Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1-2. szám
1977 január—február hó «IttVAKÖfct 7. oldal Meg kell menteni Szent Koronát Mint ismeretes, az elmúlt nyár folyamán az európai vezető lapok behatóan és részletesen foglalkoztak a Szent Korona kiadásának kérdésével. Az európai lapok egyöntetű megállapítása szerint az Egyesült Államok eddig azért nem adta ki a Szent Koronát, mert az amerikai és “magyar” kormányok közötti diplomáciai jóviszony helyreállításának két akadálya volt: az egyik, a II. világháború alatt lefoglalt és elpusztult amerikai javakért követelt kártérítés rendezetlensége; a másik, Mindszenty bíboros elítélése miatt a Vatikán és a “magyar” kormány között fennállt feszült viszony, miért is a Vatikán a Szent Koronának, mint egyházi eredetű tárgynak a kiadását nem nézte volna jó szemmel. Most azonban — írták az európai lapok — mind a két akadály elhárult. Miután Mindszenty bíboros meghalt, a Vatikán Lékait nevezte ki esztergomi érseknek, magyar prímásnak^), s még a bíborosi kalappal is feldíszítette, a Vatikán és a “magyar” kormány között a jó viszony gyakorlatilag helyreállt. De a másik akadály is elhárult, miután Szekér Gyulának májusi washingtoni látogatása során sikerült az amerikai háborús veszteség ügyet rendezni. Ilyen előzmények után a Közös Magyar Külügyi Bizottság szept. 2-án levélben kérte Ford elnököt és Carter elnökjelöltet, hogy nyilatkozzanak az amerikai magyarságot érintő kérdésekkel kapcsolatos állásfoglalásukról. Ford elnök válaszában a Szent Korona kiadásával kapcsolatban ezeket írta: “Szent István koronájának Magyarországra való visszaszállítására vonatkozó tervek nincsenek, ilyen irányú tárgyalásokat nem folytatunk. A korona nálunk marad.” Carter elnökjelölt pedig ezeket válaszolta: “Szent István koronájának visszaadásával kapcsolatban be kell vallanom, hogy eddig nem volt lehetőségem arra, hogy ezzel a problémával olyan mértékben foglalkozzam, mint amilyet az ügy megkíván. Önök segíthetnek nekem azzal, hogy majd rendelkezésemre bocsájtanak olyan adatokat, amelyek lehetővé teszik azt, hogy ezt a kényes és nehéz problémát teljesen megismerjem. Elhatározásomban az Önök álláspontját a leghatározottabban figyelembe fogom venni.” (K. M. Vasárnapja, 1976. okt. 24-i sz.) Mind a két válasz megnyugtatóan hangzott. Fordé azért, hogy, ha meg is bukik — meg is bukott —, az átmeneti időszakban nem adja ki a Szent Koronát. Carteré azért, mert ha elnök lesz — mint ahogy lett —, ebben a “kényes és nehéz” kérdésben teendő elhatározásában az amerikai magyarok álláspontját figyelembe fogja venni. Ezek ellenére szeptember óta az amerikai nagy lapok is részletesen foglalkoztak a Szent Korona kiadásának kérdésével. A clevelandi Plain Dealer nyitotta meg a sort, amit a Washington Post, majd a bostoni Christian Science Monitor követett, s végül a N. Y. Times zárt be. A N. Y. Times kivételével mindegyik elismerte, helyeselte és jogosnak tartotta a “magyar” kormánynak a Szent Koronára támasztott igényét. (Szégyenszemre még a clevelandi Amerikai Magyar Népszava is hasonló módon foglalt állást.) A Plean Dealer cikkére a clevelandi magyarok, a Christian Science Monitor cikkére az AMSz elnöke, Nt. dr. Béky Zoltán adott csattanó választ. De sajnos, ez nem elég. Olvasva az idézett cikkeket, az embernek az az érzése, hogy azok megírása központi irányítással történt. Az amerikai cikkek egyöntetűen az amerikai-magyar diplomáciai jóviszony helyreállításának egye dűli akadályaként a Szent Korona visszaadását tüntették fel, ami arra enged következtetni, hogy a Szent Korona kiadása érdekében indított sajtókampány a State Department tudtával és jóváhagyásával történt, hiszen tudott dolog, hogy az amerikai kormányok már régen szeretnének megszabadulni a Szent Korona őrzésének rendkívül kényes és terhes felelőségétől. Ez emberileg érthető is. Az viszont teljesen érthetetlen, hogy amikor az amerikai kormány a diplomáciai jóviszony helyreállítását a “most favored nation” statussal járó vámkedvezmény megadásával akarja megpecsételni, ami a magyar közgazdaság szempontjából felbecsülhetetlen jelentőségű, akkor a “magyar” kormány annak elfogadását — a Szent Korona kiadásához — köti. De még érthetetlenebb, hogy az amerikai kormány az általa nyújtandó kedvezmény fejében bármilyen feltétel elfogadását hajlandó fontolóra venni. Tehát a két elnöki nyilatkozat ellenére sem megnyugtató a helyzet. Különösen nem, ha figyelembe veszszük a nemrég Európából megbízható forrásból érkezett közlést, miszerint: “Minden tiltakozás ellenére a Pápa hozzájárulásával ki fogják adni a Szent Koronát”. Európában még most sem ismerik az amerikai élet sajátosságait, mert szent meggyőződésem, hogy a “Pápa hozzájárulása” ellenére is meg lehet — meg is kell — menteni a Szent Koronát, ha az amerikai és a többi szabadföldön élő magyar szervezetek és vezető személyiségek egyemberként kelnek védelmére és a tiltakozó memorandumok és levelek ezreit küldik az új elnöknek. A Szent Korona nemzeti jelentőségét már annyiszor és annyian megírták, hogy fölösleges azt újra elismételni. De azt is fölösleges elismételni, hogy a magyar nemzet jövője szempontjából milyen végzetes tragédia lenne, ha a Szent Korona a szovjet szuronyokkal a magyar nép nyakára ültetett rendszer kezébe kerülne. Most nincs idő ezeknek a kérdéseknek a latolgatására. Cselekedni kell, mégpedig sürgősen! Tudom jól, hogy ezer sebből vérzik a magyarság és ezernyi a tennivalója. De ha elveszítjük a Szent Koronát, akkor vele együtt elveszítjük végleg nemcsak Erdélyt, a többi elszakított területet és az ott élő magyar milliókat, hanem ezeréves állami életünk és nemzeti szuverenitásunk visszaszerzésének és jövőbeni fennmaradásának a lehetőségét is. Éppen ezért a Szent Koronát tűzön-vizén keresztül meg kell menteni a magyar jövő számára! És ezt egyedül csak mi, szabad földön élő magyarok tehetjük meg! Csikmenasági Csendőrnap, február 14. . .. Emlékezzünk . . . Elindult felém a csendőr, aki voltam. Megnyitom a szívem és bebocsátom magamhoz a vendéget — a csendőrt, aki voltam. Meghallgatom mit mesél a múltból, a régi otthoni csendőrnapokról . . . amikor sem Ti, sem én nem is álmodtuk, hogy milyen sors vár reánk . . . Kinek a bitófa, kinek messzi idegenben a bujdosás. Az a csendőr ott a régi, otthoni csendőrnapi ünnepségen még nem tudott “felszabadulás”-ról, emigrációról, embervadászatról. Emlékezzünk a nemzethű, az ősi magyar fajunk válogatott, színevirágát képező névtelen kakastollasokról, akik a Haza védelmében annyi vért ontottak. Nincs a világtörténelemben példa hősiességtekre. Több mint 67% testületeünknek hősi vagy vértanúhalált halt a bolsevizmus elleni harcban, Nagy-Magyarország, és nagyobbik hazánk, Európa védelmében. Teljesítményetek nemcsak kötelességérzetből fakadt: sokkal több, magasabb érzések, eszmékhez való törhetetlen hűség kell ehhez! Szent elhivatottság . . .! Bajtársaim! A CSENDÖRNAP szelleme legyőzhetetlen! A szabadság isteni törvény és a törvény előbb-utóbb győzedelmeskedik a törvénytelenség, a rabszolgaság felett! A csendőr, aki volt, eljött hozzátok és elhozta a Hazát, a magyarokat, a régi csendőrnapokat. Bátorság, kitartás, hit, bizalom és munka! Ezt tanítja nekünk itt a számkivetésben is a régi csendőrnapra való emlékezés. Öregcsendőr Bajtársam! Fogjátok meg annak a csendőrnek a kezét, akik egyszer Ti voltatok ... és induljatok el kéz a kézben együtt — úí csendőrnapok, egy szabad, független, osztálytalan, dolgozó, megbékélt 64 vármegyés Magyar Birodalom felé . . .! A Haza, az egyetlen örök magyar haza szörnyű rabságban, a nemzethalállal vívódva végveszélyben van! Fogjunk össze: fiatalok, öregek, és ne engedjük el egymás kezét soha-soha többé! Egy emberöltő sem engedi elhomályosulni a keserű emlékeket, a történelmünknek ezt a szemünk előtt lejátszódott legnagyobb tragédiáját! Mi ösztönöz bennünket arra, hogy újra és újra feltörjön lelkűnkben a keserű magyar fájdalom . . . ? Talán az ősi harcos életszemlélet szaggatja fel a behegedő sebeket, hogy a fájdalom ne engedjen bennünket feledni. Mert nem szabad felednünk a Hazát, melyet elvesztettünk, a hősi halottakat, a vértanúkat, a rabhazában szenvedő nemzettesvéreinket! Bajtársaim! Érzed-e, hogy mi a Haza, amikor elvesztetted? Mert nem az a Te hazád, ahol ma élsz! Igaz, találtál otthont az elveszett helyett, van, de meddig — személyi és anyagi biztonságod —, de kielégítik-e magyar lelkedet? Érzed-e Testvérem, hogy mi a Haza, amikor nincs többé?! Nem hiányzik-e valami lelked legbensőbb mélyében? Érzed-e, amikor pusztulunk, veszünk, amikor egymás után ki előbb, ki utóbb költözünk a temetőbe, az idegen földben megásott sírunkba! Nem pihenhetünk a szívünknek-lelkünknek kimondhatatlanul drága magyar földben, őseink porai között. De hazátvesztett lélekkel sem szabad elcsüggednünk! Hisszük, hogy a történelmet nem a nemzetközi kufárok, a minden erkölcsi alapot nélkülöző nihilisták, hanem hősök, a hősi életszemlélet harcosai írták a vérükkel. Hisszük, hogy a történelem elégtételt fog szolgáltatni a megcsúfolt hősöknek és le fogja leplezni a mai világ gőgös, farizeus nagyságait. Vesszen az európai Európát tönkretevő, annak keleti homlokzatát leromboló, a szláv imperializmusnak kaputnyitó versaillesi és párizsi békediktátum! Halál a cionista marxi megvalósíthatatlan, hazug ideológiába ágyazott, népeket és nemzeteket kiirtó szörnyű pánszláv imperializmusra! vitéz HARASZTHY ISTVÁN NYILATKOZAT Az alábbi nyilatkozatot Dr. Kálnoki-Kis Tibomé kérésére teszem: Az 1976-ban kiadott “Rőzseparázs” című könyvem 219. oldalán kezdődő elbeszélésemet, a könyv 224. oldalán angol nyelven is közlöm. A fordításra Dr. Kálnoki-Kis Tibornét kértem fel, aki azt elvállalta és a megadott határidőre kitünően elkészítette. A könyvben azonban — végtelen sajnálatomra — hiba csúszott; nem Dr. Kálnoki-Kis Tibomé fordítása, hanem egy átalakított, lerövidített szöveg, mely a lektor tévedése folytán az eredeti fordításból csak néhány részletet tartalmaz. Ezért Dr. Kálnoki-Kis Tibomé nevének használata ellen tiltakozott. Kérésének eleget teszek. A szöveg helyesbítésére a lehető legrövidebb időn belül intézkedem. Kerecsendi Kis Márton
