Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-10-01 / 10. szám
12. oldal «ITTVAKOfcT 1979. október MAKRAI LÁSZLÓ Egy kis szakmai ördögűzés (Történelmi Szemle, 1975. XVIII. évf., 4. szám.) C. C. Giurescu „Errare humanum est, perseverare diabolicum” mottóval a Revista de Istorie c. folyóirat 1975. 6. sz. 941—948. lapjain birálja a Histoire de la Hongrie (Bp. 1974) c. kötet (a továbbiakban HdH) román vonatkozásait. Megállapítja, hogy a kötet szerzői „a románok ókori és középkori történetével kapcsolatban megismétlik az 1944 előtti történetírás tévedéseit és előítéleteit”. A „tévedéseket és előítéleteket” cáfolva, mindenekelőtt kétségbe vonja azt az állítást, hogy a római hódításkor a háborúban elesett, a rabszolgának eladott és a római provincia határain túlra menekült (ún. szabad) dákok kiesésével Dáciában „valóságos demográfiai űr” keletkezett. A „demográfiai űr” kifejezést a továbbiakban úgy magyarázza, mintha a HdH a dák nép teljes kipusztulását állítaná s ezt a látszatot azzal is növeli, hogy egy kevéssel alább következő mondatot (19. 1.) így fordít: „a dák nép fennmaradását erősen kétségbe kell vonnunk”, holott a valóságban ott ez áll: „maga a dák nép fennmaradása is súlyos veszélybe került” (profondément compromise). A továbbiakban a HdH megállapítja, hogy a dák „arisztokrata rétegnek sok vért kellett veszítenie”, „a valaha erősen népes hegyvidékek szószerint kiürültek, a lerombolt dák várak körül a földművelés eltűnt, úgy, hogy a régészek az életnek semmi nyomát nem találták”, viszont „a folyóvölgyekben élő, La Tóne civilizációt képviselő lakosságról nem tudjuk, hogy dákokat kell-e látnunk bennük, s ha igen, milyen arányban” (ti. a La Téne civilizáció más etnikumoké, pl. a keltáké is volt). A HdH szövege megengedi tehát, hogy Dácia folyóvölgyeiben maradhatott fenn dák népesség, C. C. Giurescu így valójában nem a HdH álláspontjával, hanem csak egy annak tulajdonított állásponttal vitatkozik. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Román Népköztársaság Akadémiája által 1960-ban kiadott „Istoria Rominiei” c. reprezentatív mű I. kötetének 382—389. lapjain Eutropius római történésznek azzal az állításával kapcsolatban, hogy Traianus Dáciába „az egész római birodalomból végtelen sok embert telepített”, ez áll: „Az antik szerző állítása nem retorikus túlzás, mint hinni lehetne', hanem szűkszavúan egy tagadhatatlan valóságot fejez ki, amelyet a feliratok és Dácia rómaiak alatti népességére vonatkozó összes tudósítások megerősítenek. Dácia tömeges betelepítését, amelyet különösképpen kiemel a római történész, meghatározták a meghódítás körülményei; a dákok feletti győzelemmel végződött két heves háború után . . . Dácia kifogyott a férfiakból.” A HdH sem mond sem többet, sem kevesebbet. C. C. Giurescu viszont az ellenkezőjét kívánja bizonyítani. A Traianus által győzelmének emlékére Rómában emelt oszlop ábrázolásain a dákok egyrésze megadja magát a rómaiaknak, más része marhacsordákat hajt maga előtt; mindez szerinte azt jelenti, hogy az önként meghódoltak hazatértek és békén továbbéltek. A helyes magyarázat — mint azt számos román történész is vallja — azonban az, hogy az önmagukat megadók közül került ki a Traianust kísérő orvos, Kriton szerint 50 000-re tehető, Rómába elhurcolt rabszolga (Istoria Romtniei 1. 389), a csordákat hajtókról pedig ugyancsak az Istoria Rominiei I. 389 állapítja meg, hogy „igazabbnak látszik az a nézet, hogy ez az utóbbi jelenet a dák lakosságnak a várak zónájából való kilakoltatását és könnyebben ellenőrizhető helyekre való telepítését ábrázolj a . Mindez összhangban áll a HdH szövegének a hegyvidékek elnéptelenedésére vonatkozó megállapításával, amelyet C. C. Giurescu László Gyulának „Vértesszöllőstől Pusztaszerig” c. műve (Bp. 1974) 122. lapjáról vett idézettel próbál cáfolni: „Az erdélyi dák várak elhelyezkedéséből nyilvánvaló, hogy a dákokat a római seregek nem semmisítették meg teljesen.” Elfelejti azonban László Gyula mondatát továbbidézni: „ezek a várak ugyanis az erdős területek közé vezető völgyeket védik, pontosabban szólva: megvédték a mögöttük tömörült szabad dákokat”. László Gyula tehát nem a római hódítás előtti dák várakról beszél, melyeknek környéke elnéptelenedett, hanem a római hódítás után a provincián kívülre menekült szabad dákok új várairól. A dákok fennmaradásának bizonyítékát látja C. C. Giurescu a Noricumban, Pannóniában, Macedóniában, Mezopotámiában, Britanniában s más — Dácián kívüli — tartományokban római katonai szolgálatot teljesítő mintegy tíz dák csapattestben, ezek azonban bizonyára a biztonság okáért hazájuktól messzire küldött dákokból álltak, amit megerősít az is, hogy magában Dáciában a katonaság Britanniától Palmyráig a birodalom egész területéről származott, bennszülöttekből toborzott segédcsapatokról két feltételezett és egyetlen biztos, de késői (230 körüli) adat maradt (Istoria Rominiei I. 373—375), holott pL a szomszédos Pannóniában már a legkorábbi időktől kezdve folyt a helyi lakosság besorozása. További bizonyítékul hozza fel C. C. Giurescu a dák lakosság tömeges fennmaradására a dáciai feliratokon található dák neveket. A 3000 ismert névből azonban — mint ő maga is mondja — csak 60 a dák (s ezek, minthogy trák nyelvű népek nemcsak Dáciában éltek, hanem a Balkánon is, lehetnek részben a provincián kívülről bevándoroltak nevei is !), amit C. C. Giurescu azzal magyaráz, hogy a dákok falusiak voltak, és sírkövet csak a városiak emeltek. A dáciai falvak etnikumáról azonban — mint láttuk — semmi biztosat nem tudunk, ezzel szemben a nevek eláruljak a városok lakosságának nagy többségében idegen eredetét. Persze a városiak nem jelentettek nagy tömeget, hiszen Dácia a birodalom legkevésbé városias tartománya volt mindössze 11 városával (így vélekedik az Istoria Romínilor I. 368. szerzője is). Döntő érvnek tekinti C. C. Giurescu a földrajzi neveket. Dák eredetűnek tartja a Dunáre (Dunaris), Arge§ (Argessos), Birzava (Bersobis városnév!), Some§ (Samus), Olt (Aluta), Tisa (Tissos), Ompoi (Ampellum városnév!), Motru (Amutrion városnév), Cérna (Dziema), Buzáu (Museos) folyóneveket. Ezek valóban mindmáig fennmaradtak, a probléma csak az, hogy a román nyelv hangfejlődési törvényeivel ellenkező alakban (az a hangból nem lett o, mint Samus-Some^, Aluta-Olt, Ampellum-Ompoi esetében, hanem a, pl. aqua-apa, arcus^arc stb.), tehát a románok sem a dákoktól, sem a rómaiaktól, hanem valamely más, később itt élt néptől, pl. a szlávoktól vagy a magyaroktól vették át ezeket a neveket, mint a Tirnava, Bistrfya ill. Lápu$, Arieij, Niraj (ez utóbbiak a Lápos, Aranyos, Nyárád átvételei) folyóneveket is. (Ld. bővebben Kniezsa István: Kelet-Magyarország helynevei. In: Magyarok és románok. I.) Egyébként C. C. Giurescu egyetlen nyelvészeti érve, mellyel a román „troian” (jelentése: sánc) szót Traianus császár nevéből származtatja s az a-o hangváltozás bizonyítására használja, másnak mint játékos ötletnek nem tekinthető. Ebben a kérdésben illetékesebb C. Daicoviciu az Histoire de la Roumanie (Edition Horvath 1970) 77. lapján az Alutus, Maris és Samus, tehát a legjelentősebb erdélyi folyónevekről azt tartja, hogy „ezeknek a neveknek a fejlődése [a román nyelvben t. i.] magán viseh a nyomait annak, hogy a VI—VII. században ezeken a területeken élő szlávok használták őket”. Azt moiídja a HdH is, hogy ezek a nevek a szlávból kerültek a románba. A C. C. Giurescu által felsorolt dák eredetű helységnevekből viszont egyetlen egy sem él ma a román nyelvben. Ezért állítja a HdH, hogy ha maradtak is dákok a római hódítás után Erdélyben, előbb-utóbb felszívódtak a később jött népekbe a római vagy romanizált lakosságnak azzal a részével együtt, amelyik 271, a provincia feladása után esetleg még helybenmaradt. Nem sok jelentősége van ezek után annak az érvnek, hogy „az őslakosság tartós ittlétének utolsó bizonyítékait a római uralom elleni felkelések szolgáltatják”. Négy ilyen felkelést említ C. C. Giurescu, de egyikről megállapítja, hogy a szabad dákok, jazigok és roxolánok mozgalma volt, tehát tulajdonképpen külső támadásnak s nem felkelésnek kell tekinteni. A másik háromró' semmi közelebbit nem mond, de a már idézett Istoria Romínilor I. a 430. lapon világosan megmondja, hogy „az írott adatok semmit sem mondanak közvetlenül a dáciai felkelésekről”. A C. C. Giurescu által Antoninus Pius idejére tett második lázadásról az Istoria Romínilor I. 431 azt írja, hoy az adatról „nem tudjuk, hogy a szabad vagy a tartománybeb dákokra vonatkozik-e”. A harmadik lázadásról ugyanott a 432. lapon ez áll: „nincs egyetlen világos utalás se arra, hogy a dáciai bennszülött lakosság részt vett-e a római kizsákmányolás elleni harcban, de ezt elképzelhetjük”, végül a negyedik lázadás ugyancsak a 432. lapon mint a „falusi arisztokrácia által kizsákmányolt bennszülött parasztság hatalmas felkelése” kerül jellemzésre, s nem mint a dákok szabadságharca a római hódítók ellen. így a „dák lázadások” semmit sem bizonyítanak a dák nép fennmaradásáról. Egyébként, ha ilyen lázadások lettek volna, azok a feltételezett dák őslakosság feltételezett romanizálódását inkább akadályozták, mint előmozdították volna. A dák őslakosság bizonyos mértékű fennmaradását, ha nem is C. C. Giurescu fenti, vitatható érvei alapján, még el lehet fogadni, mint a HdH is teszi, annál kevésbé azonban a romanizált dákok tartós továbbélését Dáciában a római uralom megszűnése után. A IV. századból C. C. Giurescu által említett két dáciai latin felirat nem datált kőoszlopon, hanem két fémtárgyon, egy bronztáblácskán és egy ezüstfibulán maradt fenn (Istoria Romínilor I. 621). Akárhonnan odakerülhettek, pl. az itt élő gótok hadizsákmányaként is. Római pénzek, római kerámia nemcsak Dáciában, máshol is Európában külső importból származhattak. De mindennek a jelentősége másodlagos amellett a kétségtelen tény mellett, amelyet C. Daicoviciu, a nemrég elhunyt ismert román régész, a dákoromán kontinuitás harcos képviselője maga szögezett le a fentebb idézett Histoire de la Roumanie (1970) c. szintézis 86—87. lapjain: „Az V. század második fele . . . mélységes zavarok korszakát nyitja meg . . . Minden, eddig dákoromán népességűr ek ismert helység, nagy vagy kicsiny, elhagyottnak látszik ... az autochton dákoromán népesség nem mutatja olyan határozottan jelenlétét a régészeti maradványokban . ..” „Valójában csak a régi helységek ideiglenes elhagyásáról van szó ... és a dákorománoknak a hegyekbe való visszavonulásáról... Az autochton lakosság itt kevésbé helyhez kötött pásztoréletet folytatott. . . Ez magyarázza a helységek és városok régi neveinek elfeledését. . . amelyeknek a szlávok érkezésükkor új neveket adtak . . . Csak egy idő múlva, amely nem lehetett nagyon hosszú, jöttek vissza bennszülöttek ... a szlávok által elfoglalt területekre, a Vili. századdal kezdődőleg. . . s átvették az idegenek (szlávok, magyarok stb.) által adott helyneveket.” C. Daicoviciu szerint tehát legalább 2—3 évszázados űr van a dáciai dákoromán—román kontinuitásban a szlávok és magyarok által elfoglalt síkvidéken. A hegyekről, ahová a bennszülöttek visszavonultak, tartózkodik bővebbet mondani, viszont megállapítja, hogy a források több évszázados hallgatása után „az első nagy bizonyító erejű történeti érv az erdélyi terület román—szláv vajdaságainak említése III. Béla király névtelen jegyzője által”. Mint tudjuk, Anonymus a XIII. század első éveiben írta művét, tehát az HdH megállapítása, hogy az erdélyi román pásztorok a XIII. század elején tűnnek fel a forrásokban, C. Daicoviciu szerint is megfelel a valóságnak. C. Daicoviciu nem titkolja, hogy a forrásoknak az V. és XIII. század közti hallgatását ezidőszerint csak feltételezésekkel lehet áthidalni, annál inkább, mivel „nehéz határozottan megkülönböztetni, hogy e századok településeinek és sírjainak tartozékaiból mi az autochton örökség és mi az, amit kizárólag vagy jó részben a szláv népességnek kell tulajdonítani”. Ezt a tudóshoz méltó bölcs óvatosságot sajnos nem követi bírálatában C. C. Giurescu, hanem Anonymusnak a magyar történetírás által már régen leleplezett módszerét, a maga korának viszonyaiból való visszavetítést tette magáévá és mindenestől elfogadja annak meséit, román vajdákkal népesítve be a magyar honfoglalás korának Erdélyét. Háromszáz évvel később élt középkori történésznek hitelt adni olyan alapvető módszertani hiba, amellyel vitatkozni sem érdemes, legfeljebb meg lehet kérdezni, hogy a HdH szerzőire alkalmazott, fentebb idézett mottó vajon nem inkább a bírálóra talál-e. Ha a HdH szerzői is Anonymusra építettek volna, az erdélyi népi prioritás kérdését eldöntöttnek tekinthetnék azzal, hogy Anonymus a székelyeket „Attila király népeinek” mondja, tehát Erdélyben legalább az V. század óta éltek magyarok, míg a románok leg jobb esetben is (C. Daicoviciu fentebb idézett véleménye szerint) csak a VIII. században érkeztek oda a hegyekből (esetleg a balkáni hegyekből?), azaz három évszázaddal a magyarok után De a történész dolga nem ilyen könnyű, ha tudományos igényt támaszt nemcsak másokkal, hanem elsősorban önmagával szemben . . . Végül, csak a teljesség kedvéért, meg kell említeni C. C. Giurescunak a sok, másoktól vett és régóta ismert érve mellett egy saját ötletét, azt ti., hogy a román „pácurá” = nafta szó is a dákoromán kontinuitás bizonyítéka, mert a latin „picula” szóból származik, márpedig kőolajat a legújabb időkig csak a Kárpátok vidékén termeltek ki. Elfelejti azonban, hogy a „picula” a „picus” = szurok származéka és nyilván csak hasonló halmazállapota és színe miatt alkalmazták valamikor és valahol a kőolajra. Hogy hol, az is nyilvánvaló, mert C. C. Giurescu maga idéz későközépkori moldvai és havasalföldi említéseket, tehát onnan, ahol valóban volt és van kőolaj, de ahol nem volt római hódítás, következőleg dákoromán kontinuitás sem. Erdélyben viszont a legújabb időkig nem találtak kőolajat, ott tehát a pácurá szó sem alakulhatott ki, sem a rómaiak alatt, sem később. A dákoromán kontinuitás ellenzői így C. C. Giurescunak egy kitűnő érvet köszönhetnek. LEGYÜNK ÜNNEPRONTÓK! Rudolf Stamm újságíró beszámol a Neue Züricher Zeitung olvasóinak Hadrian Daicoviciu rérészprofesszor előadása alapján a Román Szocialista Állam 1980-ban tervezett világraszóló “bimillenáris” kétezer éves ünnepségeinek terveiről. A pontos idő még nincs végleg meghatározva. Ceausescu párttitkár és államelnök döntésétől függ, mikorra tudja az ünnepségekre a világ fejeseit Erdélybe terelni, ahol a dákok kétezeréves fővárosa volt. A cél kétségtelen: a meghamisított történelem gyermekmeséit véglegesen tudományos érvényre emelni. Mindez a szemeink előtt készül. Nincs sok időnk, meg kell tennünk mindent, hogy ezt az “ünnepet” megrontsuk Ahogy a románok készülnek az ünnepségekre, nekünk készülnünk kell az ünneprontásra. A “kétezerév” megünneplésére Ceausescu a . . . /Ve hagyd elveszni Erdélyt Istenünk. mmmmmmmmmmmímmmm * Magyarországon megjelenő minden tizenkettedik könyv exportra megy. Főként az Egyesült Államokba 2,327.000, a Német Szövetségi Köztársaságba 1,872.000, Kanadába 1,241.000 forint értékben. * * * * Az 1979. évi ötvenedik ünnepi könyvhét gyorsmérlege: egy hét alatt százmillió forint értékű könyv talált gazdára az országban. kínai Mao utódtól az összes afrikai államfőkig, Cartertől-Willy Brandtig minden jeles államfőt Erdélybe fog terelni. Most minden igaz magyarra, székelyre, csángóra szükségünk van ideológiai színezetek, vallási különbségek teljes mellőzésével és minden szövetség és csoportosulás, céltudatos egyöntetű “dörömbölésére”. Erdély legősibb lakóival kell foglalkoztatni ellenfeleinket. Arról az időről, amelyről a Züricher Zeitung újságírója is megjegyzi, hogy “MILLENIUM OBSCURE”-sötét évezred. Nekünk nem sötét: ismerjük régészetileg, irodalmilag, embertanilag a legősibb lakókat Erdély területén. Ceausescu “tudósai” megkezdték a MIKRO TÖRTÉNETKÉKET költeni és a világ minden nyelvén szétdobni. Igaz, ők csak egy nép, a dákok, történetét színezgetik. írjunk mi is MINI KÖNYVEKET és újságcikkeket idegen nyelveken, nem a mi “információnkra”, hanem ünneprontásra! Ha valakinek adattár, bibliográfia kell, jelezze: az anyagszolgáltatásra szívesen vállalkozunk. Ha valaki ebben segíteni tud, jelezze! (Ősi Gyökér) szír tVAKökt Megjelenik havonta Publ. Monthly— Publ. mensuelle Felelős szerkesztő — Editor: MAJOR TIBOR Kiadó — Publisher: HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM Levelezési cím — Corresp. Offices: HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM P. O. Box 35245, Puritas Station Cleveland, Ohio44135, U.S.A. ELŐFIZETÉS: Egy évre $10.00 — egyes szám ára 85 cent — Légiposta előfizetés: USA, Kanada és Mexico egységesen 14.00 dollár. Európa, Dél-Amerika és a Földközi-tengerrel határos ázsiai és afrikai országokban 18.00 dollár. Ázsia, Ausztrália és New Zealand 20 dollár és 50 cent. A csekket kérjük ‘‘Szittyakürt” névre kiállítani. Printed by Classic Printing Corporation 9527 Madison Avenue Cleveland, Ohio 44102.
