Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-02-01 / 2. szám
2. oldal 1978.február hó INDULJUNK UJ UTAKON ERDÉLY FELÉ (Folytatás az 1. oldalról) gyár politikusokat az orosz propaganda, hogy aztán Molotov egyoldalúan intézze el ezt a kérdést. A párizsi szégyen-béke megtetézte Trianont, szentesítette az őshonos magyar és székely lakosság megkérdezése nélkül az önkényes rendezést. Mit lehet tehát várni a debreceni és nagyváradi egyezkedésektől? Amit eddig. A magyarok betartják, messzemenőleg eleget tettek szerződéseiknek, mintaszerű kisebbségi politikát követnek; az oláhok eddig soha semmi megállapodásukat nem tartották meg. Kádár pohárköszöntőjében felcsillanó várakozásra, reménykedésre már két rövid hónap rácáfolt. A debreceni anyanyelvi konferenciára csak az erdélyi magyarok nem jöhettek el. Ezt Dr. Gosztonyi János államtitkár, tehát a leghivatalosabb szájból hallottuk: “Munkánkban elsőízben vettek részt a szomszédos szociálista országok magyarságának képviselői. Nagy örömmel köszöntöttük őket és őszintén sajnáljuk, hogy a Román Szocialista Köztársaságban élő magyarok képviselőit nem tudtuk üdvözölni körünkben. Mi a jövőben is fontosnak tartjuk, hogy a szomszédos országok magyarságának képviselői munkánkban résztvegyenek.”, stb., stb. “Az anyanyelvi mozgalom szempontjából mégis kiilömbséget kell tennünk a szomszédos országokban élő magyarság és a világ más országaiban élő magyarok helyzete között. A szomszédos országok magyar anyanyelvű lakossága nem bevádorolt, hanem őshonos. Évszázadok óta, sőt ezredéve él szülőföldjén. Nem tehet róla, hogy a történelem fordulatai módosították a határokat.” És még egy fontos rész: “Mi a szociálista országokban a nemzetiségi kérdés megoldását belügynek tekintjük. Ez az álláspontunk nem jelent közömbösséget. Hogy is lehetnénk közömbösek, amikor közvetlen rokonok, ismerősök, barátok százezrei élnek a határokon innen és túl. Életük, sorsuk, helyzetük kihatással van a hazai közhangulatra, mint ahogy a hazai nemzetiségek helyzete, sorsa is kihat anyanemzetükre.” Ez történelmi megnyilatkozás, világos magyar beszéd volt, hivatalos személy szájából. A Kádár kormány az otthoni és külföldi magyar közvélemény nyomására végre mer beszélni és talán majd tenni is valamit. Ma közbeszéd tárgya otthon az elszakított magyarság sorsa. Emlékezünk még Tamási Áron halálára, temetésére, a Székelyföldbe való visszatérésére. Megmozdult a főváros. Az egész ország néma tüntetés volt Erdélyért. Az 1977-es évben nagyjából 300.000 látogató ment Magyarországból Romániába országnézésre, látogatóba. Ennyien látták Erdély történelmi városait, ahonnét híre-hamvát is ki akarják irtani a magyar-székelyavar és hun másfél évezrednek. Ilyen tömeg szemlélte, saját tapasztalásban, testvéreink szomorú sorsát, hallotta panaszait, látta jogfosztottságát, kiszolgáltatottságát. És nem tett lakatot a szájára. Éppen ezért örömmel nyugtázzuk, mi szabadföldön élő magyarok, ezt a kicsi, de félreérthetetlen változást a hivatalos magatartásban. Az irodalomban számos példa volt erre előbb is. Elég, ha Csatári Dániel könyvére gondolunk (Forgószélben. Magyar Román Viszony, 1940—1945, Akadémiai Kiadó, Bp. 1968), mely a román atrocitásokról számol be védtelen székely falvakban, 1944 őszén, a honvéd hadsereg visszavonulása után. Hasonlóképpen Ölvedi Ignác, különben vonalas írása (A budai vár és a debreceni csata, Zrínyi Könyvkiadó, Bp. 1974) részletesen beszél a Mániu-gárdisták és vasgárdisták(?) tipikus oláh kegyetlenkedéseiről a fegyvertelen székelységgel szemben, melynek aztán Malinovszky szovjet marsai, a II. Ukrán Front parancsnoka vetett véget, kikergetve az új román közigazgatást Erdélyből, nov. 15-e után, ezzel megakadályozta a további vérengzéseket. Persze a “cinemintye” népe csak további alkalmakat várt és mihelyt lehetett megkezdte a deportálásokat a halálthozó Duna-deltába; több mint negyed millió magyart. 1956-ban, mostmár a Szovjettel karöltve, megint rászabadultak az oláh farkasok erdélyi testvéreinkre. Ezekről aztán egyetlen szó sem volt a magyarországi sajtóban. Miért is lett volna, hiszen az előbbiek “fasiszták”, az utóbbiak “ellenforradalmárok” és Rákosi—Gerő és az 56 utáni rezsim ugyanúgy bánt velük Magyarországon is. Ezért értékeljük, a bár elkésett, de végül is helyes irányba változó hivatalos magyar magatartást elszakított testvéreink irányába. Ebben úgy véljük, hogy a közvélemény nyomásán kívül más is közrejátszik. Nyilvánvaló, hogy az oroszok nem szeretik az oláhokat. Kádárt pedig, mint megbízható szövetségest jobban szeretik, mint az exhibicionist, a román susztert, Ceausescut. Ezért szabad végre Kádárnak és Gosztonyinak magyar nemzetiségről, véreinkről beszélni. Beszéljenek hát és tegyenek értük amit tudnak és akkor ezért minden dicséretet megérdemelnek. Érdekes, hogy a hőslelkű Djilas, akkor még Tito szovjetjének minisztere, első moszkvai útján találkozott egy orosz tábornokkal, aki egyszer csak kitört előtte és keresetlen szavakkal szidta, legyalázta az oláhokat (Djilas: Beszélgetések Stalinnal). De régebbi szövetségesei közül idézzük Clemenceau szavait: “A románok a csatatereken hitvány gazemberek módijára viselkedtek. Vereség idején árulókká lettek, de amikor mások kiharcolták a győzelmet, odaszemtelenkedtek a békekonferenciára, hogy bérüket követeljék” (Pozzi, H.: Les Coupables, 1934). Gondolom, hogy Hunyadi János, aki saját bőrén érezte az oláh vajdák árulásait, milyen véleménnyel lehetett róluk; hátha még tudta volna, hogy őt és Mátyás fiát is elorozzák a magyar történelemből? De a múlt évi bányász zendülés a Zsil völgyében, élénk fényt vet erre a középeurópai darázsfészekre. Csalások, visszaélések, elmaradt fizetések és prémiumok miatt a zsilvölgyi munkás tömegek letették a kalapácsot, szerszámaikat és már-már forradalom tört ki. Maga a harámbasa Ceausescu sok ezer testőrével szállt ki hozzájuk, hogy lecsillapítsa a kommunista kizsákmányolás ellen lázongó népet. Végső érve állítólag az volt, hogy: “Ne csináljanak butaságot; azonnal megszállnak bennünket Nyugatról és Északról s akkor végünk van!” Az így lecsillapított emberek közül aztán rövidesen kiemelték a vezetőiket és azok szokás szerint eltűntek. A Nyugat felől jövő megszállók, gondolom nem oroszok, hanem magyarok lettek volna!? Ezt azért említem, hogy lássuk megfelelő perspektívában, távlatban az oláh látszat-hatalmat. Egy romániai értelmiségi mondotta nekem, amikor csodálkoztam az oláh diplomáciai sikereken, ügyességen, hogy oly eredménnyel forgolódnak Amerikában, Kínában, Moszkvában: “Ne higyjen a látszatnak. A Szovjet, mint a rühös macska úgy rázza meg Romániát, hacsak egy lépést is tesz túl a megengedetten.” Ezzel adva van, hogy a Kádár rezsim a sarkára állhat és áll is végre; persze csak a Szovjet-adta lehetőségein belül, főleg ha a közvélemény nyomja és biztatja rá. Mi szabadföldön élő magyarok is követeljük tőle, de nekünk főleg más feladatunk van. (Ö úgy is tudja az ő leckéjét, az ő kottáját!) A mi feladatunk főleg Nyugat és Kelet népeit, kis és nagy nemzeteit felvilágosítani kisebbségi sorba taszított véreink helyzetéről. Üj utakra és módokra gondolok, nem a már megszokott és sajnos nem nagyon eredményes angolszász vonalra. A Harmadik Világra és ott is turáni testvéreinkre, Törökországtól Japánig. Főleg azonban Kínára. Ha nem volna föl kellene találni. Az orosz medve mögött a kínai sárkány. Ellenségünk ellensége a mi barátunk. Ezért az egész magyar problematikát eléjük kell vinnünk, elsősorban az erdélyi kérdést, mert ott legnagyobb a veszély. Nem számít, hogy az oláhok orrhosszal előttünk vannak, a mi kapcsolataink Kínával évezredesek. Hun őseinkkel kezdődött, dinasztiákat adtunk egymásnak, ősrégi írásaikban beszélnek rólunk, ismernek minket. Eszembejut a kis kínai hercegnők éneke, panaszos versek, Kosztolányi fordításában, akiket feleségül visznek a vad hun törzsfők táborába. Itt a legfőbb ideje a magyar ügyet Kína közvéleménye elé tárni. Hisz ők voltak, akik az 56-os szabadságharcunk idején is, akkor még szovjettel egy táborban, szerették volna elsimítani az ellentéteket és megakadályozni a további vérontást. Egyik szabadságharcos vezetőnk elmondotta, hogy két óra hosszat várakoztak Nagy Imrére, amikor végre kijött tőle a kínai követ és magyarul elmondta, hogyan próbálta a miniszterelnököt rábeszélni, hogy “kérje Kína segítségét, közvetítését a konfliktusban”. Ugyanezt ajánlotta a kínai diplomata a Forradalmi Tanács tagjainak, hogy biztassák Nagy Imrét erre a lépésre. Mikor eléje kerültek, kérésükre Nagy Imre megerősítette a követtől hallottakat, de a válasza az volt, hogy nem bízik a kínaiakban, tehát az ENSz-hez fordul segítségért, semlegességet és garanciákat kérve. Sajnos, a végét már tudjuk: miután a kínaiak is levették a kezüket rólunk Nagy Imre deklarációja után, a Szovjet vérbe fojtotta az egyhetes szabadságot, fiatalságunk vérébe. Chu-en-Láj hetekkel azelőtt Varsóban ezt megakadályozta. Nálunk is sikerült volna talán, hisz akkor még a kínai—szovjet egyesség szerint külpolitikai ügyekben kötelesek konzultálni és összehangolni eljárásaikat. Azóta megtörtént a szakítás és az okok (terület és kb. 50 milliónyi rokon mongoloid nép) mélyebbek, semhogy a törést tartósan orvosolni lehetne. A kínai orientációt néhai Marsaiké Lajos és nemzeti emigrációnk “nagy öregje”, dr. Literáti Vágó Pál három évtizede meghirdették gúnykacaj és szitkok közepette. És íme, 1977-ben Pekingből magyar adás indul, mely mindennap egy óra hosszat vágja a Szovjetet az éteren át. Hogy a városban magyar követség van és a pekingi egyetemen magyar tanszék, az nem számít. Mellesleg Albániából hasonló magyar adást jól lehet fogni Magyarországon és így az otthoniak elég tájékozottak a kínai véleményben. Lehet, hogy mint a többi szocialista államok esetében, Szovjet-mintára, Kína is belügynek tekinti a kisebbségi politikát? Úgyszintén a még általánosabb, még mélyebb emberi-jogok kérdését. Ez az Achiles sarok azonban, ahol az egész világ közvéleményét meg lehet fogni és elnyomott testvéreink mellé állítani. És miért nem lehetne Kínát felkérni, hogy térítse észre az oláhokat és közvetítsen ebben az ügyben, mint semleges bíró? Támogassa álláspontunkat, ha nemzetközi fórum elé visszük azokat. Új irányba kell elindulnunk: A történelmi jogok alapján teljes területi igényeinket korszerűsítenünk kell. Alternatívák közül a legjobbat, legigazságosabbat kell választanunk és propagálnunk. Erdély és a Párcium önállósítása — nyílt határok Magyarország és Románia felé, nagyhatalmi garanciákkal, semlegességgel. Magyar, székely, román és német (szász) nemzetek egyenlősége a közigazgatásban, svájci jellegű kantonizáció, három hivatalos nyelvvel, feliratokkal, stb. Addig is visszaállítani a magyar és szász kulturális autonómiát — önrendelkezést iskolák és egyházak terén. Lehetetlen állapot, hogy a kezemben lévő erdélyi magyar nyelvű iskolai történelemkönyvben minden vicinális oláh vajda fel legyen hosszadalmasan sorolva, de történelmi alakjaink közül csak a törökverő Hunyadi János, az ország kormányzója és hadvezére legyen megemlítve és csak mint román. Igazat mondott nekem a székely gyerek, hogy “a Szabad Európa magyar hangja csak igaz magyar történelmet kellene sugározzon, mert arról keveset hallanak otthon”. Végre vegye tudomásul az egész világ, hogy népgyilkosság és lélekölés megy végre szemünk előtt, egy olyan területen, melyet egy emberöltőn belül kétszer a “művelt” Nyugat és szövetségesei szolgáltattak ki balkánizálásra. — Megnézed a román vagy cseh turista füzeteket, szlovák kiadványokat, a szebbnél-szebb történelmi városaink képét bennük, csak idegen nevek, sehol sincs szó arról, hogy mi építettük őket, vagy királyaink kiváltságos levelével betelepített szászok! Teljesen ki akarnak radírozni Kelet-Európa térképéről, történetéből, sőt elszakított véreink emlékezetéből is. Ebbe nem fogunk belenyugodni, nem törődhetünk bele! Éppen ma, amikor a történelmi jog újjászületését látjuk Közel-Keleten az USA és csatlósainak gyámkodása mellett. Vagy azt hiszik, hogy velünk mindent megtehetnek? Nem hihetem — de ha így van, akkor nekünk sem marad más hátra, mint a gerilla hadviselés. Elszakított véreink szabadságáért erre is készek vagyunk. Ezért is fontos megragadni turáni testvéreink felénk nyúló segítő kezét. * * * SZÉLJEGYZET: A román és oláh felváltva fordulnak elő a fenti szövegben. Nem csúfnév az utóbbi, ilyen értelmezés távol áll a sorok írójától. Ez történelmi és népi magyar neve annak a nemzetnek, mely a XIII. században valachui néven jelenik meg Erdélyben és a latin nyelvű krónikáinkban. Valachból magyarosítva lett az oláh. Soha nem hallottam, hogy az olaszok tiltakoztak volna, mert így nevezzük őket. A román, XIX. századi önelnevezése az “erdélyi iskola” dákó—román álmodozóinak, illetve általuk az oláh népnek. Meggyőződésem, hogy amikor a román vezetőréteg nem fogja a tradicionális oláh nevet szégyelni, csak akkor lehet majd józanabbul beszélni velük. Beszarábiában és Bukovina elvesztése úgy látszik nem volt elég Mohács még nekik?
