Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-09-01 / 9. szám
1979. szeptember hó «itmKöfcT 5. oldal DR KOVÁCS ERNŐ: VI. Mi és a déli nemzetek: szerb—magyar kapcsolatok Az évezredesnél régibb horvát együttélésről és a barátság korszerű felújításának szükségéről már szólottám (Szittyakürt, 1978. decemberi szám). Most nem az ötven éve divatos “jugoszlávok”-ról, hanem igenis szerbekről, népünk nyelvén rácokról kívánok beszélni. Az Árpádok, Anzsuk, Mátyás király hatalmas birodalma, katonai ereje idején ez a déli szomszédunk nem okozott komoly problémákat a magyar államvezetésnek. A Szörényi bánság, Horvátország, Dalmácia és Szlovénia birtoka, tengert és balkáni békét biztosítottak. A bizánci császárság és a magyar királyság malomkövei között küszködő szerbség, kb. 1.5 milliónyi a középkor végén, Dusán vajdának köszönheti államalakítását. Bizánc gyengülésével hatalmas országot hozott össze, Velence támogatásával és maga is felvette a hangzatos “Rácország és Románia császára” címet (1331 — 35). Ez persze csak epizód, amolyan pünkösdi császárság volt; általában a szerb vajda a magyar király hűbérese volt, aki “Bosznia hercege” címen, vagy csak óhajtotta, ezt a mi korunkban oly végzetessé váló tartományt. Néhai Fehérjenő, a kiváló középkori szakértő, legújabb kutatásai szerint Bosznia szintén avar település és fejedelemség volt egy ideig. Mindez gyökeresen megváltozott a török hatalom megjelenésével. A közös magyar—szerb török elleni vállalkozások nem bírták megállítani az ozmánság balkáni terjeszkedését; jött Rigómező (Kossovo) Szerbia “nagy létének nagy temetője”, mely után röviddel már Nándorfehérvárat (Belgrad) Magyarország legerősebb végvárát ostromolják. Csak Hunyadi katonai zsenije és Capistrano lelkes egyesült keresztény serege mentették meg Magyarország kapuját a hatalma csúcsa felé haladó törökség rohamától. Hunyadi halála, politikai és katonai vezetés nélkül hagyta országunkat. A szerbek 500 évre török alattvalókká lettek, majd mint a hódítók előcsapatai, martalócai, vagy mint menekültek jelentek meg hazánkban. Az azelőtti, igen szórványos szerb és görög bevándorlás, mely főleg a dunamenti városok hajós és kereskedő népét tarkította, a török háborúkkal, majd a hódoltsággal és végül a felszabadítással, katasztrofális méreteket öltött. Ennek legsúlyosabb példája 1690-ben Csernovics Arzén ipeki pátriárka és 200.000(0 hívének menedék-nyújtása Dél-Magyarországban. Ezek, dacára az egyességnek, soha nem tértek vissza Szerbiába. Sőt! A török kiűzése utáni telepítések folytán további szerb beözönlés következett; kiváltságok halmozásával, önálló egyházi és katonai szervezés keretében, a Habsburgok kormányzati elvének értelmében, “a rebellis magyarok megfékezésére”. így aztán, előbb a török oldalán, majd a császáriak pártján találjuk őket, mint amikor Czibak Imrének haddal kellett fellépni a rácok ellen, vagy pár száz évvel később Rákóczi népszerű tábornokának, Vak Bottyánnak, hasonlóképpen. De a természetes szaporodás mellett az állandó beszivárgás (mint az oláhokét), a szerbség számát is hatalmasan felduzzasztottá, a reformkor, a XIX. század elejéig. Az 1842-es osztrák népszámlálás közel 1.200.000 szerbet talált Bánát és Bácska területén, a Vajdaságban. Érdekes itt megemlíteni, hogy Széchenyi István aldunai útja, és a Vaskapu-szabályozás idején került először közvetlen kapcsolatba szerbekkel, így az uralkodóval is, aki rögtön átlátva a nagy vállalkozás horderejét, lelkesen kooperált; többször megvendégelték egymást a “gróffal”, akinek nagyon megtetszett a hazaszerető, bátor szerb nép. Ekkor, a görög szabadságharc utáni évtizedekben forrongott már az egész Balkán. Mint egy-egy darázsfészek, felzúdultak a magyarországi nemzetiségek, és köztük a szerbek is. A szerbség esetében a különös az, hogy a horvát irodalmi nyelvet vették át, könyveiket, folyóirataikat, Pesten, vagy Budán nyomták, technikai, de politikai okokból is, lévén európaibb szellem és nagyobb sajtószabadság Magyarországon, mint a Balkánon. (Ez így volt nagyjából a románokkal is!) A nemzeti ébredés korában, szemben Széchenyi hagyományos álláspontjával (lásd akadémiai beszédét 1842-ben), Kossuth és túlzó társai elutasították még az észszerűbb szerb követeléseket is; ezzel a Habsburgok léprecsaló politikai ügynökei (Rajcsevics pátriárka) és a fekete-sárga császári zoldateszka (Suplikácz Iváncs tábornok) karjai közé eresztve őket. Hiába volt a magyar-barát Damjanicsok, Petrovicsok, Knézicsek stb. erőfeszítése és Kossuth elkésett frontváltoztatása, a szegedi pontok, a szerb —magyar viszony végzetes törést szenvedett és nem normalizálódott napjainkig. Pedig Kossuth és sok más társa szerbföldön, számos rác vezetővel, vagy közvetítővel, találtak átmeneti szállást. A Bach korszak alatt a magyarországi szerbek is csalódtak; a balkáni politikában a magyar —osztrák befolyás csökkenése és a gyengülő török főhatalom új helyzetet teremtettek, melyben a krimi háború után teljes súlyával egy új tényező jelenik meg, “Szent Oroszország”. AZ OROSZ KÜLPOLITIKA TÖREKVÉSEI A cárok, beleértve a mai vörösöket is, Nagy Péter végrendeletét követik külpolitikájukban: meleg tengereket szerezni és a görögkeleti egyház fejeként hiveiket felszabadítani a “hitetlenek” uralma alól. Konstantinápoly elfoglalásával mindkét cél elérhetőnek látszott. Különösen amikor faltörő kosként, egy új, izgató, mérgező eszmét is beloptak a szláv népek leikébe, a pánszlávizmust, vagyis, minden szláv egyesülését egy birodalomba, Oroszországban. Miután az európai koalíció a krimi háborúban megvédte Törökországot és gátat emelt egyelőre az oroszok további déli terjeszkedése elé, új utakat és módokat kerestek Szentpétervárban; annál is inkább, mert az osztrák császár cserben hagyta orosz szövetséges társát és 1849-es dinasztia- és hatalom-mentő segítségét (a magyar szabadságharc vérbefolytását) nem viszonozta 1856-ban. így lett az orosz külpolitika nemcsak török-, hanem osztrák—magyar ellenes is, mert Magyarország testén át vitt az út az Adriához és az új balkáni orosz politika emeltyűjéhez, Szerbiához. A 67-es kiegyezés és az 1868-as nemzetiségi törvényről már szólottunk előnn, a szlovákokkal, horvátokkal és románokkal kapcsolatosan, nem szükséges ismételgetni. De a nemsokára bekövetkező események sorsdöntőek lesznek a magyar szerb viszonyban, lássuk tehát kissé közelebbről a történteket; amikor Bosznia-Hercegovinát feladták a törökök és az 1877-es orosz hadjárattal a Balkán nagy része, s így Románia és Szerbia is felszabadult, a berlini kongresszus, Andrássy és Bismarck befolyására, elrendelte, hogy a szláv nyelvű, de vegyes, muzulmán és keresztény népességű tartományt az osztrák — magyar monarchia katonasága szállja meg. Ez volt a híres “Boszniai okupáció” 1878 —79-ben. Ezzel a lépéssel elriasztottuk magunktól Szerbiát, mely az orosz fegyverek és a pánszlávizmus hatása alatt ezt a területet magának követelte; de nyelv- és fajtestvérei miatt Horvátország, a Szent Korona tagállama, szintén igényt tartott rá. Ahogy Szerbia ellenérzése fokozódott a Monarchiával szemben, olyan mértékben nőtt az orosz felé áradó rokonszenv és a kölcsönös politikai és katonai tájékozódás. E nagyhatalom szimpátiájának birtokában Szerbia balkáni egyeduralomra tör. Amikor aztán Ausztria —Magyarország a katonai megszállást végzetes lépéssel Bosznia-Hercegovina bekebelezésére (“okupáció”) változtatta, Ausztriához kapcsolva azt (1908), Szerbia tiltakozott és fegyverkezett, most már északi szomszédja, Magyarország ellen. A szerencsétlen akció főleg az osztrák vezérkar szempontjai miatt történt, de sajnos a Monarchiában szlávok túlsúlyát növelte. Magyar politikusok ellenezték is, mert minden, Szerbiát ellenünk hangoló katonai, vagy politikai intézkedés a magyarországi szerb nemzetiségben is élénk visszhangot keltett. Ugyanúgy, mint a Szerbiában lejátszódó, annak erősödésével járó események, így a Karagyorgyevics szerb királyi család (orosz sugalmazású) kiirtása, Belgrádban, 1903-ban, mely az osztrák —szerb barátkozási kísérletek végét jelentette. Következett az I. majd a II. Balkán-háború, mely Szerbiát a félsziget vezető katonai hatalmává tette és érezhető nyugtalanságot keltett Magyarország délszláv népei között. A magyar politikusok és a közönség nagy része, a közjogi kérdés tengerikígyójának bűvöletében, szinte közömbösen nézte, vagy tudomásul se vette, hogy mi történik a portája előtt (lásd a budapesti angol konzul jelentéseit: az Egyesült Királyság külügyminisztériumának nemrég megjelent iratait). Csak néhányan, így az öreg Andrássy Gyula, Kállay Béni (a legtehetségesebb hajtása ez ősi nemzetségnek) előbb a belgrádi követségünk tagja, majd Bosznia királyi biztosa, Thallóczy Lajos későbbi közös pénzügyér, és gróf Tisza István látták tisztán a délszláv helyzetet. Utóbbi a szerbeket favorizálta, azok országgyűlési képviselőivel baráti kapcsolatot igyekezett kiépíteni, hogy megakadályozza szerb-horvát közös politikai front kialakítását az országon belül. Tisza irtózott a szláv népesség további növekedésétől, főleg Magyarországon, ezért ellenezte az Anexiót és nem engedte az új tartomány országunkhoz való csatolását. Ugyancsak az ő ellenzése akadályozta meg a Szerbia elleni preventív háborút, mely 1909 óta, mint a bumeráng, állandóan visszatért a vezérkari főnök, báró Hötzendorfi Konrád javaslataiban. Erre volt is elég ok. A nagy-szerb állam, Dusán “császár” országának megvalósításáért küzdöttek politikusok és titkos társaságok. Oroszországi belgrádi követe és katonai attaséja minden lehetőségükkel támogatták e túlzó csoportokat. Egymást érték a merényletek: például 1910-ben Bosznia kormányzója, 1912-ben gr. Khuen-Héderváry Károly horvát bán, 1914 májusában b. Skerlec Iván horvát bán ellen, hogy csak néhányat említsünk. A szálak mindég valamelyik titkos, vagy nyilvános egyesülethez vezetnek, mint az Újvidékre is kiterjedő “Egyesült Szerb Ifjúság”, vagy “Narodna Odbrama” (Népvédelem). Utóbbi az 1903-as királygyilkos katonatisztekből alakult és fedőszerve lesz a “Fekete Kéz” terroristáinak “Apis” csendőr tisztnek, a sarajevói gyilkosság megszervezőjének (“becsületes” nevén Voja Tankovics). Ferenc Ferdinánd a Monarchia trónörököse és felesége halálos merényletét Gavrilo Princip és társai, “Ápis” emberei, hajtották végre, 1914. június 28-án. Ez és az erre következő osztrák ultimátum, majd mozgósítás, az első világháború kitöréséhez vezetett. AZ I, VILÁGHÁBORÚ KÖVETKEZMÉNYEI Kiváltásában az oroszok, sőt a szerb miniszterelnök Fasics szerepe ismert. Tisza István magyar miniszterelnök, már a merényletet követő tiltakozó jegyzék készülésénél leszögezte, hogy “a feltételek legyenek kemények, de elfogadhatók” — majd, amikor ellenjegyzékükben a szerbek a legtöbb követelést elfogadták (kivéve a felségjogukat sértő osztrák —magyar rendőrségi nyomozást Belgrádban), Tisza a hadüzenet ellen foglalt állást. Az ellenségeskedések megindulása nyílt magyar-ellenes tüntetéseket váltott ki a délmagyarországi szerb lakosságból. Ennek dacára, amikor a hadvezetőség a képviselőség mentelmi jog megsértésével perbefogott délmagyarországi szerb képviselőket, Tisza István közbelépett és kiszabadította őket. De a hivatalos szerb kormány sem pengetett kezdetben “jugoszláv” húrokat. Csak 1918 tavaszán kötötték meg a római megállapodást, mely a horvát és szlovén emigránsok és a királyi szerb kormány céljait azonosítva, mint korfui egyezmény, tulajdonképpen a későbbi közös délszláv állam alapokmánya. Pasics óvatosságának oka részben a háború bizonytalan kimenetelétől való félelem és más részt az a tény, hogy 1918 előtt se Anglia, se Franciaország, vagy pláne Amerika, nem tekintették hadicéljuknak az Osztrák-Magyar Monarchia felosztását. A szerb kormány és hadsereg, hősies harcok után, kénytelen volt elhagyni hazáját a durazzói kikötőn át és csak Horthy flottájának elkésése mentette meg a katonai kiürítést Korfu szigetére a megsemmisüléstől. Itt Pasics egyik legsürgősebb teendője a “Fekete Kéz” vezetőinek, “Ápis” és társainak fizikai likvidálása volt, állítólagos király-ellenes összeesküvés ürügyén. Valóságban azért, hogy eltüntesse minden nyomát és élő tanúját a világháború kitöréséhez vezető sarajevói merényletben játszott szerepének. Csak az Antant szalonikai partraszállása után lehettek biztosabbak a szerb vezetők, hogy kockázatos ügyködésük után mégegyszer feljön szerencse csillaguk. Bulgária katonai összeomlása után, 1918 október végén a balkáni francia haderők főparancsnoka, Franchet dÜsperay elfoglalja Belgrádot. novemberben fegyverszünetet köt a magyar forradalmi kormánv Károlyi Mihály vezette megbízottjaival; de ennek dacára folytatódik a szerbek előnyomulása Délmagyarországban. a baranyai háromszögben, mindenütt a “demarkációs vonalon” túl. Pécs ideiglenesen, a Muraköz, Bánát és Bácska “végérvényesen” szerb uralom alá kerülés a trianoni békével hivatalosan is megkezdődik a délvidéki magyarság kissebbségi élete. Csonka-Magyarországon nem maradt számottevő rác népesség Az ország vezetői a Bánát miatti szerb —román ellentétre és a horvátok rövidesen nyilvánvaló csalódására, elégedetlenségére építve, igyekeztek meglehetős viszonyt kiépírem a mostmár SHS (Szerb— Horvát — Szlovén) királyságnak nevezett, felduzzasztott Szerbiával A szerb horvát nyilatkozatoknak (például Horthy mohácsi beszéde. 1926-ban). nem volt komolyabb hatása. Az új állam egyik legvérmesebb tagja lett a Kisantantnak, belsőleg pedig legalább tízféle nemzetiséget igyekezeti s/erh egyeduralom alá gyűrni. A magyar határszélre szerb frontharcosokat telepítettek, a földreform
