Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-03-01 / 3. szám
1978. március hó n IffVAKÖfct 5. oldal DR. KOVÁCS ERNŐ: REQUIEM A MAGYAR PARASZTSÁGÉRT EBBŐL A NAGY MAGYAR CSENDBŐL HOVA INDULSZ SZABÓ JÁNOS? (Sinka: Halált küldött az éji rét.) Parasztságunk, mely az ország népességének többségét jelentette, mint osztály megszűnt létezni — nemcsak szülőhazánkban, hanem egész Közép- Európában. Továbbiakban nem is szigorúan osztályként emlegetem a parasztságot, hanem mint foglalkozást, ha úgy tetszik élethivatást. Nem egységes, hanem erősen tagolt társadalmi réteget, a nincsetelen napszámostól, az ingázó sommástól a földbirtokosságig, kis- és nagy-gazdákig terjedően. A parasztság, dacára sokszínűségének és látszólagos, vagy tényleges ellentéteinek, nagyon is homogén volt egymásrautaltságában és egységes kultúrájában, tehát tenyészetében, nyelvében, szokásaiban, földszeretetében és földéhségében. És még egyben: A kommunizmus a földhöz kötött parasztság legnagyobb ellensége és viszont. Ezt a tételt bebizonyította a Szovjet irtóháborúja saját parasztsága ellen (sok millió kulák és muzsik életének kioltásával); majd az utolsó három évtizedben Közép-Európa majdnem összes parasztnépeinek kolhozokba kényszerítésével. A mai Magyarországon a falvak népe kivétel nélkül bérmunkás, az “új osztály” bérese. A termelőszövetkezetet, “magyarul” a kolhozt kapta az 56-os forradalom után, büntetés- avagy jutalom-képpen? Ez az “önkéntes” szövetkezés, amit verések és kínzások közepette és a nyomorgó falusi tanítóság, mint propagandisták, bevetésével vittek véghez és a minőségi termelés fokozására, mézesmadzagként a “házmelléki” gazdálkodás megengedésével — megpecsételte a parasztság sorsát. Ma általában jól kereső, de proletár bérmunkás az egész falu népe (volt szabad, önálló gazdák is), paraszti nyelvünk és ősi kultúránk hordozója, megtartója, úgy fajilag és számbelileg, mint serénységével, ősi virtusával, vitézségével. Ma csak az öregebbek maradnak a faluban s a tanyákon, a fiatalabbak ingáznak, Csonka-Magyarországon éppúgy, mint a Székelyföldön, a Csallóközben, vagy a Délvidéken. Magyarországon ez a tény nem jelent nemzeti veszedelmet, mert majdnem homogén népi többség és csak 3 — 5% közötti idegen kisebbség van jelen — a Nagy- Magyarországból erőszakkal elcsatolt országrészeken: Erdélyben, a Csallóközben, az összes történelmi végeken — az őslakó magyar népesség szétszórása, diaszpórája alapjaiban támadja meg nemzeti létünket. És mégis szembe kell szállnunk a mai magyarországi politikai uralom tanításaival, mely szemforgató módon kizárólag a múlt rendszer bűneinek tudja be a magyar parasztság sorsának alakulását. A “feudális-liberális-kapitalista” országvezetés, sok hibája mellett sem akarta, vagy tudta volna a paraszti életformát gyökerében elmetszeni (már csak érzelmi okokból sem!). Célom éppen az, hogy megmutassam, vagy emlékeztessek azokra a törekvésekre, tényekre, történelmi okokra, korokra, hatalmi konstellációkra, a vezetők és vezetettek, tehát a parasztság hibáira is, melyeknek eredője az alsó néposztály sorsát alakította, illetve megszabta. Nem tetemre hívás, hanem könnyes requirem akar lenni ez az írás a magyar parasztságért, úgy, ahogy én átéltem, ahogy láttam, vitattam népünkből jött barátaimmal, az egész Nemzetért fájó, remegő lélekkel. Tragédiánk az, hogy a világháború előtt és után magyar parasztfiak nem törtek fel a vezető rétegbe olyan arányban, hogy annak jellegét megváltoztathatták volna. És akik feltörhettek, azok, tisztelet a kivételnek, megtagadták vagy elárulták a falut, a bölcsőt, amely nevelte és küldte őket. Ezen általánosítás alál kivétel Erdély, kis mértékben a Felvidék, de a magyar nagypolitikában e kivételeknek sosem volt döntő hatása. Voltak a letűnt századokban meddő kísérletek Magyarországon, melyek a jobbágy sorban élők sorsán, nyomorán akartak változtatni. Egyrészről biztosan mondhatjuk, hogy idő előtt jöttek, a lelkek nem voltak megérve rá, sem a történelem. Az idők teljessége csak a XVIII. század végén és a XIX. század elején, a felvilágosodás korában jött el. A XV. században, Zsigmond királysága alatti huszita (“kelyhesek”) paraszt-forradalma, mely oly sikeres volt Csehországban, elbukott Magyarországon, Erdélyben, Budai Nagy Antal kurtanemes és társai vezetése alatt. Kezdeti sikereik után, sem vallási, sem szociális követelményeiket nem tudták érvényesíteni, eredményeiket megtartani; vezetőiket kivégezték vagy csatákban hulltak el és az igát szorosabbra fonták a zsellérek nyakán. Hunyadi Mátyás ideje volt talán a jobbágyság aranykora. Népünk ítélete szinte csalhatatlan: amikor a szívébe zár valakit, az biztos, hogy megérdemelte. Nemcsak a szállóige, hogy "Meghalt Mátyás király, oda az igazság”, hanem a nép emlékezetében tovább élő, megtörtént, vagy csak óhajtott események mutatják Mátyás népi bekötöttségét. A hatalmaskodó, akkor a nemzetet jelentő fő- és közép-nemességet megfékezte és a kisebbnagyobb zsarnokoktól megvédte az alkotmány sáncain kívül élő pór népet. Ez a nagy röneszánsz uralkodó, a névtelenség homályából, zsellérsorból felemelkedett Hunyadi-család ifjabbik hajtása, apjának Hunyadi Jánosnak népszeretetét örökölte. Az akkori világ minden részében ismert volt Mathias Corvinus Rex (Hollós Mátyás Király) paloták, könyvtárak építője, alapítója a muzsafiak, tudósok pártfogója, de tehetséges hadvezér, akinek tetteiről századok múlva Kölcsey Himnuszában örök sorokat szentelt, a legnépszerűbb uralkodónk, magyar Harum al Rashid volt. Utána lejtőre került az ország szekere. A Dózsa-féle paraszt-forradalom szintén vallásos alapon indult el, de teljesen szociális és politikai célokba torkollott. Vezetői a nemesség és a papság deklasszált elemeiből és szabad-székelyekből kerültek az élre. Részben katonai, részben politikai melléfogások miatt a százezres jobbágytömegeknek kezdeti sikerei után, még a “kelyheseknél” is kevesebb vívmányai voltak. A rettenetes megtorlás, mely Szapolyai János erdélyi vajda győzelmét és a Verbőczy fogalmazta büntető törvényeket követte, olyan tudathasadást okozott a magyar lélekben, olyan törést az uralkodó réteg és a pór nép között, mely Mohácsot, a Magyar Birodalom megszűnését, az ország három részre szakadását, 150 éves török hódoltságot és 400 éves magyar sorvasztó Habsburg uralmat hozott a magyarságra, amelynek a következményeit mindmáig nyögjük. De rekviemünkhöz tartozik, hogy a legnagyobb történelmi képet erről a korról báró Eötvös József, a reformkori főúr festette (1847) kétkötetes regényében “Magyarország 1514-ben”. Ezt máig sem tudták túlszárnyalni. — Pedig éppen a XV. században láttunk olyan népből induló életpályákat, mint a Hunyadiak, a molnár legényből Mátyás király hadvezérévé váló Kinizsi Pál, a parasztfiúból esztergomi Hercegprímássá emelkedő Bakócz Tamás, vagy a falusi foltozóvarga fiából zászlós úrrá váló Szálkái. De ezek is a kivételt jelentették, akik nem a néphez, hanem az urakhoz, a nemesekhez húztak, azokba simultak és azok érdekeit védték, az azokkal való azonosulás volt legfőbb vágyuk és törekvésük. Hiába tette hatalmi pozícióba Mátyás király Kinizsit, Báthoryt, abban a hitben, hogy törvénytelen fiát Corvin János herceget támogatják a trónöröklésben — Kinizsi volt az első, aki hadbaszállt a trónörökös ellen és kiverte az országból. Az ilyen paraszti eredetüket megtagadókkal szemben egész sora lesz azoknak, akik bár az uralkodó osztályokhoz tartoznak, mégis felemelik szavukat a szerencsétlen zsellérekért. Ilyen volt az “igazságos” Mátyás király után két századdal az első nemzeti összefogásnak hőse és áldozata II. Rákóczi Ferenc, a Vezérlő Fejedelem, történelmünk egyik legrokonszenvesebb, igaz keresztény szellemű, nemeslelkű és szomorú sorsú alakja. Majdnem minden falunak volt Rákóczi-fája, mely alatt a Fejedelem megpihent, vagy megpihenhetett volna. Magyar—rutén—oláh jobbágyok sereglettek a Libertás zászlók alá s amikor kikényszerült az országból a föld népe térdelve, sírva kéri, hogy ne hagyja el őket. Rákóczi maga és nem egy főembere (pl. vitéz tábornoka Vak Bottyán) komoly szociális intézkedéseket foganatosított; az ebből fakadó ellentétek, nemesi reakció és nemcsak a világhelyzet megváltozása (az utrechti béke stb.) okozta az első nemzeti felkelés és szabadságharc bukását (lásd Padányi Rákóczi-tanulmányát). A fejedelem távollétében és utasításai ellenére, fegyverletételt és békét kötő gróf Károlyi Sándor, az ország egyik leggazdagabb ura lett a szatmári béke után; a szegény Fejedelem és hű kurucainak tízezrei pedig hontalan bujdosásba mentek, szétszóródni az egész világon. Nemcsak nemes apródja, Mikes Kelemen, a hűség mintaképe, vagy főurak ( Bercsényi, Vay stb.), de sok jobbágyfi tartott ki a bujdosó Rákóczi mellett mindhalálig és porlad szintén Rodostóban. A felvilágosodás és nemzeti ébredés korának népi eredetű tagjai közül BacsányiJánosnak, akit először a Martinovics-féle jakobinus összeesküvés, majd Napoleon kiáltványának magyar szövege miatt vetettek börtönbe — és Fazekas Mihály a Ludas Matyi szerzőjének —, no meg Csokonai Vitéz Mihály hangja keveredik e requimbe és vegyül azon főúri és nemesi hangokkal (Széchenyi, Wesselényi, Berzeviczy, Kazinczy, Kölcsey, Kossuth), melyek aztán a reformkor hősei lettek. Nincs komoly alapja annak az anekdótának, hogy a pozsonyi diéta 1848-ban sokáig tárgyalta, talán húzta-halasztotta a jobbágyság felszabadításának törvénybe iktatását, amíg az álhír szárnyra nem kelt, hogy Petőfi 40.000 paraszttal Pozsonyba indult, mire hamarosan megszavazták a törvény becikkelyzését. A való igaz az, hogy a fiatal és idősebb nemesi és főúri körökből származtak a korszellem képviselői, tanult, kiművelt világot látott emberfők, akik, mint gróf Széchenyi István, báró Wesselényiid,! ifjabb), báró Eötvös József, Kazinczy, Kölcsey, Deák Ferenc, Berzeviczy Gergely, sok társukkal együtt a haladás, az emberiség nevében a lelkeket előkészítették a szükséges reformok bevezetésére. Kossuth Lajos lánglelke aztán betetőzte azt, amit az előtte járó reformerek elindítottak és a márciusi ifjak, a népből jött és a népről daloló Petőfi Sándor, a kisnemes származású Jókai Mór és a többi kor- és sorstársuk márciusi forradalmukkal a megvalósulás útjára lendítettek. Innen már csak egy lépés a szabadságharc, a kivívott alkotmány fegyveres védelme. Az újonnan felszabadított jobbágyság lelkesedéssel, vállvetve küzd a nemességgel az idegen hadseregek ellen. A tragikus vég azonban nem kerülhető el. Hőskölteményszerű harcok és kicsinyes intrikák, balfogások után következik Világos, és a Habsburgszoldáteszka rémuralma. A jobbágy felszabadítási törvényt a Bach korszak hajtja végre, tehát nem úgy, mint azt a reformerek és a márciusi fiatalok elképzelték. A nemesség és a parasztság egyként ráfizetett erre az idegenek által (“Bezirkerek” és “Bach-huszárok”) végrehajtott, ténylegesített jobbágy-felszabadításra és földreformra. A Dózsa-parasztforradalom által okozott törést 1848 és 49 majdnem behegesztette, a nemesség önkéntes gesztusa és a szabadságharc hősi, a néppel közösen vállalt nemzeti küzdelmével. Ez jelentette volna a feudalizmus végét Magyarországon, egy új kor hajnalát, egy hatalmas lépést előre, a modern Európába. És ahelyett, hogy az európai fejlődést e hatalmas ugrással utolértük volna és az egyoldalú, német-kultúrkörben való élésünk az olasz —francia művelődés felé fordulhatott volna (mint a hitújítás előtti korokban) a Habsburg önkényuralom 18 évre kiiktatta nemzeti életünket és kirekesztett a világ rohamos fejlődéséből, az ipari forradalomból. Legnagyobbjaink, Széchenyi, Kossuth, Görgei örökre eltűntek a hazai politikai porondról. A nemesség és a parasztság egyként ráfizetett a Bach-korszakra, de főleg az előbbi. Az önálló, független, nemzeti érzésű nemesség jóvátétel nélküli földtelenítése ezt a történelmi osztályt megsemmisítette. Az 1867-es kiegyezés után vagyontalanná és versenyképtelenné, hivatalnok nemességgé válva, a tovább uralkodó főnemesség és főpapság politikai kiszolgálóivá legyen. Majd, amikor a pénzarisztokrácia is csatlakozott a két uralmi csoporthoz a középosztály teljes függőségbe került, a néptől eltávolodott, onnan utánpótlást nem kapott, arra nem támaszkodott — ég és föld között lebegett, mint Mohamed koporsója. Rekviem a nemességért, ezt a címet is adhatnók tehát e fejezetnek, mert nemzeti szempontból fájdalmas, hogy ez a magyarfajú réteg, mely oly sok kiváló emberfőt adott történelmünk folyamán a Hazának és a reformkor motorja volt, nem tudott megújhodni 1848 után, hogy a nemzet életvonalába állva annak egészséges fejlődését biztosítsa, vezesse. Az új államhatalom a közös hadsereg (osztrák —magyar—horvát) fegyveres erejére támaszkodott, tehát nem tisztán Magyarország érdekeire és jövőjére volt tekintettel. A született arisztokrácia egyrésze címerét idegenvérű nagytőkések aranyával futtatta be, újította meg, és ezt a frigyet az államvallás és a bevett felekezetek főpapsága szentesítette. A közjogi kérdés, nemzetiségi és felekezeti villongások szócsatái töltötték ki a politikai arénát. A szociális és földkérdés csak kometikai kezelést kapott. A föld népe pedig zsúfolásig töltve a kivándorló hajók fedélközét, kifolyt Amerikába, vagy kivérzett Erdélyből a Kárpátokon túlra Romániába, jobb hazát keresni. “A menekülő forradalom” írta Ady Endre a kibújdosó néptömegekről. Aki pedig városba szakadt, mint proletár, az idegen vezetőségű nemzetköziség martaléka — majd bábja lett — mert a légüres térben élő középosztálynak büdös volt a magyar paraszt és a magyar munkás, akinek őseivel még apái együtt véreztek a szabadságharc száz csatájában. De, hogy a kiegyezés és a századforduló korának nemzedékét ne ítéljük el sommásan, abban két élet áldozata, a magyar parasztságért könyörgő, követelő, pusztába kiáltó szózat hallatszik ki a századvég zűrzavarából és simul ebbe a rekviembe. Az egyik főúri származék: Justh Zsigmond, a másik ezerholdas középiskolát járt békéscsabai paraszt, Achim L. András. Lássuk az elsőt, mert bár a Függetlenségi Párt vezérének Justh Gyulának testvéröccse volt, a politikában nem vett részt tevőlegesen. Azok közé a kisszámú főurak közé tartozott, akik értették és szerették a magyar parasztságot. Francia kultúrájú zseni volt, aki tüdőbajával rövidesen, fiatalon,
