Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-04-01 / 4. szám
1977. április hó íílttVAKOfct 3. oldal EMIGRÁNS SORS -A trianoni békével született meg ez a fogalom és alakult ki a kisebbségi életforma négy felé szakított országunk magyar nyelvű őslakóiban. Nem kell hosszasan részleteznem ehelyt, hogy mit jelentett ez a fordulat egy többezredév óta egységes nyelv és művelődésben kialakult, nemzeti gondolkodású büszke népnek. Elméletileg jogorvoslat lett volna a Genfben székelő Népszövetségnél, de az inkább székelt, mint jogorvosolt, bár úgy az elszakított magyarok vezetői, mint Csonka-Magyarország kormánya éltek a panaszlehetőséggel. Az 1920-tól 1938-ig uralmon lévő magyar kormányzatnak, sok hibája mellett, dicséretére vált, hogy állandóan a világ közvéleménye elé vitte az új államok soviniszta politikájától szenvedő magyarok sérelmeit. Egyik legnagyobb panasz például Erdélyben a román iskolapolitika volt. Magam is átéltem néhány fázisát. Ez volt a hírhedt Angelescu kultuszminiszter által vezetett hadjárat a magyar iskolák ellen. 1928-ban az érettségire az összes székely és szász tanulók a brassói tankerület román vizsgabizottsága előtt kellett megjelenniük, ahol nagyrészt regáti román egyetemi tanárokból álló bizottság előtt, románul vizsgáztattak. Következésképpen csak osztálytársammal Péter Lacival mentünk át s mivel mindketten külföldre távoztunk, az évben nem ment székely diák a kolozsvári, vagy más romániai egyetemre. Tehát a románok elérték a céljukat, úgy a legfelsőbb fokon, mint az óvodákban, állami elemi iskolákban. Maradt az egyházi iskola, melyet azonban minden erővel igyekezett elsorvasztani a pár éves Nagy-Románia. Ebben a légkörben született meg Reményik Sándor halhatatlan verse: “A templom és az iskola”. Minden sora, de különösen a refrén nagyon megkapott minket, áhítattal olvastuk és szavaltuk: Ne hagyjátok a templomot A templomot s az iskolát. * * * Ez jut eszembe, amikor elgondolkozok az emigráns életen. Mennyire hasonlít a kisebbségi sorshoz. Nagy különbség azonban, főleg az északamerikai demokráciákban, hogy látható erőszak, nincs, nem kényszerítenek arra, hogy feladd nyelvedet, kultúrádat. Te csak úszol az árral, az ernyesztő langymeleg mocsárban, az anyagi javakban, az idegen zűrzavarban; igyekszel, hogy minnél simábban menjen minden. Leköt az új életkezdés, fészekrakás és szinte észre sem veszed, hogy elvesztetted gyermekeidet, unokáidat, nyelvedet. Gondolkozásmódod, szokásaid, erkölcsöd megváltozott és vége. “A lélek kialszik” írta Zilahy Lajos, aki sok csetlés-botlás után visszamenekült Európába, hogy legalább a hazai rög közelében, az ősi Nándorfehérvárban, Belgrádban haljon meg. El kell gondolkodnunk az emigráns sorson és igazat kell adnunk Daróczy testvérünknek, az amerikai reformátusság egyik prominens vezetőjének, aki mélyenszántó tanulmányában taglalja ezt a kérdést és megállapítja, hogy nemzeti kultúránkat, közös nagy örökségünket, mely örök emberi érték, nyelvünk megtartása nélkül nem őrizhetjük meg és nem adhatjuk át utódainknak. Ha anyanyelvűnk elnémul, hasonlóan asszimilálódunk, mint az ír nemzet, mely ma már csak halálos ellensége nyelvén, angolul tudja kifejezni magát, mondja Daróczy. És tényleg, hány amerikai egyházközségben némul el a magyar igehirdetés, mert a fiatalok nem értik, vagy röstellik apáik nyelvét. Mások ma sem akarják megérteni Reményik szavait, hogy a családon kívül a templom és az iskola kell megtartsa a nemzetiséget Kolozsváron, épp úgy, mint Torontóban, Kassán csak úgy mint New Yorkban, vagy Újvidéken, Caracasban, Ausztráliában hasonlóképpen az elszakított Nyugat-Magyarországban, Vasváron vagy Felső-Lövőn. Vigyázzatok ma jól mikor beszéltek Áhítattal ejtsétek a szót üzeni más versében Erdély magyar géniusza és eszünkbe jut, hogy sokan túl-“okosságból” és egyes amerikai magyar egyházak a hittant is angolul tanítják, mint a moldvai csángók, akik olasz papokat kaptak a múlt században, tragikus eredménnyel. Egyetemet végzett diplomás magyarok angolul beszélnek kisgyermekeikkel, minden szempontból szomorú következménnyel. Csak egy fokkal jobb a kevert angol-magyar zsargon, amin itt társalgunk, vagy amivel otthon Magyarországon akarunk “felvágni” hazalátogatásunk alkalmával, az otthoniak nagy derültségére vagy bosszúságára. Mit lehet itt csinálni? Kötetekre menő felmérés és tanulmány kell, kellene, de én nem csak elméletileg beszélek. Gyermekeimet a kivándorló hajón, pulya korukban kezdtem magyar ábécére fogni. Unokáim jól beszélnek magyar nyelvünkön I KISEBBSÉGI SORS (kivéve a csecsemő korút!). És akkor is van segítség még, ha az első évjárat szerencsétlen körülmények folytán nem bírja a magyar nyelvet, a nagyszülők még átadhatják azt az unokának, mert ők gondozzák őket a legtöbb helyen. De ismerek olyan családokat, ahol más nemzetbeli valamelyik szülő és az Öregektől gyönyörű zamatos vasi, vagy szögedi nyelvjárást “örökölt” a kis palánta. Látok olyan családot, ahol három nyelvet is beszél a kisfiú, csak az iskola veszi el a magyart tőle. Előfordul, persze ritkán, hogy magyar öntudat fejlődik ki valakiben az anyanyelv tudása nélkül is. Erre közismert példa Ive de Daruvár, magyar apa, francia anya szülte, nagy sikerű életút Franciaországban és ő könyvet ír Magyarország trianoni tragédiájáról. Láttam olyat is, derék jó rác anyát, aki megtanult magyarul, férje nyelvén neveli gyermekeit. Ugyanezt ismerem német, francia és más változatban. Anekdota szerű, de a nagy történész Ferdinándy Mihály és mások is beszélik, amikor négerek megkérdik magyarul: “Maguk is magyarok”? Ezek öreg-amerikások örökbe fogadott gyerekei, vagy valamelyik magyar gettóban rákényszerültek a magyar szóra, mint a 52-es utcában lakó New York-i soffőr, aki másképp nem bír megélni. Ezzel szemben sajnos, gyakoribb az ellenkezője, mint említettem, hogy a szülők angolra fogják a kis gyermeket, hogy maguk is gyakorolják, vagy céltudatosan, hogy minnél jobban besimuljanak a környezetbe. Ez több, mint bűn, ez hiba. A magyar általában nem beolvadós fajta. De egyetemes gyerek- és emberi-tulajdonság eltűnni, nem kiríni a környezetből. Különösen áll ez a kivándorlóra, aki sokszor mint a vad a dzsungelben úgy él és minden álcázás jó neki ebben a lapulásban. Ezt a kisebbségi érzést, gátlást csak okos tanítással, példaadással, ügyes fogással lehet és kell kiiktatni. Bizonyos lelki és szellemi fölényt kell kitenyészteni, csöpögtetni a fiatalokba. Csak akkor lehet remény, hogy a nagy idegenségben megmaradhatnak nemzeti kultúrájukban emberöltőkön keresztül. Bizony kisebbségi sors ez is. Nem öt országban, hanem a nagyvilág szabad magyarságával együtt, hat keretben élünk, ahogy lehet. Nekünk, bujdosóknak van egyénileg talán a legjobb dolgunk, bár a honvágy nem lebecsülendő betegség. Egyrészünk, a nem politikai emigráció nem kényszerből, életét és elveit mentendő, hanem más ok miatt hagyta el a szülőhazát. A politikai emigráció időrendi, elvi, tehát történelmi rétegződést mutat. De miután eltelt 50 — 60 év az első világháború óta, úgy gondolom itt volna az ideje, hogy e rétegződés megszűnjön, s egy gránit tömbe, magyar ideológiában olvadjon a külföldi magyarság. Mi szabadon (sokszor túl szabadon!) élők a történelmi Erdély szerepét kellene átvegyük, vagyis az össz-magyarság, az örök nemzet, a vasnál maradandóbb értékek képviselői és védői legyünk. Ezért érdemes lenne, mint Milotay írta visszaemlékezéseiben a Teleki Pállal való esti sétáiról, “rögeszméket cserélni”. Halljuk meg az idők szavát. A szabad bujdosók ne dolgavégezetlenül porladjanak idegen temetőkben, mint annyian a századok mélyén előttünk járt magyar szabadságharcosok. Első parancs a faji, biológiai örökségünk megtartása, a beolvadás meggátlása. Második a tiszta magyar nemzeti szellemű hagyományok ápolása. Ezt a lelket, lelkialkatunkat talán Mezopotámiából hoztuk, mint Zakár András mondja: ez a sumér szellem, szemben az anyagias, aranyborjút imádó babiloni mentalitással. A magyar emigráció őskutatóinak ma már nem kell szégyenkezni; az otthoni legjobb archeológusok is kezdik belátni (lásd László Gyulát), hogy őseink után legalább három ágon kell nyomozni és ebből a finn ugor csak egy. A finnekkel valahol lent Délen lehettünk együtt 6 — 8 ezer éve. Ez az új történelmi tudat, mely elégtételt ad sok mindenben (mint annyiszor!) a nép és krónikásaink “csacska meséinek”, szolgáltatja szétszórt nemzetünknek azt a szellemi fegyvert, mely egy kis múltú balkáni népnek a dákó-román elmélet volt. Ez öntudatosította őket, hogy népből nőtt középosztályuk példaadó vezetése mellett nemzeti céljukat, Nagy-Romániát megvalósítsák. De végeredményben ők sincsenek sokkal többen, mint mi, kb. 18 millión. Nekünk, egy közép-nagy népnek, de fényes történelmű nemzetnek azonban, minden család elvesztése súlyosan esik a latba, különösen az adott, szinte reménytelen politikai helyzetben. Természetesen, ahol egy tömegben él a magyarság, mint a Csalló-közben, a kitelepítések előtt, vagy a magyar —román határon, a székely és csángó falvakban, a világ nagy városaiban — ott nehezebb és lassúbb az elidegenítés. A nemzetiség, különösen, ha üldöznek is érte, csak erősebb lesz minden méltatlan támadásra. Ahol azonban nincs család, iskola, egyház, akik magukra maradnak az idegen tengerben, azok végveszélybe kerülnek. Ezért próbálják feltörni az ősi nemzeti közösségeket az utódállamokban, tót betelepítéssel a Csalló-közben, Kassán; oláhokkal Kolozsváron, székelyek, magyarok és csángók szétszórásával, ó-Romániába. A beolvadás siettetése végett gátolták intelektuelek bevándorlását Észak-Amerikába a II. világháború előtt s csak egy évtizede, hogy minden gátat felszedtek az etnikai fejlődés elől Kanadában, hála a francia népcsoport kultúrharcának. Utóbbiak észrevették, hogy az új bevándorlók beolvadása ellenük dolgozik, tehát jobb a “multikulturális” társadalom, mert akkor a francia —angol egyensúly megmaradhat. Ma már teljesen szabadon, magyarul is iskoláztathatjuk gyermekeinket, tehát csak rajtunk múlik, hogy élünk-e vele. Hiába van az egyik legnagyobb könyvtömeg a torontói városi könyvtár magyar osztályán, ha egy generáción belül nem lesz aki olvassa azt. Hiába büszkélkedik a KMKK dr. Halász János amerikai orvos hagyatékával, 14.000 könyvvel, ha kihal a magyarul olvasók tábora. Tehát főproblémánk az egészséges nemzedék-váltás, mely nélkül nincs jövőnk. Mi a mindenkori emigráció többségének a vágya? Hazatérés. Visszavándorlásának, amely megtarthatná, akadályai vannak. Egyik, a politikai ok, amely kikergette. Másik gazdasági; vagy bevált neki az új hazában, akkor azért, vagy nem s akkor szégyenli a sikertelenséget s akkor azért nem. Harmadik az idő, az emigráns legnagyobb ellensége. Ezt nemcsak úgy értem, ahogy a Bourbonokról mondták, akik háromszor is visszakerültek a francia trónra “Semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek”, hanem mert az idegen temetők telnek magyar halottakkal. Aki nem tud belátható időn belül végleg hazatérni az eltávozik az örökhazába, mint Thököly, Rákóczi, Kossuth és annyi sok előttünk bujdosó magyar. Ezért kell kellő időben a három örök pillérre építeni-, család, templom és iskola. Természetesen a változott időket is számításba kell vennünk. Ma hatalmas ipar a légi utasszállítás. Órák alatt otthon lehetsz, ha akarsz és tudsz fizetni. Ez a legeredményesebb nyelv- és nemzetmentő intézmény lehetne, mert mindaddig absztrakt, elvont fogalom a külföldön született vagy felnőtt ifjúság számára a régi haza, Erdély vagy Nagy-Magyarország bármely csücske, és népe, míg saját szemeivel nem látta. Ez kölcsönös; az otthoniaknak is tudniuk kell, hogy Nyugat lehet közönbös, de mi soha nem fogunk véreinkről elfeledkezni, vagy lemondani. A rezsimnek, bármennyire is nem szeretjük, szüksége van az utasok pénzére, tehát minden bukfencre képes érte. A kapuk nyitvatartása azonban egyedül a moszkovita főporkolábtól függ! Tehát amíg lehet, addig menjen, aki teheti és vigye, vagy küldje gyermekeit is. Hány ilyen otthon járt fiatal lett a leglelkesebb támogatója az új haza magyar közösségének. Tudjuk, veszélyei is vannak ennek a cserének, de azt látni kell és nem eltúlozni. Aki végig élte az 1945-ös és 1956-os éveket Magyarországon, annak nem kell minden nap a bolsevizmusról prédikálni — azt és családját örök időkre beoltották az ellen, hetediziglen. De megint visszatérek Széchenyi Istvánhoz, mert soha igazabbnak nem éreztem az ő bölcsességét, mint itt és ma: “Nyelvében él a Nemzet”. És eszembe jut Dél-Amerikát járva a “spanyol csoda”. Egy maréknyi hódító, a conquistádorok, akik kardjukkal egy egész világrészt magukévá tettek, de nyelvükkel meg is tartottak. Ma a spanyol az egyik legnagyobb világnyelv és ők sem voltak számosabban, mint mi, a mi őseink. A magyar gyakorlat azonban a türelem volt és ezért követeljük, hogy úgy bánjanak a mi nemzettestvéreinkkel is, mint mi az idegen népi elemekkel bántunk századokon át. Két szörnyű világháború után, amikor kis afrikai népek önrendelkezéssel döntenek sorsuk felett, akkor 4 — 5 millió magyar kisebbségi jogtalanságban és több mint 1 millió emigrációban kénytelen élni. Várjuk végre az oly régóta esedékes jóvátételt — de nem csak várjuk: Követeljük! De addig is: “Ne hagyjátok a templomot A templomot s az iskolát”. ___________________________________(K. E.) * Czinege Lajos vezérezredes, a Magyar Népköztársaság honvédelmi minisztere meleghangú üdvözlő táviratot intézett D. F. Usztyinovhoz, a Szovjetunió honvédelmi miniszteréhez, abból az alkalomból, hogy 59 évvel ezelőtt született meg a szovjet hadsereg. Az MTI-híre után nagy cikk Sz. Fedoszjev tollából “A béke védelmezője” címmel. Tévedés ne essék: a cikkben a szovjet hadseregről van szó . . . Ugyanakkor beszámolnak a lapok arról a zászlófelvonási parádéról, mely a Gellért hegyi szabadságszobornál zajlott le: a szovjet felszabadítók tiszteletére. 1
