Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-05-01 / 5. szám
Szocializmust - magyar módra! XVII. évfolyam, 5. szám «ITTVAKÖfcT A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1978. MÁJUS HÓ Ára: 85 cent DR. KOVÁCS ERNŐ: HOVÁ MÉSZ ROMÁNIA? Nagy-Románia megszűnt 1940- ben, azóta sem állt helyre és nem is fog soha. Akkor elvesztette Beszarábiát, melyet 1918-ban, a bukaresti békével kapott ajándékba az őtet tönkreverő Központi Hatalmaktól. Ugyancsak 1940 nyarán vissza kellett adnia Észak-Erdélyt Magyarországnak, a második bécsi döntés értelmében és a bulgároknak az 1918- ban elorozott dobruzsai négyszöget. A románok legutóbbi átállásukkal, a Szovjet fegyverek jogán ismét egész Erdély birtokához jutottak és a párizsi szégyen-béke szentesítette 1946-ban ősi magyar földünk és őslakó népünk elszakítását. Beszarábiát és Bukovinát megtartotta magának Szovjetoroszország, Bulgária is a határkiigazítást s így a nagy zabrálásból, a balkán-háborúk és két világháború árulásaiból, konjunturáiból, véres áldozataiból, egy erősen megkisebbedett Románia maradt. Ez a Románok dilemmája: Csak még Erdélyt, ezt a közel 1600 éves hun-avar-magyar birtoklást kell még elveszteniük s akkor ott vannak, ahol 1852-ben, az oláh fejedelemségek, Havaselve és Moldova egyesülésekor, vagy 1877-ben, amikor orosz segítséggel legyőzték Törökország hadseregét és megszületett az új állam, Románia, a román királyság (a Regát), a porosz Hohenzollern uralkodó család rövidéletű új dinasztiájával. Gróf Andrássy Gyula osztrák-magyar közös külügyminiszter és Bismarck német birodalmi kancellár támogatták az új ország megszületését. A Balkán-háborúk tekintély- és terület-gyarapodást hoztak Romániának (Bulgária terhére). Majd következett volt szövetségeseinek a Központi Hatalmaknak a hátbatámadása 1916-ban, amikor a védtelen Erdélyben rezesbandával, zárt oszlopokban vonultak be a román királyi csapatok. De a frontokról hirtelen összeszedett világháborús német- és magyar veteránok ellentámadása kisöpörte Erdélyből az orvtámadókat és mozgó hadműveletben fővárosukat, Bukarest is elfoglalva, Moldova csücskéig üldözte őket. Az összeomlás, a wilsoni elvek, a balkáni német —magyar hadseregek visszavonulása, a 18-as forradalom katona-ellenessége, a haderő szétzüllesztése megnyitotta a szétvert román csapatok előtt az utat a Marosig — majd a Tanácsköztársaság alatt Budapestig. A trianoni határokkal megvalósult a nagyromán álmok legvadabbja is, amit nagy költőjük Eminescu úgy fejezett ki: “Dela Nistru pan la Tisa” (A Dnyesztertől a Tiszáig minden a románoké lesz!). És tényleg elmondhatjuk, hogy a románok 1852 óta, öncélú, céltudatos politikájukkal állandóan emelkedtek, mi pedig 1849 után stagnáltunk, vagy süllyedtünk. A hanyatlást elkendőzte a 67-es kiegyezés: utána ötvenév békéje, nyugalma, fejlődése, a kivándorlással egyenértékűnek hazudott bevándorlás és asszimilálás. De a kozmetikai kezelés nem oldotta meg nagy problémáinkat, a közjogi-, a nemzetiségi-, a szociális- és a föld-kérdést. Ezeken a szirteken a magyar államiság hajója 1918-ban majdnem halálra zúzódott. Románia pedig ugyanabban a korszakban, mint önálló, független ország igazgatta szapora, igénytelen, jámbor népét. Vezetői pedig nemcsak várták, de meg is teremtették az alkalmakat, de legalább is mindég kihasználták a lehetőségeket. A keleti és nyugati nagyhatalmak írásban nekik ígérték Erdélyt, ha volt szövetségeseiknek hátába támad. Ezért a nagy tétért véres áldozatoktól sem riadtak vissza, megalázó vereséget is szenvedtek, de végül is célba értek: Nagy-Románia megvalósult, hacsak 22 évre is. A fák azonban nem nőnek az égig. A második világháborúval, nevezetesen 1940-ben felvetődött a román dilemma, amit semmi akrobáciával nem tudtak megoldani az akkori román vezetők, sem húsz év múlva, mostani nagy kötéltáncos politikusuk. A megkisebbedett Közép-Ro-Pozsonyt, az ősi magyar királyokat koronázó várost, a Mátyás királyunk alapította Academia Istropolitana, a reform országgyűlések székhelyét csak 1918. december 31-én szállta meg az akkor legfelsőbb olasz vezetés alatt álló cseh légió Riccardo Barecca brigadéros-ezredes parancsnokolta 33. gyalogezrede. Az ősi városháza archívumában őrizték a jegyzőkönyvet, a világ egyik legszomorúbb írását: “... Jankó Zoltán, Pozsony vármegye kormánybiztosfőispánja, Kánya Richard, mint Pozsony szabad királyi város polgármestere és Mitterhauser Károly városi főjegyző ünnepélyesen óvást emeltek a városnak a cseh-szlovák állam exponensei által való megszállása ellen. Kijelentik, hogy Wilson 14 pontjában leszegezett önrendelkézi jog alapján állanak és követelik a népszavazást, hogy a várost és lakosságát megmentsék az ősi hazától való erőszakos elszakítástól és a cseh szlovák államterülethez való kikényszerttett átcsatolástól...” Kapcsolatosan, s ez is letagadhatatlan, ma már történelmi tény: “...a Csehszlovák kormány képviselői és az entente csapatok parancsnoka ünnepélyesen kijelentik, hogy a várost csupán a lakosság biztonsága céljából, a wilsoni elvek alapján kötendő békekötésig szállják meg katonai karhatalommal. .. ” Hangsúlyoznunk kell, hogy egykoron a kisded csehofil szlovák csoport az ősi Pozsonyt nem a mai “Bratislavára”, hanem Wilsonovo Mestrora (Wilson városa) kívánta “átkeresztelni”, s még abban sem voltak biztosak, hol legyen az “új állam” fővárosa... Vavro Srobár és társai előbb Zsolnára, majd Turócszentmártonra, Besztercebányára, Zólyomra, Nyitrára gondoltak. Miként Srobár, a későbbi teljhatalmú miniszter vallja: “a rossz összeköttetések mániának csak egy lépés hiányzik kis-Románia felé, Erdély elvesztése! Ezért a kétségbeesett kapkodás, csüngés a vegyes lakosságú, ősi magyar birtokhoz: Innét az autonómiák megszüntetése, a magyarnemzetiség nem erdélyi, hanem össz-román szempontú kezelése; innét va«, hogy minden történelmi tényt ignorálva, még mindég hirdetik a dákó —román álmokat. Gondolják, hogy ami bevált egyszer, az ún. “átkos liberalizmus és fasizmus” idején, majd beválik a “szocialista realizmus” mai hazug rendszerében is. A monolitikus, színtiszta román állam vágyának lidérce még mindég, vagy erősebben, mint valaha, ráfekszik véres agyukra. Q,uo usque tandem — Hát még meddig tart ez az álom Románia? A dilemmának nem ez a magyar-ellenesség a megoldása Domnu Ceausescu! Revízió alá kell venni a történelmet, a téves politikát! Önismeret és önkritika, a román nemzeti hazugságokkal való és helyhiány volt az oka, hogy figyelmünk Bratislava felé fordult...” Úgy Piccione tábornok, a cseh-szlovák csapatok olasz főparancsnoka, mint Barecca brigadéros-ezredes, Pozsony város katonai parancsnoka az ún. szlovák kormány Pozsonyba leendő telepítése ellen foglaltak állást. Itt és most nyomatékkai csak annyit jegyzőnk meg, hogy az 1919-es későtavaszi-koranyári nagylendületű felvidéki anabázis során, Prága —Klofác akkori hadügyminiszterén keresztül — kétségbeesetten Párizshoz fordult segítségért. Bizalmuk megrendülvén a legfelsőbb olasz vezetésben, a többszörösen megvert és állandó visszavonulásban lévő csapataik élére francia törzskart kért. Piccionét és olasz törzsét a francia Pellé tábornok és vezérkara váltotta fel. Pozsony őslakossága egyöntetűen tiltakozott az öncsinálta szlovák kormány bevonulása ellen. Csatlakozott minden pozsonyi polgár, a szocialisták is. A tiltakozást, amely egyben a pozsonyi általános sztrájkot is meghirdette, dr. Jankovics Marcell - kinek visszaemlékezései jelentős dokumentációs értékkel bírnak — olaszul, németül és magyarul szerkesztette meg és az őslakosság minden rétegét képviselő népes küldöttség élén nyújtotta át a mind tisztábban látó Barecca brigadéros-ezredesnek, a város katonai parancsnokának. Srobár egykori vallomása szerint: “... a város lakossága nem éppen barátságosan fogadott, helyesebben: egyáltalán nem üdvözölt... a boltok redőit leeresztették, a szállodákban nem akartak nekünk szállást adni, a kávéházakban, vendéglőkben mindenki süketnek tette magát és nem akartak kiszolgálni...” A “felszabadítás” feletébb furcsa kísérőjelenségei! A “felszabadítottak” hátat fordítanak azoknak, akik állítólag leszámolás ideje már rég elérkezett. A szláv tengerben, a pánszlávizmusban, csak kölcsönös megértéssel és támogatással maradhatnak fent a románok és magyarok. Mihelyt téridegen hatalmak túlsúlya érvényesül, legyen az szláv, vagy germán (vagy török a régebbi időkben) a két nemzet léte gyökereiben veszélyeztetik. Ezt az ifjabb Wesselényi így jósolta meg, pedig szemevilága elborult már akkor. Kossuth és a román fiatalok is erre jöttek rá még 1849-ben, hogy nagy látnokunk levonja a végkövetkeztetéseket bujdosó korában. Érdemes röviden kitérni a fiatal havasalföldi történetíró Balcescu szerepére, 1848—49-ben, mert a közönség, az erdélyiek kivételével, talán nem sokat hallott erről. Meggyőződésem, hogy ehhez a forráshoz kell a románság vezetőinek visszatérnie. A román fejedelemségekben Niculai Balcescu és eszmetársainak a magyar liberális nemzedék volt eszményképe, mintaképe. A Kárpátokon túli román ifjak 1848-as megmozdulása sikertelen volt. A két fejedelemség egyesítése és függetle(Folytatás a 2. oldalon) “megszabadítják” őket — sőt még darab kenyeret sem akarnak adni a beosont kormány tagjainak...! Pozsony, lassan hatvanadik éve, így “keresztelődön” át Bratislavára, amelyet a jelenkori szlovák propaganda “ősi” szlovák telephellyé léptetett elő és csempész álhatatosan a világ köztudatába! Az égbekiáltó Nagydobrony-i tömeggyilkosságot jóval megelőzte a véres pozsonyi 1919. február 12-e! A megszállók olasz parancsnoksága engedélyezte az újabb tiltakozó nagy gyűlést. Hatalmas őslakos tömeg a Vásártéren, de már rohannak az állig felfegyverzett cseh légionisták... “egy-egy kiáltó lövés — azután sortűz és újra sortűz...” Nyolc elnémult pozsonyi vértelen arccal, véres testtel feküdt a ravatalon. Az elesetteket és a 23 súlyos sebesültet legnagyobb részben hátán érte a lövés vagy a szurony és rohamkés döfése... Barecca, a magyarsággal mindinkább rokonszenvező városparancsnok autón rohant a nagygyűlés helyére, hogy megfékezze a megvadult légionistákat, akiknek egyike — Sadlon nevezetű közlegény — saját parancsnokát puskatussal fejbevágva, súlyosan megsebesítette. A “politikai sebesülés” következményeként Riccardo Barecca brigadérosezredest — cseh szlovák nyomásra leváltották. Felgyógyulása után, a pozsonyi magyarok hóvirágos-könynyes búcsúja kísérte a demarkációs vonalra. A pozsonyi véres 1919. február 12-e mementóját éppen olyan könynyes, el nem múló kegyelettel kell őriznünk, mint ugyanennek a tragikus magyar esztendőnek kassai, komáromi, udvardi és füleki vértanúiét! * * * (A Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya tájékoztató szolgálata. — S. L.) C Emlékezzünk az 1919-es véres pozsonyi februárra...! □
