Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-08-01 / 8. szám
1977. augusztus hó *mmico*T 3. oldal DR. KOVÁCS ERNŐ: I------------------TISZTELET-----------------AZ IGAZ MAGYAR SZELLEMISÉGNEK Miért nincs magyar szamizdat? — ezt kérdezte egyik barátom. A felelet: mert nincs rá szükség. A következőkben azt hiszem meg tudom magyarázni ezt közérthetően. Ez az orosz kifejezés titkosan terjesztett, sokszor kézírással sokszorosított irodalmi vagy politikai munkát jelent, főleg a Szovjetben, vagy az uralma alatt álló országokban. Hogy Öreghazánkban, mely 1945 óta állandó szovjet ellenőrzés és megszállás alatt áll (kivéve azt a pár szabad napot, melyet 56-ban ifjúságunk vérével váltott meg) miért nincs szükség “szamizdatra”, arra egyszerű a válasz: 1956. Azóta a terror, a félelem megsemmisült. A rabtartóknak a szeme kinyílt, látva, hogy milyen sors vár rájuk egy fordulat esetén — a raboknak pedig kinyílt a szája és olyan nyíltan és teljes többségben bírálják, csúfolják a rendszert, amire talán nem volt példa még a Bach-korszak óta. Színpadon, kabaréban, zsúfolt nézőtér előtt népszerű előadók ugyancsak sok lapos vágást adnak “nagy” közéleti személyeknek, sajtó, tévé és rádió korifeusoknak, sport és társadalmi vezetőknek. De az irodalom maradandó dokumentációja annak, hogy hagyományainkhoz híven a nemzeti géniusz igaz képviselői, magyar írók és költők bátran, szájkosár és kendőzés nélkül mernek és tudnak írni. Ezért nincs, nem kell szamizdát. Persze nem a bértollnokokra, nem a boldizsárivánokra gondolok, hanem azokra, akik nemzeti hivatásnak és kötelességnek tekintik az írást. Kezdjük Fája Gézával. Mint fiatal baloldali forradalmár a “Viharsarok” írója egyszerre, egyik napról a másikra közismertté lett a trianoni Magyarországon és az elszakított részeken. Üldöztetést is szenvedett, tehát joggal várhatta, hogy pályája felfelé ível az új rezsimben. De Rákosi uralma alatt vidéki száműzetésbe küldték, majdnem annyira, mint Németh Lászlót és csak 56 után kerülhetett az irodalom élvonalába. Pár éve, 1975-ben megjelent “Visegrádi esték” Görgey Artur életregényében, mint szépíró jelentkezik az öreg Féja Géza. Ez a könyv több mint regény (bár annak is kitűnő, vagy éppen azért) nemzeti hitvallás! Az elbeszélés törzse Görgey a “visegrádi” — és Kossuth a “turáni remete” képzelt párbeszédei. Esténként jön a kormányzó, a tábornok várja és összecsapnak; a régóta kínzó kérdések, a gyötrő vádak, rágalmak, 1848149 isteni színjátéka, emberi gyengeségek, hiúságok, hősök, félistenek égig magasodnak és a porba omlanak ezekben a dialógusokban. És Görgey emberi gyarlóságait, visszás családi viszonyait is meg meri mutatni Féja, anélkül, hogy rontana a gigászi arcképen. És bár az életben nem, a regényben Görgey és Kossuth valójában megértik egymást, hajlandók kompromisszumra, megegyezésre. Micsoda tanulságos nagy könyv ezl Úgy a magyarországi, mint az azon kívül élő vezetők és vezetettek számára. És mindez a vörösnek és nemzetietlennek bélyegzett Féja Géza tollából. De nézzünk meg egy kis dekameront a “Körkép” címűt, mely tizenkét ma élő elbeszélő arcképét és írását, tehát lelkifényképét hozza. Csak kettőt emelek ki ezekből. Kolozsvári-Grandpierre Emil egy vénkisasszonyról mesél, aki, mint menekült (“disszidens”) emigráns New Yorkban cselédkedik, minden sajátmagától elvont centet hazaküld családtagjai támogatására. Végre aztán hosszú távoliét után a közelmúltban hazaérkezik rokonlátogatásra. És akikért úgyszólván feláldozta magát, méltatlannak bizonyulnak az ő áldozatára; az új rendszer uralkodó rétegéhez tartozó konjuktura lovagok. “Lébecoló” rokonságát megutálva csak az ártatlan unokahúgocska megértése vigasztalja. Csalódva indul vissza idő előtt. Ez a biztos kézzel írt novella (épp úgy, mint a szerző “Csöndes rév a háztetőn” c. mulatságos, ironikus regénye) valószínűleg teljesen hiteles kor- és helyrajzot ad a mai otthoni fővárosi életről, mint ahogy Galgóczy Erzsébet elbeszélése a vidéki téeszcsés világról. Egy fiatal rendőr tragédiájáról szól, aki mint újfiú elég naív, hogy a szövetkezeti elnökhöz vezető szálakat felfedi és a húslopásokat leleplezi. Ez megpecsételi a sorsát — az elnök elgázolja, akit büntetésből “önkéntes” elvonókúrára visznek, mert iszákossága mentő körülmény. A drámai módon megírt kis mestermű alakjai vér és hús, szinte tapinthatók és az új osztály visszaéléseit leleplező társadalom kritikája sejteti, hogy ez nem túlzás, hisz a regényeket az élet írja. Amikor a luxusautóján az elnök elvtárs végig kocsizik a földeken, a dolgozók egymásnak mondják: “Jönnek a vörös bárók”. A modeleket látja az író, épp úgy mint a festő, különben csak papíralakokat teremt. Hazulról visszajövő látogató is meséli, hogy a dzsentri allűrökben tetszelgő téeszcsés kiskirályokról fülehallatára mondták, amikor homokfutójukon megérkeztek: “Na itt vannak az újföldesurak”. De vegyük most ismét a városi életet öreg hazánkban s abban is egy új közösséget, mondjuk amelyiket kezdetben Sztálinvárosnak hívtak. Ennek reális rajzát láthatjuk egy jóhiszemű, kitűnő tollú és bátor elbeszélőnek Bárány Tamásnak könyvében a “Város esti fényben”. Ez novella gyűjtemény, illetve mondhatni egy új műfaj, a társadalom leírás tudománya és az elbeszélés között. Ez azt jelenti tehát, hogy minden történetnek teljes, vagy legalább is igen nagy valóság magva van. A keret a következő: A művelődési előadásra kiküldött fővárosi kultúrfelelős megütődve veszi tudomásul, hogy az egész új városban csak három ember kiváncsi a mondanivalójára. Egyik a könyvtáros, aki kikiséri az éjjeli vonathoz, ahol a hosszú várakozásban együtt nézik a kivilágított várost, s a sivár blokkházak szobáinak, illetve egymás mellett élő lakóinak az élete tárul fel előttük. Egy lakás, egy sors egymásután, a valóság és igazság fénycsóvájában. Egy egész város, egy darab magyar élet keresztmetszetét látjuk. Ennél a legvérmesebb ellenpropaganda sem tudja meggyőzőbben bemutatni a rendszer fekélyeit, hazugságait, a potemkin várost esti fénynél. Központi kérdések: a lakás, a profit, az autó, a kultúrigény soványsága, az ifjúság szembenállása, de főleg nihilizmusa, az alkoholizmus eluralkodása, stb. Jellemző, hogy a könyv második kiadását olvasva, hiába keresem az impresszóban a példányszámot — de, hogy gyorsan elfogyott az első, az mutatja nagy népszerűségét. Azt, hogy az emberek saját sorsukra vagy sorstársaikra ismernek az Új “országépítők” városában ahová ígéretekkel, juttatásokkal és enyhe kényszerrel toborozták a népességet. A tanítók, hogy tanyai nyomorukból kikerüljenek, hogy családok egyesüljenek, hogy együttlakók végre saját lakásba kerüljenek, fiatalok, hogy megnősüljenek, politikai üldözöttek, hogy megnyugodhassanak, jöttek Sztálinvárosba. Érdekes a szerző (akinek 43 könyvét sorolja fel a borítólap!) végszavában azt írja, hogy bár az első kiadástól eltelt 5 év alatt sok javulást észlelt — a problémák jórésze nem oldódott meg, hibák, mulasztások, visszaélések és hatalmaskodásokkal van tele a közélet. Hatezer kilométer távolságból is pontos keresztmetszetét látjuk az országnak, ha ilyen írók műveit olvassuk. Nincs kendőzés, mellébeszélés Bihari Klára novelláskötetében az “Éjféltől reggelig” címűben sem. Arany János késői falubelijének remekbeszabott elbeszélései a falusi, városi emberkék sorsáról, küzdelméről. Csak kettőt említek — az öreg házaspár 25 év óta virággal díszített fénykép mellett hiába várja a harctéren eltűnt fiát. Halkan beszélgetnek, mintha akármelyik pillanatban beléphetne az, akiről ők is és mi is tudjuk, hogy sohasem jöhet már vissza. Másik elbeszélésében az új osztály embereit látjuk. A megyei tanácselnök titkárnője felhívja a megyei kultúrfelelőst, X.Y. alezredest, hogy fontos ügyben jelentkezzen du. 5 órakor az elnök elvtársnál. Ez csapot-papot, bokros teendőit otthagyva megjelenik a tanácsnál, ahol tudomására hozzák, hogy kártyapartnerre van szükség, azért rendelték be. Tűkön ülve, sürgős tennivalóira gondolva játszik egy darabig az alezredes “bajtárs”, s aztán elköszön, amiből olyan sértődés lesz, hogy az elnök titkárnője másnap figyelmezteti a kultúrfelelőst, hogy kövesse meg a tanácselnököt, mert az erősen neheztel rá. (És ők szidják az úgynevezett urambátyámos világot?) Úgylátszik, hogy minden kötetben valami vonalasat is kell írni — a német fogságról is van egy nagyon megértő, finom rajz, minden túlzás nélküli reális írás, ami megint csak az író nagyságát dicséri. Ezzel szemben u.a. a szerző bemocskolja magát egy 1968-ban megjelent “Az áldozat” c. művében, egy 436 oldalas propaganda ferdítésben (Kossuth/?/ Könyvkiadó!). Még két elbeszélőt említünk meg: Raffay Saroltát (Egyszál magam) és Rákosy Gergely (Tigrisugrás), akiknek művei kis falusi diplomások, tanítók, gazdászok életét mutatják be. Raffay kisregénye a tanítók anyagi és erkölcsi nyomorát, a politika útvesztőit, a korrupciót, 1956 földrengésének vidéki hullámait, jellemek és jellemtelenek ágálását vetítik elénk. A minden aljasságra képes főhős, párttag igazgató-tanító végülis felesége öli meg. Pedig az asszony volt az egyetlen, aki minden időben kitartott mellette és szolidáris volt akarnok, erkölcsi nihilben ténfergő férjével, akit párttag felettesei fedeztek a végletekig. Külön szomorú érdekesség ebben a darab életben, hogy vetik be az egész tanítóságot az 56 utáni kampányba, amikor a parasztságot kellett a termelőszövetkezetekbe behajtani. A másik mozzanat, csak néhány rádióhír az 56-os eseményekről, hogy a tragikus fordulat után ismét kihúzza magát az addig iránytű nélkül lavírozó, lapuló, félreállni kényszerült igazgató elvtárs. Végül is, mikor már úgy látszik, hogy minden aljassága büntetlenül marad csalódott, megcsömörlött felesége végez vele, bár a finoman bevezetett befejezésben ezt tulajdonképpen homály fedi. Rákosy Gergely a “Tigrisugrás” szerzője egész másfajta írói vénával megáldott szerző — aki a nagyvárosból kis tanyavilágba került fiatal, lelkes emberpár küzdelmeit, városi, családi emlékezéseit mutatja be és a környezetükben élő, ellenséges és barátságos, hivatalos és nem hivatalos emberek életét, sorsát, örömét, bánatát. Korrajz ez is a javából, megmutatva a propaganda és a való élet közötti szakadékot. Megemlítünk még néhány szociográfiai művet, mely szintén igaz képet fest a mai Magyarországról nem csak az irodalom elevenségével, hanem a tudomány tárgyilagoságával is. A szabadszájú Moldvát ismerjük a “Gumikutya” c. szatírájából. “Tisztelet Komlónak” más természetű és igényű munka. Már régebben részletesen ismertettük ezt a könyvet (Hidfő, 1977), tehát csak annyit, hogy úgylátszik mindenre kiterjedő reális képet ad a Rákosi rendszer alatt tízszeresére duzzasztott bányászközségről — kevés vonalassággal. Még érdekesebb és fontosabb Végh Antal kitűnő írónk három munkáját megemlíteni: “Mi a baj a magyar futballal?” és “Nyírség, Erdőhát”, meg “Ökörsirató” című elbeszéléseit (Budapest, 1975). Az előbbi a legnépszerűbb tömegsport a foci ősbozótjába visz. Bátor, leleplező könyv, mely valóságos fúrórét okozott Magyarországon. Állítólag először elkobozták a könyvet, aztán ismét kiadták. A szerzőt is üldözték, közigazgatóságilag piszkálták, aztán rehabilitálták. Még merészebb írások szülőföldjének, “Nyírség, Erdőhát” nyomorát, visszáságait, a panamákat, jó és rossz Téesz vezetőket, de a fénypontokat is bemutató bátor, magyar szellemű könyvei. Hogy az “ingázás” egyik problémája a munkás embereknek, de kis bakterházszerű állomáson, ahol tízezrek mennek át, balkáni a piszok. Csak egy kis talpaló söntés szolgálja ki őket, se enni se pihenni nem tudnak. A lakásviszonyok borzasztóak — a családvédelmi jelszavak mellett az ott élő igen sokszor 10—14 tagot számláló családok a volt urasági pajtákban vannak elszállásolva. Ezzel szemben szép urasági kastélyt birkaistállónak, raktárnak használ az egyik falu. Más helyen viszont a volt kurucz generális gróf Vay kastélyát, melyben a Fejedelem is többször megfordult, Rákóczi múzeummá változtatták egy áldozatos lelkű történész kezdeményezésére és munkájával. Nem hallgatja el, ha rosszul, sőt rosszhiszeműen vezetik a termelési szövetkezeteket. Például a vezetőket börtönre ítélték lopás miatt. De ugyanakkor bemutat jól vezetett, gazdag téeszcséket és elmondja a nyíri alma, a jonathán világsikerét, jól végzett iparosítást, a népoktatás fejlesztését, tehát olyan intézkedéseket, melyek ténylegesen népünk hasznára válnak. Az árvíz szörnyűségeit követő újjáépítés pedig valószínűleg megoldja az annyit kritizált lakáskérdést — megújult községeket teremtve a régi vályogviskók helyébe. Szókimondó könyveit minden népe sorsát vizsgáló magyarnak el kellene olvasnia, hogy valós képe legyen a mai otthoni helyzetről (lásd még “Északi tájakon” c. útikönyvét, 1976, Magvető Könyvkiadó, Bp. II. kiad.). Még nagyobb gyönyörűséggel olvastam az “Ezerszínű Magyarország” közel 400 oldal terjedelmű útleírást, mely a Móra Ifjúsági Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1970-ben és a mai Magyarország tájainak történelmét, földtörténetét, földrajzát és társadalomismeretét adja kitűnő írók (Tatay, Antalffy, Kor oda, Rab, stb.) közreműködésével. Végigvezet a kis ország minden táján és kevés kivétellel tiszta, propagandamentes, néha költői szárnyalású, végig tanulságos és érdekes vezérfonal Magyarország fölfedezése. Hogy a “felszabadulás” vagy “szocializmus építése” néha előfordul, ez olyan mint a hidpénz, meg kell fizetni, hogy átjussál a túlsó partra — vagy időhatározó, mint volt 1849-ben, majd 1945 után Pesten “ostrom előtt” vagy “után” — ma már csak időhatározó, mivel nem szabad orosz megszállásról beszélni?! De, ha megmutattuk az érem egyik oldalát, lássuk a másikat is. Szerencsére ez ma már ritkább — nem úgy mint a személyi kultusz, hazánk és népünk nagy tanítómesterének uralkodása alatt. Kiadták például Szabó Dezső emlékiratait. Nagy Péter rendezte sajtó alá 2 kötetben. Gyönyörű kiállítás (Irodalomtörténeti Kiadó, 1965), és egyszercsak
