Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
1979. május hó ttlttVAKOUT 5. oldal DR. KOSTYA SÁNDOR: NEMZETISÉGI KÉRDÉS ÉS PÁNSZLÁVIZMUS Az első világháborút követő eseményekből kiderült, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása korunk követelménye. Kérdés: miképpen oldható meg a nemzet és nemzetiség egymáshoz való viszonya és az európai nemzetiségek, vagy nemzeti kisebbségek ügye. A nemzetiségi kérdés problémája kilépett a doktrínák elvi síkjából és politikai harccá lépett elő. A modern társadalomtudomány általánosan elfogadott megállapítása szerint a nemzet fogalmának szerves követelménye az állami hatalom gyakorlása, míg a nemzetiség fogalmán olyan egyazon nyelvet beszélő, szervezett és faji-nemzeti öntudatra ébredt embercsoportot értünk, mely magát jogi és politikai tekintetben az államnéptől külön személyiségnek vallja. Ezúttal nem szellemtörténeti eszmefuttatást akarok nyújtani, hanem a nemzetiségi promléma politikai történetét szeretném felvázolni, különös tekintettel a szláv nemzetiségi kérdésre, mely fejlődésében a magyarsággal szembeni “ellenséges pánszlávizmus” politikai és kulturális eszmeáramlatához vezetett. NEMZETISÉGI KÖVETELÉSEK Az 1790—91. évi országgyűléshez érkezett az első nemzetiségi kívánalmakat magábafoglaló felirat, a “Supiex libellus Vlachorum”, mely a román nemzetiséggel foglalkozik, majd ezt követően a horvát-szlavón megyék követeinek elvi felirata, a “Declaratio”, mely a magyar nyelvi követelések ellentéteként a latin közigazgatási nyelv fenntartását követeli. Mindaz, ami ezt az országgyűlést megelőzően történt, a társadalomtudomány vagy kultúrtörténet lapjaira tartozik. Kétségtelen, hogy korábban is létezett nemzetiségi probléma, de nem tudatosan és minden politikai követelés kifejezése nélkül volt, inkább csak települési és egyházi ügyek rendezésére. Tehát 1790-től beszélhetünk nemzetiségi politikáról. A pánszlávizmus csírája a nemzeti—nemzetiségi vitában, majd később politikai harcban fogamzott. A magyar nyelvkérdés szellemi szálai Bessenyei-ig nyúlnak vissza, aki már 1777-ben “tiszta magyar akadémiát” sürget. Politikai gyökere, mint ez a nemzetiségi feliratokban is kifejezésre jut a “kalapos király”, II. József Habsburg uralkodó nyelvrendelete nyomán támadt visszahatásból sarjadt. Az irodalmi és politikai érdek csak az 1790—91-es évek után olvadt egybe, addig a rendiség képviselte osztálynacionalizmus és a nyelvújításban újjászülető irodalmi nemzet-eszme párhuzamos, de nem mindenben egyező vonalakon halad. Az irodalmi megújhodás előkészítői (Kazinczy, Kölcsey, Kisfaludyak) a nacionalista államelvből kiindulva ugyan kezdettől fogva félreértik az úgynevezett franciás nemzeteszmét s így a nemzet és állam viszonyát, de ezek az írók, költők és nyelvújítók sohasem tanúsítottak türelmetlenséget vagy érzelmi ellenszenvet a Hazában élő másajkúak iránt. A rendi állam képviselői kevésbé irodalmi eszközökkel, de annál hangosabban küzdenek a nemzeti nyelv, mint államnyelv elismertetéséért. Ehhez a politikai párthoz, mely az ébredő nemzettudat és az osztrák állam-nacionalizmus között zajlott, kapcsolódott a szláv nemzetiségi követelmény. Ennek a nemzeti—nemzetiségi kulturális—nyelvi párharcnak az lett a következménye, hogy a 18. század végén a Kárpát-medencében élő szláv népek (nemzetiségek) a cári Oroszországra tekintettek, mint az egyedüli független szláv államra és nagyhatalomra. Tőle vártak segítséget szláv-nemzeti követeléseik megvalósításához. A napóleoni háborúk és a törökök sikeres visszaszorítása után ezek a szláv népek idealizálták a cári abszolutizmust, és csak azt látták benne, ami mozgalmaik számára kedvező volt. Nem vették figyelembe a cári despotizmust. Az Oroszországon kívül élő szlávok csak a minden szlávok “Atyuskáját” látták a cárban, s nem a kancsukával kormányzó despotát. Kezdetben csupán a balkáni szlávokat támogató cári politika erősítette a csehek és a szlovákok egy részének illúzióit is a cári Oroszország iránt. Ugyanakkor az Osztrák- Magyar Monarchiában élő szlávok akkori vezetőinek többsége lojális volt a Habsburg Birodalomhoz, nem akart elszakadni Ausztriától, az osztrák császárt is elismerték volna, csak Magyarországtól való független államiságot, vagy legalábbis autonómiát képzeltek el. Céljuk a magyar alkotmánytól és közigazgatástól való elszakadás volt. A cári Oroszországhoz húzók voltak a pánszlávok. Később, az 1867-es kiegyezés után egyesültek, s egy önálló nagy “pánszláv birodalom” megalapításán fáradoztak. POZSONYI MAGYAR DIÉTA A magyar nemesi közvélemény a pozsonyi Diétán hangot is adott az egyre erősödő szláv (pánszláv) mozgalom elszigetelésére. Wesselényi Miklós 1843-ban Lipcsében megjelent “Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében” című könyvét elsősorban ez a gondolat hatotta át. A cári Oroszország és a magyarországi szlávok együttműködésétől való félelem egyáltalán nem volt indokolatlan. A pánszlávizmust, mint politikai mozgalmat a nemzetiségi kérdés pattantotta ki. Egy cikk kerete és terjedelmi adottsága nem engedi meg a nemzetiségi harc (pánszlávizmus) történelmének részletes kifejtését, mégis — ha csak vázlatosan is — szeretném ismertetni az eseményeket. A “Declaratio” körül kialakult vita már a “nagyhorvát eszme” fejlődési vonalában áll. Bedekovics követ kijelenti az országgyűlési napló kétnyelvű kiadása körüli vitában, hogy magyart azért nem vezethetik be kötelező tantárgyként a társországokba (Horvátország és Szlavónia), mert a horvát éppoly törzsökös nemzet, mint a magyar, “s nagy gyalázat lenne, ha idővel elvesztvén nyelvét, megszűnne külön nemzet lenni”. Egy névtelen szerzőtől származó és Erdődy János gróf akkori horvát bánhoz intézett egykorú politikai vitairat: “Dalmatiae, Croatiae, Slavoniae trium sororum esse” (Posoniesis, 1791) pedig azt írja, hogy a magyar nyelv “oly kezdetleges”, hogy még honi használatra sem alkalmas. AZ ILLÍR MOZGALOM ELŐZMÉNYEI A magyarországi szerb politikai nemzet-eszme, mint öncélú nemzetiségi kérdés, az 1790. évi, temesvári “illyr” (szerb) kongresszuson és az 1790—91. évi országgyűlésen jelentkezett. A szerb nemzetiségi kérdés (követelmény) előzménye az volt, hogy a Balkán-félszigetről a törökök elől visszavonuló császári hadsereggel Csernovics Arzén ipeki pátriárka vezetésével 1690-ben 40 ezer fegyverforgató szerb férfi és családja (összesen 200 ezer lélek) jön Magyarországra és megszállja a déli vármegyéket. E bevándorolt (valójában menekült) szerbség különleges nemzetiségi jogait uralkodóházi kiváltságlevelek egész sora biztosította, melyek közül az úgynevezett Lipót- Diploma (1690. aug. 21.) a magyar királyok adományozta korábbi kiváltságokon kívül teljes vallásszabadságot, az egyházi tized megfizetése alóli és általános adómentességet, egyház-politikai szuverénitást és jelképes vajdaválasztást biztosít. Ezek a kiváltságok a szerbségnek felekezetileg, nyelvileg és gazdaságilag, tehát politikailag valósággal “ország az országban” helyzetet biztosítanak, összefügg azzal a magyar kancellária által 1691. augusztus 20-án kibocsájtott pátenssel, mely szerint “az általános hadi helyzet változásával a szerb nemzet mielőbb visszatérhessen ősi hazájába, saját állami és közigazgatási keretei közé. Tehát az 1690-ben bevándorolt szerb tömeg kiváltságos vendégjogot élvezett, melyről azonban megfeledkezett, s ahelyett, hogy a konszolidált állapotok beálltával visszatért volna saját hazájába, a befogadó nemzet ellen fordult. A bevándorolt szerbség az “ad hoc” kiváltságos helyzetet a fenyegető török veszély elmúltával is véglegesnek tekintette. Úgyannyira véglegesnek, hogy az osztrák császártól külön szerb-illír kancelláriát kért, továbbá szerb nemzeti terület megállapítását, mely a szerbek által lakott dél-magyarországi területekre is kiterjedt. A magyar országgyűlés tiltakozott az alkotmánysértő tervezet ellen, de a bécsi udvar öncélú, a nemzetek egyenetlenségére építő politikájára jellemzően, elrendelte az “illyr” kancellária felállítását. A szerb nemzet-eszme politikai kifejezője és megfogalmazója volt Obradovics Dositei, aki a szerb nyelvi és irodalmi megújhodás előfutára volt. Már a temesvári szerb kongresszus előtt a “Józan ész tanácsai” című munkájában (1783) pontosan körvonalazta azt a nemzet-fogalmat, mely a későbbiek folyamán délszláv eszme néven jelentkezik a pánszlávizmus történetében. “Ki ne tudná — írja Obradovics —, hogy Montenegro, Dalmácia, Bosznia, Szerbia, Horvátország, Szlavónia, Szerémség, Bácska, Bánát (sic) lakói a kajhorvátok és a rumének kivételével ugyanazt a nyelvet beszélik? Én tehát az egész szerb nemzet számára fogom lefordítani a bölcs emberek gondolatait.” Obradovics balkáni “szerb nemzete” a fenti idézet tanúsága szerint magában foglalja tehát a horvátországi, szlavóniai, szerémségi, bácskai és bánáti szerbséget is, hitre és felekezetre való tekintet nélkül, mint az egységes és oszthatatlan szerb nemzet tagjait. Obradovics franciás szemlélete a felvilágosodás nemzet-eszméjét hirdette, szemben Jan (János) Kollárral és Ljudevit (Lajos) Gájjal, akik a Herder-Hegel ábrándos germán elmélet alapján a szlávság felemelkedését látták és hittek a szláv politikai reneszánszban. A SZLÁV PROPAGANDA-HADJÁRAT Bernolák megalakítja a “Towaristvo litterného umenia” — irodalmi munkaközösséget. Ide tartozik Jur^j Fándli az első szlovák kultúrpolitikus, akit szintén a francia felvilágosodás szelleme hatott át. A nacionalizmus jelentkezésekor a Kárpát-medencében tehát a később általánosan ismertté vált, germán ideológiai forrásokból táplálkozó szenvedélyes pánszláv elméletek előtt volt egy franciás jellegű dunai szláv nacionalista kultúrkezdeményezés, mely a körülmények (a Martinovics-mozgalom bukása) miatt nem tudott kibontakozni. Ezért a 19. század első harmadában a germán hatás alatt importált misztikus szláv nemzet-eszme kerül előtérbe, mely magyarellenes, s a nemzetiségpolitikai vitaírás mintáját is a német politikai irodalomból kölcsönzi, amint az Kollár első névnélküli röpiratának: “Über die Magyarisierung der Slaven” szenvedélyes hangjából kitűnik. Nem véletlen, hogy a szlovák Kollár és a horvát Gáj ebben az időben összehangolják ellentéteiket. Gáj felajánlja zágrábi nyomdáját a pánszláv kultúrpolitikusnak. Gáj nyomdájában jelent meg Kollár leghíresebb röpirata: “Sollen wir Magyaren werden?” A röpirat rendkívüli vihart támasztott a pozsonyi Diétán, ahol Hertelendy torontáli követ a szerző megbüntetését kívánta. Az országgyűlés azonban elutasította az indítványt, mivel jogütközést látott abban, hogy a sajtószabadságért küzdő diéta kérje egy hazai sajtótermék üldözését. Míg Magyarországot az udvari abszolutizmus kormányozza Metternic herceg irányításával, a szlávság kihasználja a magyarellenes hangulatot és gyűlölködő pánszláv propagandát fejt ki. Az 1820-as években igen népszerű volt a Lipcsében megjelenő “Geschichte unserer Zeit” című folyóirat, melynek szerkesztője a Felvidékről, a Szepességből származó Heinrich Schokk (apja zippszer, anyja bocskoros tót-nemes gazdag késmárki kereskedő polgárok). Schokk egyetemi tanulmányai befejeztével nem tért vissza Magyarországra, hanem német íróvá lett és sorozatos támadást intéz a magyarországi állítólagos szlávellenes irány zat ellen. Egyébként a magyarellenes pánszláv irodalom kiadói és terjesztői központja Lipcse volt. Lendületet ad a pánszláv mozgalomnak Rudnay Sándor esztergomi érsek 1830-ban megjelent “Slavus sum” (Szláv vagyok) nyilatkozata, mely nyilakozat főleg a tót alsópapságot mozgatta meg. (Rudnay anyai ágon szlovák származás.) Eredeti szövege az esztergomi Érseki Levéltárban “Acta Strigoniensis 1830” címen található. A nemzetiségi nyelvi és irodalmi mozgalom csupán csak fedőnév volt, mögötte nacionalista, magyarellenes pánszlávizmus húzódott meg. A “nyelvi és irodalmi” előkészítést politikai harc követte.
