Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-11-01 / 11-12. szám

XIX. ÉVFOLYAM, 11—12. SZÁM — 1980. NOV.—DEC. HÓ Ára: 85 cent

A KÁRPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR.

(Petőfi)

ttlTTVAKVfcT

A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA

FÜGGETLEN MAGYAR HÍRSZOLGÁLAT:

Lengyelországban ma legalább olyan súlyos csapás érte a világkommunizmust,

mint 1956-ban Budapestnél

Nem hiszem, hogy van a földkerekségen nemzet, melynek fiai nagyobb érdeklődéssel figyelik a néhány hónappal ezelőtt mozgásba lendült és nyugvópontra még a mai napig sem érkezett lengyelországi eseményeket, mint mi magyarok. Ez egészen természetes. Az évszázados kapcsolatokon és az oly sok tekintetben rokon történelmi múlton alapuló kölcsönös rokonszenv, a hagyományos lengyel—magyar barátság indokolja ezt elsősorban, de vannak egészen újkeletű okai is. A két nép története szüntelen szabadságküzdelmek láncolata s ezek révén gyakran kapcsolódott egymáshoz sorsuk. Lengyelország függetlensége Bátori István nevéhez fűződik, Rákóczi Ferenc lengyel földön készítette elő felszabadító hadjáratát, 1848-as szabadságharcunk lengyel hőseit legendák övezik, a legutóbbi háborúban pedig, amikor a lengyel hadsereg tagjainak menekülniük kellett a német-szovjet ellenség elől, Magyarországon találtak menedéket és biztonságot.

De mindennél közelébb hozta egymáshoz a két népet a háború utáni évtizedek közös tragédiája: a két, egyaránt nyugati kultúrkörbe tartozó és egyformán katolikus nép Nyugat felelőtlensége folytán szovjet érdekszférába került, ami gyakorlatilag állami függetlenségük elvesztését jelentette. Ebbe azonban egykönynyen egyik nép sem nyugodott bele: 1945 óta a lengyelek most lázadtak fel negyedszer a szovjet elnyomást jelentő kommunista rendszer ellen és első megmozdulásuk, az 1956-os poznani felkelés bizonyos értelemben elindítója volt a magyar forradalomnak. A magyar Ötvenhat a lengyel munkások iránti rokonszenvtüntetéssel kezdődött és több volt, mint jelképes, hogy a magyar ifjúság követelései először a budai Bem-szobor talapzatáról hangzottak el. Most huszonnégy esztendeje...

Ezt pedig nem lehet egyhamar elfelejteni. Nem felejti el a magyar nép jobbik — és talán nagyobbik — része, mely még ma is emlékszik 1956 csodálatos napjaira, nem felejtjük el mi politikai emigránsok, akik ápoljuk a forradalmi szabadságharc emlékét és szelleme folytatóinak tartjuk magunkat, de nem felejt a hazai rendszer sem: ahogy Moszkvából, úgy Budapestről is szorongással és aggódva lestek a sztrájktól megbénított lengyel városok felé. Még élénken élnek emlékezetükben azok a napok, amikor a lengyel felkelés hullámai átcsaptak az országhatárokon és Magyarországon magasra lángolt a forradalom tüze. Lidérces álmaikban még ma is visszatérnek 1956 október utolsó hetének eseményei, amikor szinte órák alatt összeomlott uralmuk és a nép haragja a pokolba kergette őket.

Mindegyikünknek jó oka van hát rá, hogy különleges figyelemmel kísérjük a lengyelországi fejleményeket, melyek látszólag most elcsendesedtek, de — és ez meggyőződésem —, véglegesen még nem zárultak le. Remény lehet arra, hogy — miként huszonnégy évvel ezelőtt — a lengyelországi helyzetre mindig különösen érzékeny magyarságban is megmozdul valami otthon és a példa hatására a magyar munkásság is megpróbál magának engedményeket kiharcolni. De maga az a tény, hogy látja: békés eszközökkel, a sztrájk fegyverével is visszakozásra lehet bírni a kormányt, már nagymértékben befolyásolhatja későbbi magatartását és növelheti öntudatát, bátorságát.

És ettől retteg a rendszer. Ötvenhat keserű tapasztalataiból tudja: ha egyszer elindulna a láncreakció, annak beláthatatlan következményei lehetnének. Amikor augusztus végén csúcspontjához érkezett a hajógyáriak sztrájkja és már a sziléziai iparvidéken, még a szénbányászok körében is követőkre talált, a Kreml súlyos dilemma elé került: a Brezsnyev-doktrínára hivatkozva fölényes katonai erejével avatkozzék-e be, mint azt 1956-ban Magyarországon és 68-ban Csehszlovákiában tette, vagy hagyja futni az eseményeket a

Amikor Amerika 11 ezer szavazó helyiségében 1980. nov. 4-e késő esti óráiban Ronald Reagan haladó konzervatizmusa döntő vereséget mért elsöprő győzelmével a gazdasági háttérbe szorítottság közsegélyes és a társutasok nemzedékét kitermelő roosevelti liberalizmusra, ez egyben egy új korszak kezdetét is jelentette.

A 19. századbeli klasszikus liberalizmus ezen fattyúhajtásának nem az volt a hibája, hogy a faji, vallási és nemzetiségi előítéletek megszűntetésére törekedett, hanem, hogy a kuruzsló tüneti kezelését alkalmazva közsegélyek nyújtásával kívánta gyógyítani a kisebbségek társadalmi előítéletekben gyökeredző problémáit, kitermelve az ország többségének a nyakán élő közsegélyes nemzedéket, mely gazdasági háttérbe szorítottsága miatt kényszerült erre a sorsra. Azonfelül, hogy botorul ugyanezt a liberalizmust, mint a külpolitika egyetlen járható útját, a kommunizmussal szemben is használta, futószalagon gyártva a hibbant agyú társutasok hangoskodó csoportját.

így az állami bábáskodáshoz szokott tömegek, sokszor indokolatlan, de ennek ellenére egyre növekvő igényeinek, szavazatuk biztosítása miatt történt kielégítése, sokszorosára emelte az állami kiadásokat. Ez viszont elkerülhetetlenné tette az adómaguk útján és bízza a megoldást a lengyelekre. A lezáratlan afgán ügygyei a hátában, Moszkvának — egyelőre — le kellett mondania a nyílt intervencióról és vállalta a második alternativa kockázatát. Mert afelől nem lehetett kétsége Brezsnyevéknek sem, hogy külső segítség nélkül a lengyel kormánynak engednie kell. S nyilván ezt is tanácsolták neki a háttérből. Az ebben rejlő kockázat viszont nagyobb, mint egy katonai beavatkozásé, mert ha egy diktatúra engedékenységet mutat, ha alkudozni kezd ellenzékével, elárulja gyöngeségét, s az már a vég kezdete. A magyar forradalom első napjai is ezt bizonyítják.

Szeptember 1 -én megtörtént a csoda. A sztrájkolok győztek! A kormány és a pártvezetőség jónéhány tagjának leváltása után — kellett a bűnbak! — az új vezetők megígérték a munkásság követeléseinek teljesítését, mire Lech Walesa, a lengyel nép új hőse a munka felvételére szólította fel társait. Ekkorra már milliárdokra rúgott a kár, mely az amúgy is gyenge lábon álló lengyel népgazdaságot a többhetes sztrájkok miatt érte, s ezért nem volt más választása a kormánynak, mint engedni, ha termelést akart. Moszkva

emelést, mely végül is nagymértékű inflációt okozott, lelassítva a termelés ütemét. Az így előállott gazdasági pangás egyik következménye lett a hadikiadások csökkentése és egyúttal Amerika katonai hatalmának hanyatlása, mely a farkasétvágyú Szovjetet újabb terjeszkedésre ösztönözte.

Amerikai katonai hatalmának gyöngülése lehetetlenné tette egy céltudatos külpolitika folytatását, mely nemcsak nemzetközi tekintélyünket és külkereskedelmi mérlegünket, de ipari termelésünket is károsan befolyásolta.

Ennek az egymásba kapcsolódó és csak nehezen szétválasztható bonyolult problémakörnek a megoldása leleményességen kívül politikai népszerűséget kockára tevő önfeláldozó bátorságot is követel. Az amerikai nép ennek a háládatlan feladatnak az elvégzésével bízta meg Ronald Reagant, aki győzelmi beszédében kijelentette, hogy nem fél a jövőtől, mert bízik az amerikai nép támogatásában.

A választások eredménye a következőképp alakult-. Reagan kapott 42 millió szavazatot, Carter 34 milliót, ami a leadott szavazatoknak 51%-, illetve 41%-a; Reagannek jutott 483 elektor, Carternak 45. Az elnökség elnyeréséhez 270 elektor szükséges. A republikánusok többségbe kerülmindezt a háttérből figyelte és a sztrájk befejezésekor csupán egyetlen nyilatkozat törte meg a hallgatást: nagyobb mennyiségű élelmiszer- és árúsegélyt helyezett kilátásba a lengyel gazdasági élet rendbehozására.

Ez a gazdasági élet azonban aligha hozható rendbe szovjet támogatással. Ha a húszbillió dollárt is meghaladó nyugati bankkölcsönök nem tudtak csodát művelni, a bajok igen súlyosak lehetnek. Köztudott, hogy a lengyel népgazdaság már három évtizede válságról válságra bukdácsol és tudjuk: az 1956 óta tartó elégedetlenségek okai mindig a gazdasági nehézségek voltak. (Melyek a kommunizmusban nem választhatók el a politikától.) A mostani válság előtt is sűrűsödtek az országban az olyan jelenségek, melyekből következtetni lehetett egy újabb robbanásra. A lengyel sajtó természetesen igyekezett elködösíteni a képet, de mindent azért nem lehetett titokban tartani. Érdemes idézni a hivatalos lengyel hírszolgálati iroda néhány jelentését, mely még jóval a munkásmegmozdulások előtt jelent meg a magyarországi sajtóban. Érdemes megfigyelni, milyen ravaszul tudják csűrni-csavarni a szavakat az elvtársak,

tek a szenátusba és harminccal több mandátumot kaptak a képviselőházban.

Reagan a korszellemet fogta be hajtóerőül politikai elgondolásainak megvalósítása érdekében, de az is lehet, hogy Reagan tudatosan vagy öntudatlanul engedelmeskedik a korszellem parancsának, amikor Amerika tekintélyének és nagyságának visszaszerzését tűzte ki céljául hosszú évek megaláztatása után.

Nekünk magyaroknak reményünk lehet arra, hogy ügyünket előbbre tudjuk vinni, ha egy kedvező nemzetközi helyzetben velünk együttérző ember ül az elnöki székben és ha történelmi igazságunkat megfelelő módon érvényesíteni tudjuk.

Befejezésül meg kell említenünk a liberális hírközlő szerveknek a választási becslésekkel való manipulációit. Az utolsó pillanatig döntetlennek nyilvánították a választást, kivéve az NBC televíziót, mely többízben háromszázötven elektort jósolt Reagannek. így akarták befolyásolni a kiskorúnak hitt közvéleményt, de csődöt mondtak, mert a választók nem hallgattak hazugságaikra, vagy hivatásbeli tudatlanságukra, hanem a saját eszük után mentek.

Újra bevált az a régi mondás, hogy könnyebb a hazug embert utolérni mint a sánta kutyát.

{Folytatás a 2. oldalon)

Dr. SZENTMIKLOSYELES GÉZA:

Reagan győzelme a roosevelti liberalizmus Vietnámja