Szittyakürt, 1976 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1976-05-01 / 5. szám
6. oldal Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a Kárpát-medencén belül nem volt szervezett politikai hatalom Árpád — népének bejövetele előtt. A jó háromszáz éves avar birodalomnak hadereje 800 körül fennállásának legsúlyosabb katonai vereségét érte meg egy hódító és rabló hadjáratra hosszú éveken keresztül céltudatosan felkészült talmudista pénzügyminiszter által kitervelt kilencéves kemény hadjárat során. Az avar—magyar lakosság azonban tovább élt, amit a mintegy 40,000 eddig feltalált avar sírlelet túlsúlya a kb. 1000 honfoglalás — kori magyar sírlelettel szemben elég jól nyomatékoz. Sőt ennek az avar —magyar népességnek politikai szerepe egyre növekedni kezdett a mélypont után a 903 —óta megindult avar megkeresztelkedések révén. Ribáry, akit egyáltalán nem vezet rokonszenv a hun —avar népek irányában, hangsúlyozza, hogy 811-ben az erőszakoskodó szlávok védelmében 811-ben már a frank uralkodó fegyverrel lép fel az avarok védelmében. 822-ben a Frankfurtban tartott birodalmi gyűlésen avar követek is jelen vannak; a kilencedik század végéig is fennállt az avarok illetve hunok országa elnevezés, mikor pedig már Árpád népe megérkezett. Ennek jelentőségét akkor tudjuk kellően értékelni, ha megfontoljuk, hogy a fokozatosan megerősödő keresztény avar vezéreknek, kagánoknak azt kellett látniok, hogy a népüket körülszorító szláv gyűrű a frank fennhatóság ellenére is egyre nagyobb veszedelmet jelent nemzeti létük számára. A déli határvidék közelében leköltöztetett szláv törzsek a bizánci politika nyomására felvették ugyan a keresztény vallást, de megsemmisítették a rokon bolgárok államában a bolgárok saját nyelvhasználatát. A frank pénzemberek által alapított és fenntartott északi szláv államocska egyre jobban kiterjesztette befolyását és hatalmát környezetében. A morva törzs támogatásával fokozatosan morzsolta fel az Attila halála után az északi felvidékre felhuzódott hun —székely —magyar településeket és ezeknek az avarok által folytatott további megerősítéseit. A morva Pribina frank hűbéres főnök Nyitrán a salzburgi érsekkel felszenteltette az első északi szláv templomot. A Sala folyócska mellett Kocel frank főnök emelt birtokán templomokat. Rasztiszlav morva fejedelem pedig már elérkezettnek látta az időt arra, hogy függetlenítse hűbérbirtokát Frankhontól. Német Károly (840 — 876) császár azonban legyőzte. Ebben a küzdelemben a morvákat még segítették a magyarok, lovascsapatot küldve Kazáriából. A fekete magyarok érdekeinek védelmére ez még akkor előnyösebbnek látszott. Rasztiszlav azonban a katonai vereség után más módot eszelt ki, hogy a szláv fölényt, legalábbis nyelvi tekintetben, kierőszakolja a Bulgáriában bevált bizánci példára. 862-ben szláv nyelvben jártas hithirdetőket kért a bizánci császártól, hogy az egyházi élet átszervezését a szláv nyelv elterjesztése érdekében megvalósítsa. A bizánci császári udvar választása ugyancsak politikai jelentőségű személyekre esett, Cirillre és Metódra. Mindketten előkelő szaloniki görög szülők gyermekei voltak, de a környékre telepített szlávok bolgár —macedón nyelvét is elsajátították. Cirill a konstantinápolyi patriarcha mellett irodaigazgató tisztet töltött be mint felszentelt pap, bátyja, Metód pedig a birodalom szláv részének lett kormányzója, majd szerzetes lett. Cirill 860 körül Kazáriába ment hithirdetésre s eközben találkozott egy portyázó magyar (ungre) csapattal. 863-ban kezdte meg Metóddal együtt a morvaországi utat. Nemcsak a hithirdetést végezték szláv nyelven, hanem a római liturgiát is ószláv nyelven vezették be. Cirill a már előbb megkezdett szentírás —fordítását is folytatta, de görög betűk helyett külön abc-t szerkesztett a szlávok számára (glagolit). 868-ban a pápa hívására Rómába érkeztek, útközben áthaladtak Kocel hűbérbirtokán is, a szlovén fejedelemségen. A német —frank befolyást féltő császári udvarral szemben a pápa előtt tisztázták magukat. Cirill 869-ben meghalt, Metódot szerémmi püspöknek nevezte ki a pápa érseki címmel. Közben azonban a német császár és morva hűbérese között újra kitört a harc. A nyitrai hűbéres, Szvatopluk cserbenhagyta és kiszolgáltatta Rasztiszlavot. A salzburgi érsek elfogatta Metódot, akit 870-ben a császár jelenlétében a bajor zsinat elítélt, és két és fél évig fogságban tartott. 873-ban a pápa erélyes közbelépésére kiszabadult. Először Kocelhez ment. Körülbelül hat évig nyugodtan dolgozhatott, de a frank birodalom egysége és a liturgia megbontása miatt emelt vádak tovább súlyosbodtak ellene. Szvatopluk fejedelem sem volt teljesen őszinte hive. Újra Rómába ment, ahol a pápa (880) most már bizonyos korlátozásokkal továbbra is megengedte a szláv nyelv használatát az istentiszteletnél. Ugyanakkor Metód egyik papját, a német Wichinget első nyitrai püspökké nevezte ki. A Sz. Ci«ITTVAKÖkT rill és Metód legendája feljegyezte, hogy Metód 884 körül az Alduna táján utaztában (valószínűleg a déli Moravia területén járt akkoriban) találkozott egy felderítésen levő magyar vezérrel és csapatával. Ez tisztelettel fogadta az ősz főpapot, megajándékozta és búcsúzáskor imáiba ajánlotta magát. Metód 885-ben halt meg. “A Dunától keletre eső részek bolgár uralom alá kerültek. E megszállások alatt az avar kori magyar nép aránylag zavartalanul folytathatta életét egészen Árpád népének honfoglalásáig (ezt igazolják a magyar helynevek)” (László 1974: 271). “Német Lajos 860-as oklevelében a hazai onugorságról szól! Úgy látszik, hogy az avar uralom alá került onugorok az avarság politikai bukása után lépnek színre, s eszerint igazat mondanak a források (Widukind:) A szászok története/, amelyek a kettőt azonosnak tekintik/ “...Avares, quos modo Ungarios vacamus...”, azaz: “az avarokat, akiket most ungaroknak nevezünk... “stb)” (Lm.218). Jelentős észrevételt köszönhetünk Melichnek, aki alapos tanulmányában megállapította, hogy az ilyen helységnevek mint Zemplén (melyhez hasonlókat, mint Hung, Labore, Munács stb. Anonymus is említ) nem északi, hanem déli szlávval lehet csak kapcsolatba hozni. Ezek tehát a magyarral rokon bolgárok által is használt ősi nevek. Dűli Antal tanulmánya kimutatja, hogy sokszor a “szláv” kifejezés a szlávnyelvű liturgiát jelöli nem a népi származást: Ezt nyomatékozzák azok az írásos okmányok, amelyekre már Ribáry is utal Árpád magyarjai megérkeztekor: “A megszállott föld szláv lakosai mihamar annyira megbarátkoztak a magyarral, hogy szláv püspökök vádolták is őket, miként felvéve a pogány magyarok szokásait, seregeikben hadakoztak a németek és olaszok ellen” (IV. 351.) Ezek az adatok azt is alátámasztják, hogy szlávnak nevezték Pribina, Szvatopluk területén akár a keresztény hit felvétele által, akár anélkül szláv nyelvre kényszer!tett fekete magyarokat is. A magyar harcmodor anynyira ismeretlen volt az ősi időktől egyfolytában ugyanazon a területen vagy annak közelében élő szláv népesség számára, hogy a magyarokkal való együttes hadműveletekre, különösen a külföldi utakon, még sokáig alkalmatlanoknak bizonyultak. A szláv nyelvre szorított fekete magyarok és avarok számára azonban a szabadságot is jelentette a magyar csapatokhoz való csatlakozás, hiszen a harcmodort jól ismerték. Ez a meggondolás világít László ama megállapításának mélyére is; “Úgy látszik hogy a szláv vezető réteg avar módra uralkodott” (1970:41) az avar katonai hatalom összetörése után. Addig ugyanis Szilézia, Morva — és Csehország területén sok avar fejedelem stratégiailag fontos támaszpontok erős rendszerében biztosította az avar birodalom kormányzásának rendjét, szabadon hagyva a várnépek, szolgák saját nyelvhasználatát. Az avar vezetők szokásai, emberséges bánásmódja, szervezőképessége stb. a szláv köznépben nem maradt hatás nélkül. A katonai vereség után a látottak alapján kezdtek uralkodni a vezető helyekre kerültek, akik között ismét voltak olyanok is, akik a fekete magyarok vagy avarok köznépéből kerültek vezető helyekre szláv nyelvtudásuk miatt. A szláv vezetőrétegben azonban egyre kevesebb fekete magyar illetve avar maradt, mikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Rasztiszlavot nem lehet megállítani erőszakos szlávosítása utján. A magyarok ezért már Arnulf legközelebbi hívására Szvatopluk ellen vonultak hadba és még a honfoglalás előtt megdöntötték beolvasztásra épült hatalmát (892). A pápaság is visszavonta a szláv liturgiára adott engedélyt. A honfoglalás előzményeivel, végrehajtásának módjával és rendjével, a külföldi hadjáratokkal, Szent István alkotmányának előzményeivel stb. a sorok írója egyik korábbi dolgozatában foglalkozik részletesen (Szent István alkotmányának előzményei, 1971). Ilyen előzmények után tekintsük át azt az egyházjogi és politikai helyzetet, amelyben a vezéreknek az egészséges és biztos jövő érdekében döntést kellett hozniok. Idézzük Borovi József tanulmányából a következőket: “Az Augsburg melletti 955-ös csatavesztés, Bulcsú és Lél kivégzése visszahatott a hazai bizánci missziós tevékenységre is. A 956. év végén Konstantin császár követeket küldött I. Ottóhoz. A követek olyan információkat hoztak Bulcsu és seregének gyászos végéről, hogy a görög császár beszüntette a további adófizetést. Hiába indult Apor vezér sereggel Konstantin ellen, az hajthatatlan maradt, és ezzel kezdetét vette egy félévszázados görög—magyar ellenségeskedés. Ez persze a görög térítésnek is a megszakadását jelentette. Az új fejedelem, Taksony a megváltozott politikai körülmények miatt most már nem Bizánc, hanem Róma felé tájékozódott. Az adott helyzetben Bizánc is éppen olyan ellenséggé lett, mint a né-1976. május hó met birodalom, amelytől oly súlyos vereséget szenvedtek. A megkeresztelkedés és a kereszténység további építése érdekében nem fordulhattak tehát. I. Ottóhoz sem, mert láthatták, hogy a megtérő szlávok felett politikai és egyházi felsőbbséget is követel magának. Taksony fejedelem uralkodása idejéből származik Liutprand cremonai püspök elbeszélése, amely első jele a keleti kereszténységtől a nyugatihoz való fordulásnak. Liutprand I. Ottó köréhez tartozott és 958-ban megkezdte saját kora történetének a megírását. Az elfogult, de élesszemű író XII. János pápa működésének bírálata alkalmával elbeszéli, hogy a pápa 961 — 62 telén püspököt szentelt Magyarország számára. A előadásból az derül ki, hogy Magyarországról egy Szalk nevű követ érkezett Rómába. XII. János pápa egy Zacheus nevű papot a magyarok püspökévé szentelt és útnak bocsájtotta az érte jött követtel együtt Magyarország felé egy pápai bullával. I. Ottó császár emberei azonban hajóraszállás előtt Capuában elfogták a küldöttséget. Ottó császár ezzel a cselekedetével kimutatta, hogy tudott a magyarok azon szándékáról, hogy a kereszténység felvételével épülnek be az európai közösségbe. O azonban mind a Bizáncból, mind a Rómából küldött missziós püspökök működésének megakadályozásával azt akarta elérni, hogy a magyarok az ő általa küldött püspökök révén épüljenek be a keresztény egyházszervezetbe. Zacheus, XII. János pápa római zsinatán 964 február 26-án résztvett, mint “ep. gentium i.e. Ungarorum”, vagyis mint “területétől távollevő magyarok püspöke”. A magyarság először tehát a görög kereszténységgel ismerkedett meg és először 953-ban érkezett Bizáncból missziós püspök Magyarországra: Hierotheosz, akinek utóda volt Theofülaktosz, “Turkia püspöke”, ahogyan fennmaradt pecsétje említi. (Most nem akarjuk érinteni a Pozsonypüspökiben fent állott avar püspökség kérdését). Missziós tevékenységük azonban a görög—magyar ellenségeskedés kirobbanása után abbamaradt. Taksony fejedelem 961-ben Liutprand szerint sikertelen kísérletet tett arra, hogy közvetlenül Rómából kapjon térítő püspököt Magyarország számára. Taksony fejedelem békességben élt Nyugattal, de a bizánci kapcsolatok nem javultak. A bizánci császár, Nikeforosz Fókász és a nemrég még vele szövetségben állt kijevi (orosz) Szvjatoszláv oldalán magyar, bolgár, besenyő segédcsapatok is harcoltak. Az oroszmagyar—bolgár—besenyő sereg Arkadiopolisz mellett súlyos vereséget szenvedett a bizánci császártól. A vereség következménye lett, hogy II. Boris bolgár cár előbb csak elismerte országa felett a bizánci császár fennhatóságát, de később 972-ben János bizánci császár a cárt és családját fogságba hurcolta és az egész bolgár területet birodalmához csatolta. így a bizánci császárság az Aldunánál Magyarország közvetlen szomszédja lett. Az arkadiopoliszi vereség következtében beállott politikai helyzet kül— és belpolitikai problémáit már Taksony fejedelem nem tudta megoldani. Utódjára, Gézára várt ez a feladat. Fegyveres megoldás nem jöhetett számításba, hiszen a magát egyedüli római császárnak tekintő bizánci császár kihívást láthatott I. Ottó elhatározásában, hogy 962-ben megalapította a Német- Római Birodalmat. A két császár között már csak a magyarság volt az ütköző nép 972 után. Ebben a politikai helyzetben Géza, az új nagyfejedelem a két vetélkedő nagyhatalommal való békét tette politikája irányelvévé. A béke biztosításának záloga és kulcsa a belső központosítás és a kereszténység terjesztése volt. Magyarország Bizánccal ellenséges viszonyban állt. Géza látta, hogy a görögök miképpen foglalták el Bulgáriát, mint vitték Bizáncba fogolyként II. Borist, mint szüntették meg a politikai önállóság mellett az önálló bolgár patriarchátust is. Ilyen körülmények között szó sem lehetett arról, hogy Géza Bizánchoz forduljon térítő püspökért, még ha ennek hagyományai is voltak. Viszont azt is látnia kellett, hogy az I. Ottó által terjesztett nyugati kereszténység a szlávok között meghagyta a cseheknél a Przemyslidákat, a lengyeleknél a Piastokat. Géza nagyfejedelem tehát nem állt “válaszúton Kelet és Nyugat között”. Az ő számára csak egyetlen út maradt: Nyugat. Amikor a két szomszédos urakodó, a bizánci és a német császár, János és Ottó egymással szövetséget kötött és ezt a szövetséget házassággal pecsételték meg 962 húsvétján Rómában II. Ottó társcsászár és Teofanu görög hercegnő között, akkor Géza látta, hogy cselekednie, védekeznie kell. A nemzetközi helyzet alakulása, a két császárság politikáját összehangoló szövetség megismerése nem engedett időt arra, hogy közvetlenül Rómához forduljon térítő püspökért, ahol különben is I.
