Szittyakürt, 1976 (15. évfolyam, 3-12. szám)

1976-11-01 / 11. szám

12. oldal * «invAKökT 1976. november hó MARITS L.: NIXON VÉGNAPJAI FOLYTATÁS ELŐZŐ SZÁMUNKBÓL NIXON a kongresszusi vezetőkkel való találkozásra az Executive Office Buildingbe zavartalanul akart átmenni. A titkárnőket ezért bezárták irodáikba, a soffőröknek a padlóra kellett feküdniük. 7:25-kor fejét lehajtva, kíséret nélkül kilépett a belső udvarba. Aki az ablakokban még kíváncsis­kodni merészelt, azt kartársai visszarántották onnan. A szenátus vezetőivel, Mansfield, Scott és Eastlanddal, valamint Albert és Rhodesszel rövid volt. “Ez az egész Watergate mindnyájuk részére nagyon nehéz volt — mondta —, az én részemre is. Szívesen tovább harcoltam volna. Nagyszerű családom és nagyon jó feleségem van”, folytatta. Amikor feleségét említette^ egyesek sokatmondó pillantásokat váltottak. “Ők mind azt akarták, hogy tovább küzdjek”, mondta. De meg akarta kímélni az országot a vádemeléssel járó kínos fel­adattól, amellyel a kongresszus megfosztja az elnököt hivatalától. — “Valószínűleg soha többé nem fogok már Washingtonba visszatérni. Támogassák az új elnököt minden erejükkel”, kérte. Végül így szólt: “Isten áldja meg önöket mind, akik jó barátaim voltak.” — Albert ekkor így válaszolt: “Részemről ön, elnök úr, mindig nagy volt.” Rhodes kezét Nixon vállára téve ezt mondta: “Tartson velünk továbbra is kapcsola­tot.” Nixon hirtelen megfordult és elhagyta a termet. Félórával később a kabinet üléstermében 40 régi kongresszusi barátja jött össze. Amint Nixon belépett, felállva, tapssal üdvözölték. Egyesek sírtak. — “Hagyják a családommal kezdeni”, mondta az elnök. Aztán újra elmesélte, ők voltak azok, akik ellenállásra ösztökélték, nem pedig ambíciói. A nemzet érdekei kívánják tőle ezt az áldozatot. Beszélt az inflációról, az energiakrízis­ről és a külpolitikáról. A közelkeleti helyzet bár­mely pillanatban robbanhat. — “De amikor visszarepülök Californiába — folytatta Nixon —, akkor még velem lesz az a kis fekete doboz. S az velem marad addig, amíg Ford az esküt le nem tette.” Ezzel arra a dobozra célzott, amellyel az USA elnöke bármikor kirobbanthatta az atom­csapást. Ezt még a Szovjetben való látogatásakor is magával vitte. Sokan az ülésteremben nem értették, vajon ezzel Nixon az USA vagy a saját hatalmára óhajtott célozni? Mert, ha az utóbbira, az kevésbé volt megnyugtató. “Jerry Ford jó ember”, folytatta Nixon. “De függetlenül attól, milyen jó vagy milyen okos, szüksége van az önök támogatására, rokonszen­­vére és imádságára.” E pillanatban aztán erősen küzdött elérzékenyülésével. Ujjai görcsösen ta­padtak az asztal peremére. — “Ez volt utolsó kon­ferenciám ebben a teremben, amit sohasem fogok többé viszontlátni. De higyjétek el fiúk, bocsánat! uraim, önök nélkül nem tudtam volna ezt mind átvészelni.” Szaggatott, megtört hangon folytat­ta: “Remélem, ezzel nem hagytam önöket cser­ben.” Az elnök torkából fuldoklás hallatszott. Visszalökte a széket s megpróbált felállni. Arcát könnyek borították el. Nehezen föltápászkodott. A teremben csaknem mindenki szemében könny ült. Végül talpraállt és imbolygó léptekkel az ajtó felé ment. A teremőrök közül az egyik szelíden karonfogva, átkísérte az egyik közeli irodába. “Valószínűleg megfáztam”, szabadkozott Nixon könnyeit törülgetve. Néhány perc múlva átment az elnöki irodába, hogy a nemzethez intézendő televíziós beszédét el­mondja. Amikor a maszkkészítő a sminket arcára akarta tenni, ismét könnyekbe tört ki. A kozme­tikai előkészületeket megszakítva, elhagyta a ter­met s várt amíg az elnök megnyugszik. — Pontosan 21 h-kor kezdte beszédét “jó estével” s a rövid szünetben erőltetetten mosolygott. — “Ez a 37. alkalom, hogy önökhöz e hivatalból beszé­lek . . .” és egész Amerika 16 percen át csak őt hallgatta. Ismét családjáról beszélt. “Szívesebben maradtam volna és kitartottam volna a helye­men, de családom elhatározása kényszerített . . .” Ez nem felel meg a valóságnak, gondolta veje, David Eisenhower. Igaz, az elnök vejei mindig le­mondása mellett voltak, de Nixon szerette elha­tározásait úgy feltüntetni, mintha azokat mások tanácsával szemben tenné. A kongresszus, katonai szakértők, tanácsadói, sőt családjával szemben is ő határozna. Majd pathetikusan így fejezte be: “E hivatal betöltése személyes kap­csolatot jelentett minden egyes amerikaihoz. S most, hogy elhagyom ezt, imádsággal teszem: kérem az Istent, kísérje jósága önöket jövendő napjainkon.” A TV reflektorai kialudtak. Ekkor Kissinger lépett be. “A beszéd nagy méltóságteljességről ta­núskodott”, mondta. Nixon egyik karját Kissin­ger vállára téve, mindketten kiballagtak, ahol aztán röviden elbúcsúztak. — Családja gratulálva átölelte. Valamennyien örültek, hogy az elnök megúszta a napot. Az estén a washingtoni kated­­rális kápolnája késő éjszakáig nyitva maradt, hogy e történelmi órákban — mert még eddig soha egyetlen elnök sem mondott le — sokan csöndes imádságra jöhessenek. Mindössze kettő jött. Nixon alig aludt. Reggel 7-kor pizsamában, mezítláb megjelent a konyhaajtóban. Henry Haller konyhafőnöknek ezt mondta: “Chief, jól tudja, hogy az egész világon étkeztem, de a maga főztje volt eddig a legjobb.” Haller udvariasan köszönte a bókot. Nixon ekkor Haller segédjéhez fordult: “Mondja meg Mr. Fordnak, ne hagyja magát, csak küzdjön tovább!” — Ezzel visszament felöltözni. — Jött Haig átadva a levelet, amit Nixonnal alá kellett írnia s amiben csak ennyi állt: “Igen tisztelt miniszter úr, ezennel lemondok az Egyesült Államok elnökségéről.” Az elnök elő­vette golyóstollát és szaggatott betűkkel Richard Nixont írt alá. De. 9-kor elbúcsúzott a belső személyzettől. Röviden említve, hogy más államfők nagyobb épületekben több szobával és értékesebb beren­dezéssel rendelkeznek. “De ez a ház mégis a leg­jobb”, mondta, “mert hála önöknek, ennek szíve van. Csak egy Fehér Ház létezik s azt sohasem fogom elfelejteni.” Mindegyikkel kezetfogva el­búcsúzott és családjához csatlakozva átment a Keleti Terembe, ahol a Fehér Ház hivatali sze­mélyzete és a kormány várta. — “Ki engedte ide a televíziót?” suttogta Nixonné, amikor a TV kamerák berregni kezdtek. “Én!” vágott vissza élesen Nixon. A haditengerészet zenekara “Dicsőség a vezérnek” darabot játszotta s az emberek ültükből felugráltak. Az ovációt követő taps 4 percig tartott. Nixon mélyet lélegzett s beszélni kezdett a nagyságról, a Fehér Házról s más szokásosról. Érzései elragadták, hangja elvékonyodott, majd az emelvénybe kapaszkodva így folytatta: “Büsz­kék lehetünk, hogy 5 és féléven át ebben a köz­­igazgatásban senki a közösség terhére nem gazda­godott meg.” Feje közben ide-oda imbolygott: “Hibák, igen! voltak, de soha az egyéni érdekek szolgálatában . . . Apámra emlékezve — mondta hirtelen —, tudják ki volt ő? Kezdetben közleke­dési alkalmazott, később citromfarm tulajdonosa. Mondom önöknek, California legszegényebb farmja volt az övé. Aztán eladta, mielőtt ott olajat találtak.” Halk nevetés támadt a teremben. “Ezt követőleg szatócs üzlete volt.” — Majd vállai közé süppedve, maga elé meredt: “Senkisem fog valószínűleg anyámról könyvet írni”, mondta lehajtva fejét. Izzadtság csurgott homlokáról és könnyes sze­mekkel így folytatta: “Az anyám szent volt. Ha rágondolok, hogy két fia tüdőbajjal elhalt és ami­kor 4 másik gyereket gondozásba vett, hogy leg­idősebb testvéremet Arizonába küldhesse ... És valamennyien meghaltak, mintha az övéi lettek volna . . . Igen, róla nem fognak soha könyvet írni. Pedig ő igazán szent volt.” — Az elnök remegni kezdett. “Oh Istenem!” gondolta Leo­nard Garment, Nixon egyik legbensőbb munka­társa, “az elnök mindjárt összeesik. Ez a gondolat­­társítás: pénz, apa, anya, testvérek, halál! Hogyan vetkőzteti le magát itt a szemeink előtt. O lesz az első, aki a TV előtt meghal ...” David Eisenhower azt gondolta, hogy apósát szélütés éri. De Nixon magára eszmélt. “Most pedig néz­zünk a jövőbe”, ezzel egy kis könyvecskét fogott és szemüvegét föltéve idézett abból: “És midőn szívem legkedvesebbje meghalt, életem fénye tőlem örökre eltávozott.” — Az idézet Theodor Roosevelt naplójából származott, amit felesége halálakor jegyzett oda. Zokogás töltötte be a ter­met. “O, ha élete fényét el is vesztette, tovább csinálta . . . s nemcsak elnök lett, de mint elnök is szolgálta hazáját. Minden csak kezdet”, fejezte be Nixon és sietve elhagyta az emelvényt. Egy emelettel lejebb Gerald Ford és felesége már várt Nixonékra. A lányok sírdogáltak. Az elnök kezet nyújtva Fordnak, ezt mondta: “Sok szerencsét elnök úr” s ezzel megfordult és távo­zott . . . * * * Ez hát a nagy nyugat-német szemléből, a Sternből az idézett könyv kivonata. — A politikai élet meglepetéseihez szokott olvasó az előbbiek során többször megrezzent, érezve a közélet magasságai és mélységei között tátongó különbsé­get. A politikusok is elvégre csak emberek. Nem jobbak, nem tehetségesebbek, de főleg nem be­csületesebbek, mint az átlagpolgár vagy az abból álló tömeg, a nép. Legföljebb törtetőbbek. — “Minden országnak olyan kormánya van, ami­lyent népe megérdemel”, mondja a közhely. Közhely, de igaz! S az előbbieket látva, igazolódik az USA-ra vonatkozólag is. Ali. világháborút követően a győztesek freudi lélekelemzéssel ponyvairodalmi szinten sok “tör­ténelmi” munkát írtak főleg Hitler, Mussolini és más európai politikus, “háborús bűnösök” vég­napjairól. Gyakran elhanyagolták vagy megvál­toztatták a szemtanúk elbeszéléseit ezek a “bizo­nyos” érdekeket szolgáló művek. Gondoljunk csak William Shirer “A Harmadik Birodalom” vagy H. R. Trevor-Roper “Hitler utolsó napjai” és mások hasonló műveire. — Hogy miért van ez így? Ezt a legtöbben sejtik, sőt tudják is! Évekkel ezelőtt Hanna Reitsch, a III. birodalom legkivá­lóbb pilótanője egy amerikai újságírónak adott nyilatkozatában többek között ezt mondta Hitler végnapjairól s a führer bunkerjában lejátszódott, állítólagos eseményekről: “Más a történelmet megírni és más azt átélni.” A birodalmi kancellária bunkerjében vagy Mussolini a Como tóparti Dongóban ugyancsak halandó emberek és nem “istenek” találkoztak a végzettel. S habár ott a tét aránytalanul nagyobb is volt, mint amit Watergate eredményezett, azoknak akkor még bukásukban is történelmi méretük növekszik. A Fehér Házban lejátszódott hisztérikus jelenetek már régen nem tanúskodnak a hagyományos angol hidegvérről. így aztán könnyen következtethetni azokra az esetleges jele­netekre, amik abban az esetben lejátszódnának, ha a harckocsikkal megerősített szovjet támadó csoportok a Fehér Ház elnöki lakosztályától már csak kézigránátdobásnyi rohamtávolságra állná­nak!? Ne adja Isten, hogy ez beteljesedjék, mert akkor átértékelt és átírt történelem nélkül is haj­meresztőén hatnának már az utókorra a színtiszta igazsággal feltárultak . . . St-Rémy, Q.ué., 76Júl —aug. Örömmel jelentjük, hogy VARJÚ LÁSZLÓ magyar testvérünket, elvégezve a Grazi Egyetem Orvosi Fakultásán tanulmányait, 1976. október 27-én, a Grazi Egyetem Aulájában az Orvos­­tudományok Doktorává avatták. Gratulálunk dr. Varjú László testvérünknek. TÁMOGASD A MAGYAR FAJVÉDELEM ÉS NEMZETSZOLGÁLAT HARCOS LAPJAIT — KELET NÉPE — — ŐSI GYÖKÉR — — A NAP FIAI — — A SUMER HÍRADÓ — — SZITTYAKÜRT — «ItfVAKÖftt Megjelenik havonta Publ, Monthly — Publ. mensuelle Felelős szerkesztő — Editor: MAJOR TIBOR Kiadó — Publisher: HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM Levelezési cím — Corresp. Offices: USA: Hungária Szabadságharcos Mozgalom P. O. Box 534 — Edgewater Branch, Cleveland, Ohio 44107 Előfizetés: Egy évre $8.50.— egyes szám ára 000 Printed by Classic Printing Corporation 9527 Madison Avenue Cleveland, Ohio 44102

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents