Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-03-01 / 3. szám
«mVAKÖfcí 7. oldal A BARÁT AZ én különös barátom, kellene írnom szabatosan, mert mint Ember és Barát, Laci nem mérhető össze a megszokott fogalmakkal. László a hallhatatlan Székelyföld fia, de az ő számára sohasem léteztek akadályok, hogy keletről nyugatra vagy nyugatról keletre vissza, lépje át a trianoni határokat. Ahol kellett gyalogolt, majd ismét vonatra szállt; de mióta a Hungarista Mozgalom az Andrássy út 60 alatt működni kezdett, Laci a Hargita aljáról minden évben megjelent közöttünk három-négy hétre . . . Később már hónapokra, amikor nem volt többé szükség kockáztatni magát a határátlépéseknél. És festett. Abból élt. Ecsetjei alól ózondús vásznak kerültek ki a zetelaki Hargita medvejárta fenyőrengetegeiből, az ojtozi szorosból, a székelykapus kápolnásfalusi utcákról, melyekért a csonkaországi tehetősebb magyarok gondolkodás nélkül fizettek súlyos százpengőket, vagy még többet is . . . Csak addig lakott nálunk évenkint egyszer, amíg egy számára megfelelő, rendes bútorozott szobát talált. De mindig csak Budán kereste azt. Aztán közöttünk, a csonkaországban kezdett festeni, fővárosunk legszebb pontjairól, de főleg megint csak Budáról. Elment Egerbe, Esztergomba, Sopronba, Szegedre és Pécsre, hogy történelmi porréteggel szórja be gyönyörű vásznait, melyekért az erdélyi magyarság épp úgy kapkodott, mint a csonkaországi a kolozsvári, brassói, gyimesi és gyergyói tájképekért . . . Éppen ezért Lacinak sohasem voltak anyagi gondjai. Megjelenésében mindig előkelő, ünnepélyes, szavaiban választékos és bársonyos volt. Emiatt a határőrök, ha a sorompók vidékén látták “belvárosi” eleganciával, miniszteriális tisztviselőnek vagy egy közeli helység valamelyik előkelőségének tartották és nem merték zaklatni . . . László ugyanis mindig csak egy elegáns öltözet ruhában (olykor felöltőben is), aktatáskával és szorosan összegöngyölt, tokban őrzött vásznaival sétált. A határokon inne és túl többhelyütt, magyar családoknál őrizte ruhatárának kétfelé osztott részeit és egyéb kellékeit. Csak egyszer került bajba Laci, a románoknál, de hihetetlen bátorsága és rettenetesen kemény két erős ökle kisegítették ... Az “ügy” súlyossága miatt azonban hosszú időre le kellett borotválnia gondosan ápolt kis szakálát, nehogy a “ruménok” felismerjék. A magyar oldalon is letartóztatták egyszer vizűm hiánya miatt, de ügye gyorsan tisztázódott és hosszú határszakaszokon ezután, mint a “Mester” közismert személyisége lett a határőröknek. Lacit ezért szűk baráti körünkben gyakran mi is “Mester”-nek tituláltuk. Erőteljes, magas termete, turáni arcéle és kimért járása egy magabiztos, Mátyás király korabeli híres szobrászművészre emlékeztettek, dús, barna hajzatával és acélszürke szemeivel. Különösen abban a korban hatott így, amikor még viselte a már említett szakállát, melyet a “ruménok” miatt később le kellett borotválnia. László, ha nem “oláj”-nak, “rumén”-nak nevezte a megszállókat, de sohasem “románnak”. Legerősebb oldala azonban az irodalom volt az én nagyszerű barátomnak. Bámulatos mélységű gondolatokat tudott kifejezni mindössze két strófában is. Leközölni mégis csak ritkán hagyott egyetegyet. Mert nem ebből élt . . . Az összeomlás a szülőföldjén érte őt, a Hargita alatt. A nyomban tombolni kezdő kétoldali gyűlölet és gyilkolás mégsem akadályozták meg abban, hogy már 1945 őszén ne jöjjön fel Budapestre — a megszokott módon —, szüleim után tudakozódni. Azt már tudta, hogy én Nyugaton vagyok. A hű házmester, Tatár, útbaigazította őt egy vasmegyei község felé . . . Odáig ment, hogy vigasztalást és segítséget nyújtson azoknak, akiket Ö mindig második édesanyjának és édesapjának tartott, mert Laci korán került árvaságra. Ettől az időtől kezdve minden évben felkereste egyszer az én szüléimét, egy-egy pár cipőt, ruhaanyagot és pénzt hozva nekik, képeinek az árából és főleg vigaszt az ő megmaradt egyetlen fiuk távolléte miatt ... A Hargita, melyhez engem mindig atavisztikus szálak fűztek, így küldte el egyik nagylelkű fián keresztül testvéri üzenetét a nyugati gyepűk “besenyős” magyarjaihoz, pedig a szükség a Hargita alatt nagyobb lehetett, mint a vasi és soproni vidéken. Egyet kötött ki csupán Laci, a szüleimnek: azt, hogy sohase tudhassam meg az ő közreműködését, az én jó szüleim megsegítésében. Hős édesanyám azonban nem tudta megállni, hogy halála előtti búcsúlevelében meg ne írja, mivel tartozom én a “jó Lacinak”. A legjobb barát legutolsó levelében, rajtam keresztül Badiny Jós Ferenc professzornak ajánlva és azoknak, akik őt munkáikkal segítik, ezt a költeményt küldte a Hargita aljáról. Írja, hogy nem mostani szerzeményről van szó, de az időt csak most látta elérkezettnek, hogy azt a magyarság elé adja . . . B. László előttem és baráti körünk előtt mindig hangoztatta a meggyőződését arról, hogy a magyar nemzet történelme meg van hamisítva, el van sikkasztva és előbb-utóbb mi magunk és a világ megtudjuk a valóságot. Bár kicsiny korában katolikusnak kereszteltették meg a szülei, ő magát Jézus hívőnek, de minden egyházon kívül állónak vallotta. Mélységesen misztikus lélek lévén minden ismert “keresztény formát” elvetett és ez volt az egyetlen ok, mely engemet, luteránus család fiát, ki próbáltam mindig két lábbal járni ezen a földtekén, később a jó Lacitól bizonyos távolságra sodort . . . Egy őszi, októberi nap délelőttjén ugyanis László felkeresett a Centrum lapok szerkesztőségében és kért, menjünk ebédelni, mert baráti mondanivalói vannak a számomra. Tudom, hitetlenül fogsz mosolyogni Pista, azon amit mondani fogok most — kezdte már az asztal mellett. — Tegnap megtaláltam azt, akit még négyezer évvel ezelőtt elvesztettem . . . — Te Laci, ne bolondozz. Ilyen lehetetlen dologgal még sohasem jöttél . . . Tudod, még kisebb ilyen dolgokban sem hiszek, nem négyezer éves reinkarnációban. Mi, lutheránusok csak egyszer hagyjuk el ezt a földet, de akkor végképpen, hogy az örök vadászterületeken, ha arra méltóak lettünk, az Úristen fénykörében találkozzunk az örökkévalósággal. (Szándékosan adtam bizonyos derűs keretet a megindult témának, így kísérelve meg, hogy reálisabb keretekbe tereljem azt.) Laci azonban folytatta: — A városháza egyik folyosóján találkoztam Vele . . . Ö volt. Egy kis törékeny, barna leány. Alig, hogy észrevett, egyenesen felém sietett és két kezét nyújtva mondta könnybelábadt szemekkel: “Emlékszel még reám?”. Emlékszem kedves — és remegett a hangom. — Négyezer évvel ezelőtt . . . Jól számon tartottátok az éveket — akartam mondani Lászlónak, de arca oly komoly és ünnepélyes volt, hogy nem tartottam ildomosnak a tréfát. Csak annyit jegyeztem meg: — Laci, erről többé ne beszéljünk. Ö pedig lemondóan: — Tudtam, hogy nem fogod hinni, amit mondok. Hosszú hallgatásunkat csak kevés esetben szakítottuk meg ebéd közben. Szomorú lettem, tudván, hogy elvesztettem a kivételes Barátot, egy kitűnő magyart, kit mindig a hozzám legközelebb állónak éreztem, mint embert — szüleim után. Ahányszor csak politikai, filozófiai avagy irodalmi kérdések merültek fel társalgásunkban, rövid időn belül, őszinte és nem erőszakolt azonosságra jutottunk, a hitbéli kérdéseken kívül. Ezért ezt a témát kölcsönösen kerültük. Laci képesnek tartotta magát ugyanis ezer esztendőkre visszamenőleg “áttenni”, vagy ilyen hasonlót, amire én csak annyit jegyeztem meg: Jobb volna, ha ugyanezt a jövővel kapcsolatban gyakorolnád, akkor Magyarország óriási fölényben lehetne a többi nemzetekkel szemben . . . — Ezt csak Isten teheti — válaszolta ő. A megállt társalgást a “jó Laci” megkísérelte újra felvenni: — Pista eddig sohasem beszéltünk erről a kérdésről . . . Neked nincs még . ... ? Szóval, neked nincs még egy jelölted? Ismét hosszú hallgatás következett. Csak jóval később feleltem: — Van, Laci. — Mondhatsz róla valamit? — Ö a legmagasabb arisztokrácia egy üde hajtása . . . — Na, na — és ámulva nézett rám. — De ne beszéljünk erről — akartam lezárni a felmerült témát. — Én nem akarom a nevét tudni — erőszakolta tovább ő —, csak annyit legalább, megértitek-e egymást “világnézeti téren” is ... ? — Látod Laci, én meg csak a nevét mondhatom meg neked, semmi egyebet. — Hogy hívják hát? — Napsugárhercegnő! Ö lenne számomra a Napsugárhercegnő, ha ezt a háborút megnyernénk. De ezt a háborút elvesztettük. Amikor ez az utolsó személyes beszélgetés közöttünk elhangzott, a szmolenszki nagy, győzelmes katlancsata utolsó mellékműveleteiről adtak hírt a hadijelentések. Ezért László kétkedve nézett rám. — Neked meg próféta hajlamaid vannak? . . . — Nincsenek. Ez rideg logika. A németek Berlinben néhány hónapos “tisztogató” hadműveletekről beszélnek a most ott folyó “Új Európa” sajtókonferencián. Azt állítják be a valóságnak, amit ők óhajtanak, mert már csak erre lennének képesek a nagy keleti blitzkrieg mindent elsöprőnek tűnő győzelme után. A nagy, fényes erőpróba után, ők már csak erre lennének képesek, tisztogató hadműveletekre ... A háború azonban most kezdődik igazán. hercegnőnek mindehhez? Két lény életszövetsége a jóra és a rosszra egyaránt érvényes ... — így Laci. — Ezt könnyű mondani, de ha már találkoztunk azzal a Valakivel, akinek csupán a közelsége képes lenne az év háromszázhatvanöt napját ünnepnapokká varázsolni a számunkra, akkor cserébe nem kaphatna mást tőlünk, mint a legjobbat ... Ha mi túléljük az elkövetkező összeomlást még életben, akkor olyan gyűlölet-hadjárat indul meg ellenünk, mint amilyen még nem volt a történelemben. Nincs jogunk mást is magunkkal rántani abba a pokolba, amit a számunkra készítenek. — Te Pista, mégis tovább viszitek a sajtóban és a szócsatákban a győzelembe vetett hit bizonyítását? — Kötelességünk ez Laci. Egy, az emberiséget átölelő szellemi újjászületés sorsa nem egyetlen háborúra korlátozódik; mi az utolsó napig a győzelembe vetett hittel visszük tovább a harcot. Csak így biztosíthatjuk a mi nemzetünk méltó helyét a végső győzelemben, melynek kivívói nem lesznek kötelezően ugyanazok, mint akik azt elkezdték . . . Ez volt az utolsó személyes beszélgetésem a jó Lacival, az Ö négyévezredes hitvesének megtalálása másodnapján. Azóta csak szüleim halála után vettem fel vele a kapcsolatot levélben, nagy kerülőkön keresztül. Feleségén kívül nagyszerű fiáról és sudártermetű, bájos leányáról küldött fényképeket a Hargita aljáról. Élnek. Legutóbbi levelében pedig ezt a sokkarátos gyémánt kövét küldte az ő titkos költészetének, mert mint írja: az idők teljessége közeledik a Magyar Nemzet igazi múltjának és szellemi újjászületésének teljes, sziporkázó kibontakozására az egész világ ámulata közepette . . . Arra kért B. László, közöljem a magyar öntudat újjászületése bátor apostolával, Badiny Jós Ferenc professzorral: “legyen türelmes az értelmes hitetlenekkel, de kíméletlen a fennhéjázó ostobákkal, mert az előbbi magyar típus, a nagy tömeg, mindig meghajol a tények előtt és egy akaratba forr össze a végén, de az ostobaságával kérkedő fennhéjázó konkoly marad mindig a nemzeti magvetés tábláin, az új hajtásokat is elnyomni akarván.” Egyben írja Laci: “A múlt év október és november hónapjaiban a Barcaságon szintén feltártak ásatások közben honfoglaláskori magyar sírokat, két esetben ‘trepanációs’ koponyaműtétek bizonyítékaival, az ezüst lapocskákkal, a csontvázak mellett tipikusan szkita fegyverek maradványaival. Az ‘olájok’ azonban tüstént rátették a kezeiket ezekre a sumermagyar bizonyítékokra és eltüntették azokat a süllyesztőbe ... Az isteni gondviselés ujjal mutatja nekünk nagy múltunk bizonyítékait, a sírokban, az okmányokban és a legrégibb templomainkban. A többi csak rajtunk múlik . . .” — írja B. László és így fejezi be a levelét: “Megindult már a menet visszafelé, az eltüntetett magyar évezredek mesgyéjén, a nagy találkozásra az Ősi Küldöttel. Ezért ajánlom Badiny Jós Ferenc professzornak és az őt kiegészítő dicsőséges magyar őskutató együttesnek ezeket a rímbe foglalt soraimat, az álmából felriadt és most várakozó Hargita aljáról.” — fejezi be levelét B. László, a Barat. VARGA ISTVÁN
