pontos választ kaphat Amerika lakosságára vonatkozólag — a vallást kivéve — a Statisztikai Hivataltól (Census Bureau). így például, ha egy szenátor vagy képviselő tudni akarja, hogy hány egyedülálló férfi és nő él az államban, illetve körzetében, szinte perceken belül megadják neki a választ. De ez a népszámlálás abból a szempontból is az első és egyetlen, hogy végre mindenkitől megkérdezik: hol született, milyen nemzetiségű, otthon milyen nyelven beszélnek, stb. (30 éve élek itt a családommal és 24 éve vagyunk állampolgárok; ennek ellenére se az 50-es, se a 60-as, se a 70-es népszámláláskor a kutya se kérdezett meg minket: kik vagyunk, hányán vagyunk, honnan jöttünk, mit csinálunk . . .) Az előkészületek után ítélve, remélhetőleg a mostani népszámláláskor ilyesmi nem fog előfordulni, s így ez magyar szempontból felbecsülhetetlen jelentőségű lesz. Nem kétséges, eddig is vezettek hivatalos feljegyzéseket a különböző nemzetiségekről a bevándorlási okmányok alapján. Ezek az adatok azonban a tisztviselők tudatlansága, felületessége, no meg a különleges politikai viszonyok miatt, éppen magyar vonatkozásban, teljesen megbízhatatlanok és valótlanok voltak. Az I. világháború előtt, mivel az Osztrák—Magyar Monarchián belül Magyarországnak nem volt külön diplomáciai képviselete, minden magyart osztráknak, vagy legalább is osztrák állampolgárnak jegyeztek be; az I. világháború után pedig az elszakított területekről bevándorolt magyarokat egyszerűen csehszlovákna, jugoszlávnak, románnak könyvelték el, jóllehet születésükkor Csehszlovákia, Jugoszlávia és Nagy- Románia még nem is létezett. Pedig, itt Amerikában, ahol minden a “mennyiség” a “tömeg”, nem mindegy, hogy 10 ezer, 100 ezer, vagy 1 millió magyar él és vallja magát magyarnak. Hogy ez adott esetben milyen döntő jelentőségű lehet, elég legyen csak erdélyi véreink megmentése érdekében kifejtett, s eddig semmi kézzelfogható eredményt nem hozó erőfeszítésünket említeni; ismerve az amerikai belpolitikai életet, ahol a képviselők, szenátorok, nem is szólva az elnökjelöltekről, a szavazatok elnyeréséért mindenre képesek, elég lesz a jövőben a Statisztikai Hivataltól kikérni, hogy az illető képviselő körzetében, szenátor államában, illetve egész Amerikában, hány magyar és hány román él, s az illető mindjárt másképpen fogja az eléje terjesztett kérdést kezelni. Az elmondottakból világosan látszik, hogy az egyetemes magyar érdekek szempontjából milyen nagyjelentőségű, hogy hány magyar, magyarszármazású és magyarországi születésű egyén él Amerikában. Éppen ezért, minden Amerikában élő magyar tartsa lelkiismeretbéli kötelességének, hogy a népszámláláskor a kérdőív 11. kérdésére “Hungary”-t írjon még akkor is, ha szülőhelye pillanatnyilag más államhoz tartozik (a nagyobbik fiam 39-ben Beregszászon, a kisebbik fiam 40-ben Kassán, a lányom 44-ben Marosvásárhelyen született; mind a három hely már idegen állam területén van és ők mégis Magyarországon születtek, mert akkor azok Magyarországhoz tartoztak) és a 14. kérdésre ne szégyenen “Hungarian”-t írni, még akkor sem, ha ő már idegenben született és nem is beszél magyarul. Ez a legkevesebb, amivel egy Amerikába szakadt magyar fajtájának, szülőhazájának, vagy szülei emlékének tartozik. Ha minden magyar és magyarszármazású amerikai ezt betartja, a mostani népszámlálás fogja először hitelesen kimutatni, hogy lényegesen több magyar él Amerikában, mint amennyit a hivatalos statisztikák eddig kimutattak. Azután márcsak a magyar szervezetek vezetőinek ügyességén, rátermettségén fog múlni, hogy ezeket az adatokat adott esetekben hogyan használják majd fel az egyetemes magyarság javára. Amit eddig nem tudtunk elérni cáfolhatatlan igazságaink és sérelmeink feltárásával, bizonygatásával, most talán majd el tudjuk érni puszta “tömegünkkel”. Nagyfokú felelőtlenség és politikai érettlenség lenne ezt a kedvező alkalmat elszalasztani és adott esetekben ki nem használni. v. E. I. Testvérnépünk Afganisztánért Esztendőről esztendőre Cleveland magyarsága “Fekete Péntek” mozgalom keretében emlékezik meg a Magyar Szent Korona kiszolgáltatásának szomorú évfordulójáról. Január 11-én Mindszenty József hercegprímás szobra előtt nemcsak emlékezés volt, de tiltakozás is Szovjetunió agressziós háborúja, testvérnnépünk Afganisztán katonai megszállása ellen. A tiltakozó nagygyűlésen Izmail Mohameh a nemzeti függetlenségétől és szabadságától megfosztott turáni testvérnépünk tiltakozását juttatta kifejezésre, amikor elmondta, hogy 1978 április óta több mint 300 ezer afganisztán pusztult el és több mint egy millió menekült a szomszédos országokba. A tiltakozó nagygyűlésen a magyar egyházak és egyesületek képviselőivel együtt a Hungária Szabadságharcos Mozgalmat, az 1956-os Nemzeti Forradalom és Szabadságharc nemzetiszínű lyukas lobogója alatt Szendrei István, Gombás Károly és Parázsó Miklós bajtársaink képviselték. A HSzM legfelsőbb irányító szerve, a Magyar Szabadságharcosok Forradalmi Tanácsa pedig az Egyesült Államok elnökéhez, a Kínai Népköztársaság ENSz képviseletéhez és testvéri népünk Pakisztán kormányához küldött táviratokban foglalt állást Afganisztán védelmében.
