Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-07-01 / 7-8. szám
6. oldal «ITTVAKÖfcT 1979. július —augusztus hó Nem szeretnők, ha rosszul értenétek szavainkat! Még egyszer kijelentjük: mi tiszteljük a román népet és a román értelmiség közül igen sokan közel állnak hozzánk, nem eggyel közületekjó barátságban vagyunk. Ám ez a barátság arra kötelez bennünket, hogy őszintén szóljunk mindarról amire a közöttünk lévő — a még inkább volt — jó viszony jogosít fel. Eszünkben sincs történelmetekről elmarasztalóan szólni — csak a történészekről, akik a mi történelmünket bemocskálják, miközben a Tiéteket dicsőségkoszorúval övezik. Világos mindannyiunk számára, hogy amikor a tudományra fittyet hányó román történészek a román nép ősiségéről beszélnek, amikor a románságot, s őseiket — a dákokat, trákokat stb. — a “legvitézebb” “legállhatatosabb” s más felmagasztaló jelzővel illetik, ebben már bennefoglaltatik az is, hogy aki e tájon él és nem román, az mind betolakodó, parazita. Számos az olyan könyv, film, színdarab, melyeknek ez a kicsengése, de tételesen is elhangzik nem is ritkán rólunk magyarokról, hogy “ázsiai horda” vagyunk, betolakodók és persze mindmáig barbárok. Higgyétek el, okosabb lenne kimódolni az együttélés európai feltételeit, mint gyűlöletet szítani az erdélyi magyarság ellen. Ám a nemzeti gőg, a mindenkinél hősibb román nemzet ideáljának megteremtése majdhogy nem lehetetlenné tette az együttélést. A román történészek nagy része mániákusan keresi-kutatja, hogy a nemzeti dicsőséget miként lehetne öregbíteni és ez a nagy igyekezet szatírába és paródiába fullad. Bizonyára elolvastátok ti is a Magazinul Istoric márciusi számában dr. Petre I. David cikkét, amelyben nem kevesebbet állít egy újságcikk nyomán, minthogy “Egyszer régen a románok résztvettek Britannia védelmében, de akkor még dákoknak hívták őket . . .” Az ember nem hisz saját szemének! Hogyan kell ezt érteni? Dákoknak hivták őket, de már románok voltak? Ki érti ezt?! A kontinuitás megszállottái már nem elégszenek meg annak állításával, hogy a románság ezen a földön volt a világ teremtése óta, az ősöket — “minden népek közül a legnemesebbeket” — elküldik más népek megsegítésére, a nemeslelkűség demonstrálására. Az öröktől való “ittlét” demonstrálására igen tetszetős, mesekönyvekbe illő elméleteket kanyarítanak a történészek, mint legútóbb Dr. Viorica Moiscu a Magazinul Istoric 1978/2-es számában. Így írt: különleges körülmények között alakult a történelem: ugyanaz volt minden időkben: az országgal való megbonthatatlan kapcsolat, a függetlenség, a politikai és területi egység védelme, mindezek pedig a hatalmas és romlatlan nemzeti öntudatra épültek. A “hatalmas és romlatlan nemzeti öntudat” ezek szerint már akkor is létezett, amikor még a román nemzetnek se híre, se hamva nem volt. Épp olyan ez, mintha a magyar mai nemzeti-tudatot már ugor-korban is meglévőnek tekintenőnk. A dilettáns történészek “kutatásai” természetesen csak úgy hatnak meggyőzően a tömegekre, ha a román nép nagyságának, nemeslelkűségének sűrű emlegetése közepette, a nacionalista történészek nem feledkeznek meg arról sem, hogy más népeket, köztük — és mindenekelőtt a magyart — kellően degradálják. Ugyancsak Dr. Viorica Moisu írja: “Gótok, hunok, szlávok, avarok, bolgárok és más hasonszőrűek legelőt keresve érkeztek Északról, Észak-keletről és Keletről, Ázsia messzeségeiből jöttek, és hatalmas rombolásokat végeztek és raboltak. ... a román nép nemzeti történelmének első évezrede a védelem körülményei között telt él. A történelemhamisítás mindennapi gyakorlat lett. Ennek a machinációnak legtragikusabb következménye, hogy gyermekeink és gyermekeitek tudatába befészkelte magát az a hamis “ismeret”, hogy a népek rangsorolhatók, hogy miközben ti egyfolytában nemeslelkűségről tettetek bizonyságot, mi magyarok a legfelháborítóbb szörnyűségeket követtünk el Európában. Ám mindez nem elég. Megértük azt is, hogy a román történészek egyszerűen “kiemelték” a magyar történelemből és a románba helyezték például Hunyadi Jánost, Dózsa Györgyöt. Arculcsapása ez a tisztességnek és arculcsapása a magyar nemzetnek. Tiltakozunk az olyasféle megfogalmazások ellen, ami ugyancsak a Magazinul Istroicban olvasható: “Mircea cél Bátrán, láncú de Hunedoara (Hunyadi János), Alexandru cel Bún, Stefan cel Mare — akiket a nyugati világ Krisztus bajnokaiként emleget — Vlad Tepes, Petru Rares, Mihail Viteazul és már román uralkodók nagy szerepet játszottak az egyetemes történelemben.” E durva hazugságra védekezésként csak azt mondhatjuk, hogy a magyar történelem soha nem hallgatta el, hogy Hunyadi János román származású volt, de durva hamisítás nem tudomásul venni, hogy Hunyadi magyar kormányzó volt, hogy a magyar történelemnek egyik csillaga, hogy a legkiválóbb magyar hadvezérek egyike volt. A román történészek átprogramozott tudatában Hunyadi János megszűnt magyar államférfi és hadvezér lenni. Ion Hategan ugyanezt a témát a Magazinul Istoric 1978/3-as számában a következőképpen varriálja: “A történelem úgy alakult, hogy a XV. század közepén a hódító háborút folytató törökök egymásután összemérjék erejüket három román vajda — láncú Hunedoara (Hunyadi János), Vlad Tepes és Stefan cel Mare seregeivel . . . Mi azt reméltük, hogy a józan ész előbb-utóbb felülkerekedik és végül is akadnak olyan román történészek, akik gátat vetnek ennek a nacionalista tébolynak. Őszintén reméltük azt is, hogy Daicovici professzor politikai végrendelete nem süket fülekre talál, hogy akadnak a legjobbak között legalább is, akik meghallják intelmét és tiltakozó szavát: “A dákó—román kontinuitás hipotétikus elméletét politikai célok szolgálatába állítani — bűn!” A hipotétikus jelzőre senki nem figyelt, még kevésbé arra, hogy élete végén minden szellemi közösséget megtagadott volt tanítványaival. Csakhogy a rossz szellem már kiszabadult a palackból és nem akadt senki, aki visszaparancsolja. Ellenkezőleg, a kiszabadult rossz szellem által bűvölve elkezdődött a hajsza az erdélyi magyarság ellen, elkezdődött a bűnös asszimilációs politika, a skrupulus nélküli beolvasztás. A nacionalizmus megszállottái elhatározták a magyar óvodák, általános iskolák és középfokú oktatási intézmények elsorvasztását és ami még feiháborítóbb, a két magyar egyetem — a kolozsvári és vásárhelyi — megszűntetésével, illetve romanizálásávai párhuzamosan, eldöntötték azt is, hogy az erdélyi magyarságot még a nevétől is megfosztják. Nem egy tudományos munkában, köztük a Kortárs irodalmat bemutató Albetros-enciklopédiában a mai romániai magyar írókról úgy beszélnek, mint “magyar dialektusban beszélő román írók”-ról. E megnevezés rendszeres használatát több ízben is sürgette a KB tájékoztatóin Cornel Burtica és Dimitru Popescu, ami egyértelműen arra utal, hogy a szerkesztők és a cikkek írói nem saját jószántukból keresztelték újjá a romániai magyar írókat (értelemszerűen a romániai magyarságot is románnak tekintve). Az utasítást, hogy a romániai magyarságot még nevétől is meg kell fosztani, a legfelsőbb vezetés adta ki. a történelemírás paródiája Megdöbbenéssel tapasztaljuk az egész közéletben megnyilatkozó céltudatosságot, amellyel a romániai magyarságot egyszerűen meg akarják szüntetni, mint etnikumot. E cél elérése érdekében semmilyen eszköztől nem riadnak vissza; akik a szocializmus bástyái mögött biztonságban érzik magukat, deklarálván a nemzeti kérdést az ország belügyének. De kérdezzük: belügy-e, ha a hatalom bárhol a világon egy népcsoportot halálra szán. Fontos kitérnünk e kérdésre, mert megítélésünk szerint a történelmi tények meghamisítása nem szolgálja sem a román, sem a magyar nép ügyét, a két nép közötti békességet és a szocializmus egyetemes érdekeit pedig a legkevésbé. Érdekeinket és jövőnket csak a teljes igazság megismerése szolgálhatja. Már jeleztük — mi ennek érdekében mindent megtettünk. Mit tett ezzel szemben a hivatalos román történetszemlélet? Megint csak hamisít. Mi másnak tekinthetők például az 1920-as békeszerződés olyan interpretálását, hogy a román, magyar, német, és más nemzetiségű dolgozók kifejezték felszabadulási óhajukat az osztrák—magyar uralom igája alól és vágyukat, hogy csatlakozzanak az országhoz (Magazinul Istoric 1978/3.). Mennyiben felel meg az igazságnak ez az állítás? A tények makacs dolgok: az igazság az, hogy a Magyar Tanácsköztársaság bukását és Horthy uralomra kerülését döntően meghatározta, hogy a román hadsereg, a többi antant alakulat oldalán hátba döfte a fiatal magyar köztársaságot. E tett jutalma volt Erdély és nem történelmi igazságszolgáltatás. Erdélynek Romániához való csatolása csupán annyira volt igazságos, mint amennyire igazságos volt Magyarországhoz tartozása. Maradéktalanul igazságos döntés e kérdésben nem születhetett. Talán csak a legjobbak által sürgetett Kelet-középeurópai föderáció lett volna az, melyben Erdélynek megmaradt volna önálló, az Unión belüli önálló államisága. Groza miniszterelnökségének megszűnésével a mi reményeink szertefoszlottak. Ennek ellenére a mai megalázó állapotokban nem tudunk belenyugodni. Lehetőségeinkhez mérten mindent megteszünk azért, hogy a mértéktelen történelemhamisításra felhívjuk a figyelmet, egyrészt, hogy megóvjuk a mákonytól a román tömegeket, másrészt, hogy a magyar történelmet — mely a mi történelmünk is — ne engedjük sárral befröcskölni. Ezt kell tennünk mindaddig, amíg olyan cikkek jelenhetnek meg, mint Sever Dumitrascu írása a Familia áprilisi számában. A nacionalista beállítottságáról közismert szerző azt írja: “Anonymus kifejti, hogy miközben a magyarok még a Kárpátoktól északra, a rutének országában éltek, arra kérték őket azok ‘vezérei’, hogy kelljenek át a hegyeken, és hogy ereszkedjenek alá a havasból gazdag vizek által öntözött Pannóniába, ahol ‘szlávok, bolgárok és románok laknak’,” — idézi a szerző Stefan Pascut is, aki szerint a IX. században Pannóniában “szlávok és románok éltek”. Tanúként szerepel Kézai is, akinek Pannóniára vonatkozó szövegéből idézve — “pastores romanorum” — azt következteti ki, mintha Pannóniában már a nyolcszázas években is (és azelőtt is) románok éltek volna. Nem akarunk most az Anonymus-kutatásra kitérni, csupán annyit kívánunk megjegyezni, hogy több mint kétszáz év óta, többszáz tanulmány jelent meg Magyarországon és szerte a világban a kérdésről, ám mindez ideig nem egyértelműen tisztázott sem a szerző személye, sem a munkájának tudományos forrásértéke. Egy dologban azonban nincs vita, abban, hogy a “pastores romanorum” alatt különösen francia “ingyenélőket”, az udvar tájékán lebzselőket kell érteni, olyanokat, akik Anonymus korában, vagy valamivel korábban vándoroltak be, s az ő jelenlétüket — római telepesek utódai értelemben is — a magyarok bejövetele idején is említi. De Dumitrascu Sever még tovább megy. Egy magyarországi kutató, Tóth E. szövegeit sajátosan értelmezve, megállapítja, hogy Pannóniában már a negyedik században is románok (és római telepesek utódai) éltek. Dumitrascu fittyet hányva a történelem tudomány mai állásának kijelenti, hogy “Ezt a jelentős néptömeget (a Pannóniában élő románokat tudniillik!) nemcsak emlegetik egyfolytában a források, de szólnak sajátos adminisztratív és vallásos szervezeteikről is, melyeket jelentős személyiségek vezettek. Kik voltak ezek a jelentős pannonjai román személyiségek?” Dumitrascu két nevet említ: Hadrianust és Menanust — nagy kár, hogy mindkettőről tudjuk, hogy nem voltak románok, nem is lehettek, lévén hogy a román nemzet akkor még nem létezett. Kérdezzük Tőletek, mi ez, ha nem a történelemírás paródiája? Mindezt pedig csupán azért tesszük szóvá, mert úgy véljük, hogy a román tömegek fanatizálásához Adrian Paunescu tevékenységén túl az uszító cikkek mellett a tudósok is hozzájárulnak. A politika és a tudomány összefogott annak a bizonyítására, hogy nem csupán az erdélyi magyarságnak nincs joga léthez, de az egész magyarság, mint faj, nem méltó az európai jelenlétre, s bárhol is van, a Duna-tájon, csak betolakodóként, bitorlóként van jelen. Megdöbbenéssel kérdezzük: kinek szolgál ez a gyűlölködő nacionalista történelemszemlélet?! A választ megadták az elmúlt hetekben megjelent publikációk, azok, amelyekben megint felhántorgatják a cikkek szerzői az 1940 őszén történt atrocitásokat, azokat a bűntetteket, amelyeket egyes magyar katonai alegységek parancsnokai követtek el — de facto — katonai akciók közben, s akiket az események után a magyar katonai törvényszékek felelősségre vontak, és megbüntettek. Ne szisszenjetek fel. Nem vagyunk a Horthy rendszer prókátorai, sőt, magunk is elítéljük mindezt, ami Ipen és másutt történt, de úgy gondoljuk, a dolgokat nem szabadna kiszakítani összefüggéseikből. Tény, hogy néhány faluban polgári lakosokat öltek meg a katonák, de csorbát ejtünk az igazságon, ha nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, hogy egy érvényes nemzetközi szerződés, a bécsi döntésben megszabott feltételek betartásával, parancsra bevonuló magyar katonákra Ipen és Treznán a toronyból géppuskával tüzeltek, ezt megelőzően a
